Impresszum

ELNÖK, FŐSZERKESZTŐ:
Gyöngyösi Zsuzsanna
+ 36 30 525 6745
elnok@fusz.hu

FŐSZERKESZTŐ-HELYETTES:
Konzili Edit

WEBOLDAL MŰKÖDÉS:
Polonkai Attila
polonkaiattila@fusz.hu

ELNÖKSÉG:
fuszelnokseg@gmail.com

Navigáció

Rovatvezetők

Rovatvezetők:

Frigyesy Ágnes 
  Erdély
Albert Barbara
  sport
Gyöngyösi Zsuzsanna
  Délvidék, életmód, lapszél
Lengyel János
Szemere Judit

  Kárpátalja
Dr. Virág Ildikó
  egészség

Kapcsolat:

   Elnök - Főszerkesztő:
elnok@fusz.hu
   Elnökség:
fuszelnokseg@gmail.com
   Weboldal működés:
polonkaiattila@fusz.hu

 

Működéssel kapcsolatos dokumentumok bejelentkezés után olvashatók

Nemzeti Újságírásért Kitüntetés

Jelenlegi hely

Dr. Drábik János: Kié a magyar állam? 2.rész

Az Ellenzéki Kerekasztal figyelmébe

„Demokrácia deficit van”. „Egyre nő a társadalmi elégedetlenség”. Ilyeneket és ehhez hasonlókat hallhatunk ma Magyarországon olyan újdonsült közéleti szereplők szájából, akiket nehéz a Pénzkartell fizetett ügynökeinek vagy csak tudatlan, hasznos idiótáknak tekintenünk. Ezért felhívom e közéleti szereplők figyelmét arra, hogy valójában Magyarországon is az a folyamat játszódott le, amelyet az előzőekben részleteztünk. A túlzott befolyáshoz jutott szervezett magánhatalom megszerezte magának a termelővagyon kulcspozícióit, a pénzügyi-szféra csaknem teljes tulajdonát és irányítását, a kulturális élet feletti hegemóniát, valamint a tömegtájékoztatási intézmények útján a véleményhatalom gyakorlását. Ezt kiegészítette a közhatalmat megillető monetáris felségjogok kisajátításával, amihez most megszerezte az államhatalom fontos részét képező fiskális szuverenitást is. A magyar választópolgárok bizalmából az országot irányító nemzeti kormány egyedül képviseli a közérdeket. Ennek a kormánynak kell ellátnia azokat a közfeladatokat, amelyeket a társadalomnak felelősséggel nem tartozó szervezett magánhatalom nem akar és nem is tud ellátni. A kiéleződött szociális konfliktusok miatt növekvő társadalmi elégedetlenség elsősorban a szervezett magánhatalom zsarolásának és felelőtlen lépéseinek a következménye.
Ezt a szervezett magánhatalmat Magyarországon a nemzetközi Pénzkartell irányítja hazai balliberális, kozmopolita, komprádor és kollaboráns érdekcsoportok, elsősorban pénzügyi technokraták közreműködésével. Ez a nemzetközi pénzoligarchiát kiszolgáló irányítóréteg kibékíthetetlen érdekellentétben áll az országlakók többségével, mivel teljesítmény nélkül megszerzett vagyonát és pénzügyi technikákkal biztosított jövedelemelvonását, csak a több vonatkozásban is egy nemzetközi maffiához hasonlítható Pénzkartell segítségével tudja biztosítani a maga számára. Pénzügyi technikákkal olyan gazdasági konfliktusokat idézett elő, amelyeket a közérdeket képviselő nemzeti kormány csak úgy képes kezelni, ha a szétzilálódott közhatalmat megerősíti. Ezt a megerősítést szolgálta az új alaptörvény, és a hozzá kapcsolódó számos jogszabály megalkotása. Mindezt alaposan átgondolt gazdasági program is kiegészítette. Mivel azonban ez már a parazita Pénzkartell hazai kiszolgálóit is rászorította volna az arányos közteherviselésre, a globalista érdekcsoportok heves ellenállásába ütközött. A nemzetközi pénzügyi struktúrák folyamatosan spekulációs-támadásokat intéztek a nemzeti kormány ellen, hogy lehetetlenné tegyék a közhatalom megerősítését és a kormánynak a magyar nemzet megmaradását célzó politikai és gazdasági erőfeszítéseinek a végrehajtását.
A Pénzkartell bevált technikáival leértékelte a forintot, rekordmagasságúra lökte fel Magyarország államadósságának kockázati felárát, és a magyar néptől de facto elrabolt központi bank segítségével (az MNB de jure ma is kizárólag a magyar állam tulajdona) ismét az európai átlagot 6%-kal meghaladó magasságúra hajtotta fel az alapkamatot. E magas kamatkülönbözet folyamatos leszívása érdekében naponta (sic!) ötezer milliárd forintnak megfelelő deviza érkezik spekulációs céllal Magyarországra. Ennek az összegnek egy része este érkezik, reggel távozik. Másik része néhány hétig itt marad. Ezért kell az MNB-nek mintegy 38-40 milliárd eurónyi devizatartalékot felhalmozni, hogy a rekordmagasságú forintkamatok folyamatos kiáramlására mindig biztosítva legyen a kellő devizamennyiség. Ez a hatalmas összeg parazitapénz, mert nem kerül az értékelőállító termelőgazdaságba hitelként befektetésre, hanem az állam által begyűjtött és közcélra rendelt összegekből vérszopó-vámpírként szívja le a kamat-milliárdokat. Ez az ország pénzügyi és gazdasági nyomorúságának a legfőbb okozója.
