Impresszum

ELNÖK, FŐSZERKESZTŐ:
Gyöngyösi Zsuzsanna
+ 36 30 525 6745
elnok@fusz.hu

FŐSZERKESZTŐ-HELYETTES:
Konzili Edit

WEBOLDAL MŰKÖDÉS:
Polonkai Attila
polonkaiattila@fusz.hu

ELNÖKSÉG:
fuszelnokseg@gmail.com

Navigáció

Rovatvezetők

Rovatvezetők:

Frigyesy Ágnes 
  Erdély
Albert Barbara
  sport
Gyöngyösi Zsuzsanna
  Délvidék, életmód, lapszél
Lengyel János
Szemere Judit

  Kárpátalja
Dr. Virág Ildikó
  egészség

Kapcsolat:

   Elnök - Főszerkesztő:
elnok@fusz.hu
   Elnökség:
fuszelnokseg@gmail.com
   Weboldal működés:
polonkaiattila@fusz.hu

 

Működéssel kapcsolatos dokumentumok bejelentkezés után olvashatók

Nemzeti Újságírásért Kitüntetés

Jelenlegi hely

AMIRŐL NEM HALLOTTÁL MÉG..

-Egy igazi kuriózum, gróf Széchenyi István tollából-

Csekély hitem van hozzá, hogy sokan lesznek közülünk, akik végig fogják olvasni az alábbi hosszú évtizedekig zárolt szenvedélyes hangú kéziratot. Pedig kevesen találkozhattak vele és, azok közül is maroknyian érthették meg a nehéz sorsú gróf vallomását. Nagyon komoly ok volt erre. A forradalmakat, szabadságharcokat, népfelkeléseket és az egész magyar történelmet félretanították nekünk, ideje lenne már lassan újraértelmeznünk...

Reszkető kézzel és mély átéléssel forgattam a lapokat, egy nagyszerű ember önvizsgálatát; példakép, aki halandóként ismeri be, és von tetteiről komoly mérleget. Az én szememben inkább nőtt, mint veszített a levelét megíró jeles úr. Lesz, aki érti, és lesz, aki nem. Az ítélkezés nem nálunk van, hanem Istennél.

Gróf Széchenyi István, a "legnagyobb magyar", 1860-ban elkobzott önvallomása, több mint ötven esztendeig volt zár alatt Bécsben. Csupán a Monarchia felbomlása után került vissza Magyarországra, hogy ma már minden kutató számára hozzáférhetővé váljék a Magyar Országos Levéltárban. (Abszolutizmuskori levéltár Széchenyi- Akten anyagrészében). A rendkívüli értékkel bíró vallomást Károlyi Árpád publikálta először 1921-ben, de mivel Széchenyi a naplót németnyelven vetette papírra, ezért azt a későbbiekben Györffy György fordította magyarra. Érdemes odafigyelni a dátumra, amikor Széchenyi a mementót írta: 1849. március 21. A szabadságharc még zajlik, de a sötétben közel van Világos....
Zetényi Csukás Ferenc

Döbling, 1849. március 21.
ÖNVALLOMÁS

Én, Széchenyi István a legszerencsétlenebb ember vagy igazában a legnyomorultabb "teremtmény" vagyok, aki valaha is létezett, mert érzem, vagy inkább tudom, hogy amíg csak eszméletemnél leszek, eszméletem a pokol minden gyötrelmével fog kínozni, azaz voltaképpen a pokolba fog taszítani, és az én eszméletem elpusztíthatatlan, örök! Reszketek és remegek, miközben ezeket a sorokat írom. Isten és az ő angyalai sem hagytak el engem, én hagytam el őket. Szellememet lassanként megöltem onániával és az érzékek minden bűnével. Szívem végül nem érzett részvétet semmi és senki iránt.