Az Ellenzéki Kerekasztal résztvevőinek ezekkel a valódi problémákkal kellene foglalkozniuk, nem pedig a Pénzkartell által megjelölt vagy sugalmazott álproblémákkal. A magyar társadalom nyomorúságának nem az az oka, hogy ún. „demokrácia deficit” van, mert új alaptörvény készült és további törvények egész sora vár még elfogadásra. Az érdemi demokrácia, a szociális igazságosságon alapuló közérdek érvényesülését elsősorban a Pénzkartell túlhatalma akadályozza. A Pénzkartell volt az, amelyik felszámolta az egyenlő esélyeken nyugvó szabadverseny minden lehetőségét, és amely a demokratikus szabadságjogokat átalakította a szabadsággal való visszaélés szabadságává azon 1% számára, amely pénzügyi eszközökkel a 99% munkája kisajátításával annak feudális urává vált. Az Ellenzéki Kerekasztal résztvevői elkészíthetnék a magyar társadalom valódi problémáinak az elemzését álproblémákkal való foglalkozás helyett..
A neoliberális baloldal mindig a középosztályról beszél és hallgat a felsőosztályról. A felsőosztály maga a nemzetközi Pénzkartell, és az őt kiszolgáló magyarországi dúsgazdag érdekcsoportok. Ez a felsőosztály csak részben él Magyarországon, de ő élvezi a neoliberális elvek és módszerek szerint létrehozott és működtetett profit-és kamatszivattyú révén a magyar társadalom munkájának az eredményét. Mindkét szivattyú maximális üzemmódban működik, és teljes mértékben elviszi a magyar gazdaság egész eredményét, és önző, rövid-távú érdekeit követve nem törődik azzal, hogy a magyar gazdaság a regenerálódás és a fejlődés minden lehetősége nélkül amortizálódik. A magyar társadalom minden évben több értéket állít elő, mint amennyit elfogyaszt, de ezt a többletet nemcsak elviszi a Pénzkartell, hanem megköveteli, hogy a közhatalom, a vállalatok és a polgárok még hiteleket is felvegyenek kamatigényei kielégítésére.
Mit ellenez az Ellenzéki Kerekasztal? Azt, hogy a nemzet érdekeit felvállaló közhatalom, a nemzeti kormány, megpróbálja akadályozni az önző magánérdekét gátlástalanul követő szervezett magánhatalom fosztogatását a felvásárol álbaloldali – nem magyar, csak magyarországi – politikusok segítségével? A nemzet sorainak rendezése, a közhatalom erőforrásainak a mozgósítása váltotta ki a szervezett magánhatalom hisztérikus dühét. Azok, akik vállalják azt, hogy a valódi problémák elemzése és megoldása helyett félrevezessék, rászedjék és átverjék a magyar társadalom hátrányos-helyzetű, a rendszerváltás veszteseivé lett tagjait, valójában a Pénzkartell ügynökeiként járnak el, ha ezt tudatosan teszik. Ha viszont tájékozatlanok és nem tudják a valódi problémákat az álproblémáktól megkülönböztetni, akkor nekik jut az orwelli ‘hasznos idióta’ szerepe.
Hogy is néz ki ez az átverés ma Magyarországon? Rá kell uszítani a Pénzkartell uzsorás fosztogatásának az áldozatait arra a közhatalomra, amely egyedül képes – ha összeszedi magát és rendezi sorait – a közérdek hatékony védelmére. A nemzetállamot tehát azért kell megerősíteni, hogy szembe tudjon szállni a túlzottan naggyá növekedett szervezett magánhatalommal és hálózatával. A Pénzkartell most azt sugalmazza, hogy a bajok oka az államhatalom megerősítése, mert ez akadályozza a hátrányos-helyzetű alul-lévőket abban, hogy a közvetlen demokrácia eszközeivel élve védelmezhessék érdekeiket. Ha sikerül visszagyengíteni a közhatalmat, akkor helyreáll a Pénzkartell ízlése szerinti ideális alibi-demokrácia, amely a társadalmi igazságosság paródiája, és érvényesülhetnek az Európai Unió által kettős-mércével mért ún. európai értékek.
A Pénzkartell minden eszközzel gyenge, kiszolgáltatott közhatalmat akar, hogy továbbra is teljes üzemmódban működhessenek a tulajdonában lévő profit- és kamatszivattyúk a magyar nép erőforrásainak az elvonására. Az Ellenzéki Kerekasztalnak tehát válaszolnia kell arra, hogy miként lehet a pénzrendszer megváltoztatása nélkül megoldani a magyar társadalom, a magyar gazdaság és a magyar pénzrendszer problémáit, vagyis az országot kivezetni abból az adósságcsapdából, amelybe a Pénzkartell és az őt kiszolgáló balliberális pénzügyi-technokrata réteg taszította. A Pénzkartell hagyományos hatalomgyakorlási technikái közé tartozik a megtévesztés, a rászedés, a valódi problémák behelyettesítése álproblémákkal. Azért, hogy az Ellenzéki Kerekasztal jó szándékú résztvevői elkerüljék ezt a csapdát, ebben az írásban kísérletet teszünk a jelenlegi pénzügyi és gazdasági világválság valódi okainak a megvilágítására. Ez egyben arra is válasz, hogy milyen nemzetközi feltételek közepette kell megoldást találni a magyar társadalmat élesen megosztó konfliktusok megoldására.

Miért a bankrendszer a bajok oka?

William K. Black a Missouri Egyetem professzora, aki az Egyesült Államok pénzügyi bűncselekményeket feltáró hatóságánál dolgozott több évtizeden át (és akinek kulcsszerepe volt abban, hogy a Savings and Loans pénzügyi óriás bukása nyomán több mint tízezer bűntetőeljárás indult be a bűnösök felelősségre vonására), számos írásában és előadásában megállapította, hogy a bankrendszer a velejéig megrohadt, de nemcsak az Egyesült Államokban. E magát a jog fölé helyező, és az üzleti etika szabályait megtagadó bankrendszer irányítóiról és haszonélvezőiről pedig szó szerint a következőket írta a Financial Sense nevű internetes honlap 2011. november 25-i számában:
„Ez az érdekcsoport, amelynek van bátorsága önmagát produktív osztálynak nevezni, a világon eddig létező valamennyi csoport közül az, amelyet az életek, a munkahelyek és az értékhordozó vagyon legnagyobb pusztítójának tekinthetünk. Felszámoltak hatmillió létező munkahelyet, és további 5-6 millió létrehozható munkaalkalmat. Amint hallották, 26 millió teljes munkaidőben dolgozni kívánó amerikait fosztottak meg attól, hogy munkát találjanak. Egyedül a háztartási szektorban 11 trillió dollárra rúg a veszteség. Egy trillió ezer milliárd, és még elég vastag a bőr az arcukon, hogy magukat értékelőállító termelőosztálynak nevezzék; és nemcsak egy újságíró, de az egész mai hazug újságírás úgy ismétli ezt, mintha tény lenne, hogy ők munkahelyeket teremtenek. Ők rombolják a munkahelyeket. Ők a munkahelyek legfőbb elpusztítói.”
A klasszikus közgazdaságtan alapítói valamennyien morálfilozófusok voltak és az univerzális erkölcsöt, a gazdasági tevékenység szerves részének tekintették. Az értékelőállító termelőgazdaságot akarták tehermentesíteni minden felesleges járadéktól, monopóliummal kikényszerített többletköltségtől és állami túladóztatástól. Így akarták elérni, hogy érvényesüljön az egyenlő esélyeken nyugvó vállalkozói szabadság és a valamennyi monopóliumtól mentes, valódi versenyen alapuló piacgazdaság. A pénz is elsősorban azt szolgálta, hogy az értékelőállító termelőgazdaság közvetítőközegeként megkönnyítse a szabad piacgazdaság működését, a különböző munkateljesítmények összehasonlítását, nyilvántartását és cseréjét. Kezdetben a pénz is, mint a termelési folyamat egyik tényezője, osztozott az értékelőállító tevékenységgel szükségszerűen velejáró kockázattal. Az univerzális erkölcs is megkövetelte az „Együtt sírunk, együtt nevetünk” elvnek az érvényesítését.
A bankokat, a bankrendszer egészét eredetileg teljesen más funkciók betöltésére hozták létre. A középkorban és az újkor elején a pénzvagyonnal rendelkezők elsősorban a szuverén uralkodóknak, királyoknak, hercegeknek nyújtottak nagy összegű kölcsönöket. Ma a bankárok azok, akik arra kényszerítik az államokat, hogy az állampolgároktól adózással elvont összegekből ezermilliárdos nagyságrendben nyújtsanak kölcsönöket és vissza nem térítendő pénzügyi támogatásokat a tulajdonukban lévő bankoknak.
A 2008-ban bekövetkezett pénzügyi összeomlás nyomán az a globális bankárkaszt, amely szerencsejáték kaszinóvá alakította át a világ pénzrendszerét, úgy döntött, hogy több ezer milliárdos veszteségeit a közhatalommal fizetteti meg. Ezért a pénzügyi és politikai zsarolás legváltozatosabb eszközeit vetette be a Nyugat vezető államaival szemben. A nemzetközi Pénzkartell, a központi bankok és a kereskedelmi bankok tulajdonosaként és irányítójaként, azt követelte az egyes államoktól, hogy azok adják át neki formálisan is adózási monopóliumukat, a költségvetések elkészítését és a gazdasági élet egészének a tervezését. Emögött a zsarolás mögött az húzódott meg, hogy a bankok privatizálhassák nyereségeiket, de államosítsák, azaz az adófizető polgárokra terheljék át veszteségeiket. Ez olyan fajta kártékony együttműködés, amikor az egyik fél büntetlenül kirabolhatja a másikat.