Caroline-t (sógornője, akivel viszonya volt- megjegyzés: zcsf-) lassú tűzön gyilkoltam hét esztendőn át. Sokan nevemen neveztek, sőt hangosan a fülembe kiáltották: "Mit művelsz, Te, nyomorult? Megölöd!" Láttam, mint haldoklik, de a legnagyobb közömbösséggel a sorsára bíztam. Midőn 1820-ban meghalt, kétségbeestem. Bűnbánat és vezeklés helyett mindenféle bűnökbe vetettem magamat. Bor, érzéki örömök, ect. visszafojtottak minden nagyobb kitörést. De terhemre voltam magamnak és másoknak, míg 1823-ban szerencsétlen nőm iránt (Crescence Seilern grőfnő- zcsf) nem ébredt bennem kéjsóvár kívánkozás. Nem szerettem őt, hiszen csak magamat szerettem, és csábításon kívül semmi egyében nem járt az eszem. - Testileg ellenállt, de a lelke hamar az enyém lett, mert jobban szeretett engem, mint bárki mást a világon.- Balvégzetemre a férje éppen 1825-ben lett kamarai elnök Budán, amidőn 14 esztendő múltával az országgyűlést is újra összehívták Pozsonyba.

S, hogy nejét most teljesen meghódítsam, a patriotizmus mezejére szálltam. 24 magyar szót szóltam rosszul és bután, de mint ellenzéki a főrendi táblán, és felajánlottam 60000 pengőforintot, magam sem tudván pontosan, mire, ami azonban magyar filológiai akadémiává nőtte ki magát, és a jelenlegi nemzeti meghasonlás Pandóra- szelencéje lett. És 8 nap múlva én voltam a legnagyobb ember, akire a magyarok valaha is szert tettek! Mindenki hódolt nekem, feleségem imádott, mígnem magam is Isten küldöttének hittem magam.

Ettűl fogva óriási aktivitást fejtettem ki, és egyéb hazafias vállalkozások mellett, amelyekbe belevágtam, írtam 16 könyvet, amelyeket az ördög diktált, s amelyek teljesen megrészegítették a részint már nem létező magyar néptörzs békés iparkodásba merült maradékát. Példámat többé-kevésbé mindenki követte, s ez nagyon könnyű volt, hiszen csak magyarul kellett cselekedni és beszélni és opponálni, s már kész is volt a bálványozott hazafi.
Sokan világosan látták, mi lesz ebbűl a jövőben; hangjukat nem hallgatták meg; patriotizmus divatba jött, a leggazdagabbak pusztán unalmukban, múlatságból és hiúságból vették ki a részüket belűle s abban a meggyőződésben, hogy legrosszabb esetben, ha túlságosan messzire mennek a dolgok, Bécsbűl lecsapnak majd.
De másként történt. A magyar élesztő nem csupán a régi Ausztriát tette tönkre, hanem a legnagyobb forrongást idézte elő Lombardiában és a határok menti szláv tartományokban is.

Kiváltképpen 1848 márciusának napjaitól reszkettette meg bensőmet a halálos gyötrelem, mert nem tagadhattam, hogy már 23-24 esztendővel elébb én járultam hozzá a legtöbbet ehhez a katasztrófához; de volt még erőm lecsendesítenem megelevenedett lelkiismeretemet, hogy- amint most látom- megbénulásom előtt még segédkezet nyújtsak két igencsak ördögi dolog véghezviteléhez. 1) hogy elfogadtam a miniszteri állást, és ezáltal Esterházy herceget arra indítottam, hogy maga is ezt tegye; ami hitelt kölcsönzött az egésznek, és egyedüli oka annak, hogy annyian nem tudván, hol keressék üdvüket, a legsiralmasabb módon elvakultak.
2) Hogy én bírtam rá Kossuthot bankjegyek gyártására, és lehetővé tettem e terv gyors megvalósítását, miáltal lehetségessé vált általában a háború, vagyis voltaképpen a lázadás és kivált az oly hosszúra nyúló s oly borzasztó harc.