A már hivatkozott William Black professzor ezt úgy fogalmazta meg, hogy a bankok kriminalizálódtak, és találékony módon kifejlesztették azt az óriási jövedelmet biztosító intézményesített csalást, amit ő „control fraud”-nak (irányított, szervezett csalásnak) nevezett. A control fraud esetében egy magas-beosztású személyiség, rendszerint egy nagyvállalat vagy pénzintézet vagy kormányalkalmazott úgy gyakorolja jogkörét, hogy az általa irányított szervezetet illegális jövedelemszerzésére használja. Az Egyesült Államokban figyelték meg az Enron, a Savings and Loans, a Lehman Borthers és más óriáscégek esetében, hogy a felelős beosztású irányítók felszámolták az intézményeiken belül azokat a fékeket és ellensúlyokat, amelyek biztosíthatták volna a jogszerű – és az üzleti etikának is megfelelő – működést. Ennek az egyik hatékony módszere volt megfelelő személyek elhelyezése a kulcspozíciókba. Ez megkönnyítette, hogy az ügyvezető korporációs vezér olyan csaló könyvelési módszereket alkalmazzon, amelyek lehetővé teszik a sikkasztást, a működési hiányosságok eltitkolását, a befektetők, a részvénytulajdonosok és a széles közönség megtévesztését, becsapását.
Tipikus control fraud, amikor egy fizetésképtelenné vált cég vagy bank többletet kimutató mérleget készít. Ez tényleges értéke feletti részvényárakhoz vezet, és a control fraud elkövetői óriási haszonnal tudnak túladni a valójában már elértéktelenedett részvényeiken. A control fraud-hoz sorolható az is, amikor az érdekeltek azért lobbiznak, hogy gyengítsék vagy megszüntessék a jogi szabályozást és felügyeletet. Az állami ellenőrzés kikapcsolása megkönnyíti a control fraud-hoz sorolható bűncselekmények elkövetését.
A bankrendszert irányító pénzoligarchák az általuk működtetett államok feletti Pénzkartell hálózatainak segítségével korrumpálták az állami ellenőrzés végzésére létrehozott kormányzati szerveket, sikeresen alkalmazták a különböző megtévesztő könyvelési és számviteli módszereket a „mark to model” (modellel való kiértékelés) trükkökkel. A magas állami funkciókra pályázók kampányainak a finanszírozásával olyan megvásárolt politikusokat juttattak döntési helyzetbe, akik megbénították vagy felszámolták a közhatalom ellenőrzését a pénzügyi szektorban. Ily módon a bankokhoz, pénzügyi befektetőintézetekhez került a gazdasági és pénzügyi erőforrások elosztása, a stratégiai tervezés és hitelezés.
(A modellel való kiértékelés a bankok rendelkezésére álló eszközök egyik beárazási módja. Akkor használják az olyan módszereket, mint a történeti árakkal való kiértékelés vagy a modellel való kiértékelés, amikor önkényesen kell megbecsülni az árakat. Mivel a bankok abban érdekeltek, hogy minél jobb legyen a mérlegük, ezért mindegyik a saját modelljét használja arra, hogy megbecsülje ezeket a virtuális pénzügyi eszközöket. A modellel való kiértékelés lényegében árazási technika, ahol a pénzügyi modellek szabják meg az árakat, és nem a piaci kereslet és kínálat. A modellel való kiértékelést a komplex pénzügyi eszközök beárazásánál nem lehet mellőzni. Hátránya viszont az, hogy a fizetőképesség, a likviditás vonatkozásában gyakran illuzórikus árakat tüntet fel. Ezek azért illuzórikusak, mert lényegesen eltérnek a tényleges piaci áraktól. A világ központi bankjainak a központi bankja szerepét ellátó bázeli Nemzetközi Fizetések Bankja (BIS) azonban kötelezővé tette a banki könyvekben szereplő áraknak a tényleges piaci árakhoz való irányítását.)

A pénzügyi rendszert gyökeresen át kell alakítani

Azért részleteztük a fentieket, hogy alátámasszuk, miért nem lehet a globális adósságválságot a jelenlegi pénzügyi rendszer fenntartásával megoldani. Nincs más lehetőség, mint a pénzügyi rendszer és a bankok működésének a gyökeres átalakítása. Valójában arra kell válaszolni, hogy a közérdeket képviselő közhatalom, az állam ellenőrzi-e a gazdaságot, vagy pedig a magánérdeket képviselő magánhatalom, a pénzügyi szektor az, amelyik el fogja látni az emberiségnek ezt a fontos tevékenységét. A civilizált emberiség a gazdasági tevékenység révén folytat kölcsönhatást a természeti környezettel. Ettől a tevékenységtől függ az emberiség jövője.
A pénzügyi rendszer gyökeres átalakításakor vissza kell térni a pénzrendszer korábbi szerepéhez és a bankok eredeti tevékenységéhez, vagyis a termelőszektor optimális működésének a biztosításához. Ma a bankrendszer ellenőrzi az államot, a szervezett magánhatalom a közhatalmat. Ezt kell megfordítani. A pénzügyi szektort és a bankrendszert a közhatalom ellenőrzése alá kell visszahelyezni. Ezért fontos tanulmányozni és megérteni, hogy a bankrendszert tulajdonló és irányító államok feletti Pénzkartellnek miként sikerült átvennie globálisan a pénzügyi, gazdasági és politikai szféra irányítását.
A XIX. században, de még a XX. század egy részében is, az értékelőállítást végző emberek tudták, hogy mire való a bankrendszer. Amikor még a termelőgazdaság elsőbbsége érvényesült, akkor a bankok összegyűjtötték betéteseik mozgósítható pénzeszközeit, majd hitel formájában kikölcsönözték a gazdasági élet szereplőinek. A hitelezés kockázatát elsősorban a bankárok viselték, nem pedig a betétesek vagy az állam. A XX. század végén és a XIX. század elején azonban a bankrendszer egyre nagyobb mértékben nyújtott kölcsönöket a globális méretekben spekuláló pénzemberek – csillagászati méretű pénzeket igénylő – egyre rövidebbé, gyorsabbá és kockázatosabbá váló tranzakciókhoz. Ennek következtében a társadalom egyre nagyobb részét súlyosan érintő adóssághegyek jöttek létre, és olyan hitelezési módszerek terjedtek el, amelynek az egyik legveszélyesebb formája, az ún. „liars loans” („hazugoknak nyújtott kölcsönök”). Ezekben az esetekben a bankok olyan személyeknek nyújtottak nagy összegű jelzáloghiteleket, akik csak alig vagy sehogyan se tudták dokumentumokkal igazolni fizetőképességüket. Amerikában a Pénzkartell együttműködve a FED-del és az illetékes állami pénzügyi felügyelettel, tudatosan fújta fel hatalmasra az ingatlanspekuláció buborékát, mert ezzel óriási extraprofitra tett szert, miközben a kockázatának egy jelentős részét át tudta hárítani Európára.
A központi bankok rendszerét a Pénzkartell találta fel és terjesztette el. A központi bankoknak azt a szerepet szánták, hogy biztosítsák a folyamatos pénzellátást, és így csökkentsék azt a likviditási válságot, amely ismétlődően visszatért a kereskedelmi bankok hitelpénz-teremtési lehetősége következtében. Az ismétlődő likviditási válságok enyhítésére a közhatalom is hozott a közérdeket védelmező intézkedéseket, így például vállalta a banki betétek meghatározott összegig történő szavatolását. A lakosság ily módon mozgósított pénzeszközei jelentős mértékben hozzájárultak a gazdaság és az ipar fejlődéséhez. A társadalom pénzügyi védelme érdekében szabályozták a bankrendszer működését, amitől azonban ez a bankrendszer kezdettől fogva szeretett volna megszabadulni. Az ellenőrzés lerázásának egyik módja volt a közhatalom szabályozó szerepének csökkentése, illetve megbénítása, egészen odáig, hogy a banki tranzakciókkal elkövetett csalások ne minősüljenek bűncselekménynek.