Miután a pokol tiszteletére véghezvittem ezt a két stiklit, 1848. augusztus 30-án- a boldogtalan Caroline halálának évfordulóján- lehullott szememrűl a hályog és világosan felismertem, hogy már hosszú ideje, már 1811 előtt minden istenit elnyomtam magamban, és a szó legszorosabb értelmében szörnyetegként, a leggonoszabb állatnál is borzasztóbban éltem és cselekedtem; hogy én, akit a természet és a szerencse nagy tehetséggel áldott meg, törzsem gyilkosa lettem, ahelyett, hogy jótevője lettem volna; hogy már mint átok sújtotta vezettem nőmet oltár elé s nemzettem véle három gyermeket, úgyhogy az angyalt, akit miután szeretni kezdett engem, már 1825-ben minden másnál jobban szerettem, most pedig őrülten szeretek, s aki egykor arra volt hívatva, hogy Isten közelében tündököljön és örökre boldog legyen, magammal rántottam az időleges, talán örök romlásba; hogy tévútra vezettem rengeteg tisztességes embert, akik aztán részint gyerekségbűl, részint nemes, de kiforratlan hazafiasságból a forradalomhoz csatlakoztak, sőt ennek az élére álltak, s most máris tengernyi nyomorúság támadt, mindenfelé vér, kétségbeesés, pusztulás van napirenden, én pedig képtelen vagyok ámítani magamat afelűl, hogy Latour Lamberg, Zichy Ödön, etc...halálát végső soron az általam kinyitott Pandóra-szelencéje okozta, és, hogy rémdrámának még az ezredrésze sem játszódott le, amennyiben elvetemült életem és talán mások vétkei következtében a romlás principiuma megvetette lábát a földön, és részben máris összezavarta, részben még összefogja zavarni a humanitás minden fogalmát.
És most megkérdem magamtól; van-e még menekvés számomra? Amire az én minden reményét vesztett kedélyem leírhatatlan pokoli gyötrelem és félelem közepette azt válaszolja; Nincs, nincs többé menekvés!
Ha így kiáltok Istenemhez: Ó, Uram, könyörülj rajtam, akkor kétségbeesésbe merült kedélyem így válaszol: "Minden ember a tulajdon kebelében hordozza a maga ítéletét"- s mivel senki iránt nem éreztem könyörületet, sőt mindenkivel kegyetlen voltam, eszméletem a legnyomorultabbul fog kínozni örökké.

Iszonyú félelmemben, amely szavakkal le sem írható, mindenütt valaminő fénypontot keresek, vajon nem lehetséges -e valamely jóvátétel; de nem látok fényt sehol, a legsötétebb éjszaka vesz körül mindenfelől. Jótettekkel szeretném lemosni bűneimet; de nem tudom; mert; ez olyan boldogság volna, amely előlem el van zárva.
Megszakad a szívem attúl a vágytúl, hogy átölelhessem feleségemet, gyermekeimet; kétségbeesésemben pusztulni vágyom; valami leküzdhetetlen erő azonban a föld minden láncánál és falánál erősebben és szilárdabban visszatart, hogy ne lehessen részem ebben a boldogságban. Ha nem csaltam volna meg a feleségemet, ugyanúgy mint mindenki mást, azóta is, hogy olyan teátrálisan oltár elé vezettem, ha nem henteregtem volna a leggyalázatosabb szajhákkal, mielőtt ő Velencébe, Ischlbe, Grafenberben, etc...volt, akkor remélhetném, hogy bocsánatot fogok nyerni Istentűl, vagy voltaképpen magamtól; igen, azt hiszem, hogy nem történt volna annyi baj, amennyi történt s amannyi még bizonyára történni fog, ha ezt az infámiát el nem követem. De ez túlontúl sok volt. A méltánytalanságok mértékének be kellett telnie.
Azt mondják nekem; oly nagy bűneimről nem tud senki, sőt szeretnek és tisztelnek. Amire sajnos azt kell válaszolnom; a vesék és a lélekismeret redőibe nem hatol be más, csak maga a bűnös, s a világ igen gyakran ott mond átkot, ahol Isten megbocsát, és megfordítva: ott mond átkot a minden emberbe beleevődött isteni meggyőződés, ahol a világ megbocsát, sőt még fel is magasztalja az illetőt.
Azt mondják nekem; a komoly bűnbánatot meghallgatja az Isten; sohasem késő jóvátenni, ami megtörtént, Isten mindenhatósága határtalan.