Amikor a közhatalom, az állam, a közérdek védelmében mégiscsak érvényt-szerzett a közérdeknek, akkor a Pénzkartell azzal vádolta, hogy eltéríti és akadályozza a piaci erők szabad mozgását. Itt azonban a szabadság már egy erősen eltorzított értelmezésével találkozhatunk. Nem piaci szereplők egyenlő esélyek szerinti versenyzéséről van szó, hanem arról, hogy a pénzügyi szektor alárendelje magának a termelőszektort, átvéve annak ellenőrzését a hitelek és az erőforrások szétosztásával. Ily módon számára a szabadság a többi piaci szereplő szabadságával való visszaélés szabadságát jelentette. A piac pedig a spekuláns pénzemberek szalonképes, szépítgető elnevezésévé vált.
A pénzügyi szektor uralmi helyzete azért rendkívül hátrányos, mert szükségszerűen a maximális haszonra törekszik a legrövidebb idő alatt, azaz rövid-távú, gyakran a regenerálódást és az amortizációt is mellőző gazdasági programokban gondolkodik. A bankrendszer egésze zéró értéket állít elő, és egyetlen „terméke” van, az adósság. Ha a termelőgazdaság feletti uralmat a pénzügyi szektor veszi át, akkor a tervezés elfajul, fontossága miatt megismételjük, hogy beteges önzéssel az elvonás maximalizálására, a lehető legnagyobb nyereség rövidtávú kipréselésére és a hosszabb-távú igényesebb feladatok mellőzésére szorítkozik.
Ez az általános elfajulás bizonyítja, hogy miért nem szabad megengedni a pénzügyi szektor korlátlan uralmát a fékek és ellensúlyok közhatalmi rendszerének az eltávolításával. Ha nincs közhatalmi szabályozás és szigorú ellenőrzés, akkor a szervezett pénzhatalom visszaél pénzügyi, gazdasági eszközeivel. Bebizonyosodott, hogy a pénzuralmi struktúrák mindent megtesznek azon közérdeket képviselő állami beavatkozások elhárítására, amelyek rendeltetése lenne a közérdek érvényesítése a pénzügyi szférában és a gazdasági tevékenységben.
A szervezett magánhatalommá integrálódott pénzügyi struktúrák a szervezett közhatalom, az állam, fölé kerültek. Így váltak a bankok legfőbb ügyfeleivé más pénzügyi szervezetek, valamint a biztosítási és ingatlanszektor intézményei. Ha közelebbről megnézzük a Pénzkartellnek ezeket az új ügyfeleit – a pénzintézeteket, a biztosítási és nyugdíjintézeteket, valamint az ingatlanszektort – akkor azt látjuk, hogy ezek közül egyik sem foglalkozik termeléssel, új értékek előállításával. A bankok új ügyfelei közül hiányoznak az ipari és mezőgazdasági üzemek. Mivel ebben a bankrendszer által vezérelt társadalomban a hitel, az adósság, tölti be a pénz szerepét, minden olyan tevékenység, amelyen hitel igénybevételével nagyobb hasznot lehet realizálni, legyen az ingatlanspekuláció, monopolhelyzet kialakítása, áruüzletek, pénzügyi tranzakciók, kockázati alapok, vállalati kisajátítások, mind jó üzletnek bizonyulhatnak, mert lehetővé teszik, hogy a pénzből lehessen még több pénzt elállítani
A spekulációs célból kötött ügyletek folyamatosan növelik a hitel iránti igényt. Ez ösztönzi a kereskedelmi bankok pénzteremtését hitel formájában. A pénzmennyiséget automatikusan növelik a fizetendő kamatok is. Mindennek az eredményeként a számviteli nyilvántartásokban, a banki könyvekben csupán számok formájában létező vagyon olyan mértékben növekszik, amellyel az értékelőállító reálgazdaság nem tud lépést tartani. Ugyanakkor értéket csak a termelőgazdaság állít elő. Csakhogy a termelőfolyamatok közvetítéséhez a banki-számlák, számviteli-indexek és más egzotikus formákban lévő pénzmennyiségnek az 1-2%-a is elegendő lenne. Ha a reálgazdaság világszinten optimális esetben is 3-5%-kal tud csak növekedni, akkor hogyan tudná a Pénzkartell profitigényét, és hatványozottan növekvő kamatigényét kielégíteni.
Az értéket nem tartalmazó óriási mennyiségű pénz azonban összekeveredik az értéket közvetítő, lényegesen kisebb mennyiségű pénzzel. A munkával fedezett és a fedezetlen jelek (pénz) összekeverése azokat is tényleges vagyonhoz juttatja, akik valójában csak fedezetlen hitelpénzt állítottak elő ugyancsak fedezetlen hitelpénz segítségével. Ez a fajta pénzből való pénzteremtés a reálgazdaságot hatványozott ütemben adósítja el, a járadékhúzó pénzvagyon tulajdonosokat pedig folyamatosan teljesítmény nélküli busás jövedelemhez juttatja.