Félelemtűl reszkető szívem mélységesen bánja, ami történt; minden gyötrelmet megadóan, sőt örömmel tűrnék évmilliárdokon á; most szeretetet érzek az egész teremtés iránt, szívem megelevenedett; de egy belső hang, amelyet nem tudok elhallgattatni, azt mondja nekem: a legmélyebb bűnbánat sem tudja felébreszteni a holtakat és jóvátenni azt a siralmat és nyomorúságot, amelyet Magyarországra, sőt az egész osztrák Monarchiára hoztam; hogy vezeklésnek, még ha a legnagyobb, évmilliárdokig tartó gyötrelem is, nincs ott helye, ahol örök, mindegyre gyarapodó boldogságot rabolt el az ember; és csak szívem most azért nyílt és elevenedett meg, hogy éreztesse velem azt a gyötrelmet, micsoda boldogság másokat boldoggá tenni.
Hallom, amikor azt mondják, hogy az ember a boldogságot nem rabolhatja el másoktúl. Én azonban azt hiszem, hogy ez lehetséges; mert ugyanúgy, ahogy tanítással, példával, ect...jó, következésképp boldog emberré lehet felnevelni valakit, a bűn iskolája, a rossz példa, miként általában a rossz társaság, rossz embereket teremt, akik nem lehetnek boldogok.

Ha pedig most megkérdik, miféle a bűnöknek az a tengere, amelyben én úsztam, azt válaszolom: folyamatos onánia, számtalan nőszemély elcsábítása és megfertőzése, kőszívűség a szegények iránt, sőt ütlegelésük és megostoroztatásuk; sok ember kétségbeesésének okozása, úgy mint Erhard őrmesteré, a zsupaneki vesztegzár-igazgatóé, Csepregi hadnagyé, Felix komornyiké, ect...; sok fiatal vizsgálat nélküli megcsapatása, etc...Saurau Gabriela grófnő halálának okozása, adósságok vissza nem fizetése, mint például Kelly nyergesnek 40 font sterlingé, pederasztia és még szodoma is; egyik nővérem kiárusítása és vérfertőző szándék másik nővérem és két kuzinom iránt; s mindezek tetejébe a legnagyobb álszentség és képmutatás.

Egy tragédia anyaga volna ez? Nem, még az sem! Hanem csak undort, megvetést kelt, és nem érdemel egyebet feledésnél! Ilyen torzszüleményt, avagy inkább ilyen mocskot, amivé én magamat tettem, legjobb elfeledni. Sajnálni valók- és érzem, minden angyal az égben őket gyászolja- csupán tévútra vezetett honfitársaim, akik jobb sorsot érdemeltek volna és jobb irányítással bizonyosan el is érték volna, kiváltképpen szerencsétlen feleségem, aki boldogságban úszhatna, ha helyettem egy veszett kutyába vagy csörgőkígyóba botlott volna, és ahelyett, hogy nőül jött hozzám, azzal maratta volna meg magát. - Mi történjék véle? Én soha többé nem láthatom őt. Ó, ha én vagy ő, kettőnk egyike meghalt volna, vagy mielőbb meghalhatna! De mi történik akkor a gyermekekkel? Kétségbeesem és csodálkozom magamon, hogy képes vagyok leírni ezeket a sorokat. Ebéd utáni öröm ez, midőn az ételek pillanatnyilag elkábítanak, és én egy pillanatra kiverem a fejemből rettentő helyzetemet. De, hogy miként érzek, milyen borzasztóan, ha elmúlik ez a pillanat, azt én, szegény, szerencsétlen gazember tudom legjobban.

Azt mondják nekem; soha ebben az életben nem tudta még ember, hogy élete múltjával elkárhozik-e vagy sem, s ezt én sem láthatom tisztán! De erre a válaszom az; megnyílt előttem az égbolt, és világosan kiolvastam az Orion csillagképből, amiképpen lélekismeretem tükréből is, hogy én idelenn meztelenül, ennen piszkomban, végső kétségbeesésben fogok elrothadni és tönkremenni, hogy a másvilágon örök szenvedésre ébredjek, amelyet nem a kicsiny Föld, hanem a csillagok, a világmindenség dimenziói szerint egyre növekvő mértékben fogok elszenvedni, amihez képest a nyelvem leharapása a legnagyobb kéj leend.
Ó, Istenem, miért születtem és hívattam elő a semmibűl én, nyomorult féreg?

Rovatok: 
Történelem
X
Drupal theme by pixeljets.com D7 ver.1.1