A Pénzkartell állami segélyt kényszerít ki magának

2008. óta a spekuláns bankrendszer közpénzből finanszírozott bankmentő csomagok keretében 13 trillió dollár értékben kapott közpénzsegélyt egyedül az Egyesült Államokban. Európában pedig azt látjuk, hogy óriási adósságteher nyomása alá került többek között Írország és Görögország, ahol ha a gazdasághoz és az ország lélekszámához viszonyított arányokat nézzük, akkor a lakosságnak még nagyobb terheket kell vállalnia a pénzrendszert szerencsejáték kaszinóvá átalakító spekuláns bankárkaszt nyerészkedése miatt. Az államok feletti Pénzkartell arra kényszerítette az Európai Unióhoz tartozó államok egész sorát Németországtól Franciaországon keresztül egész Dániáig, hogy 4500 milliárd euró közpénzzel konszolidálja a spekuláció mocsarába süllyedt bankrendszert. Külön ki kell emelni Neelie Kroes, az Európai Bizottság jelenlegi digitális politikáért felelős alelnökének a súlyos kötelezettségszegéseit. Neelie Kroes, aki 2004-től 2010-ig az Európai Unió versenypolitikáért felelős biztosa volt, 2008 és 2010 között – az Európai Unió legfontosabb szabályait rögzítő Lisszaboni Szerződés tiltó rendelkezéseinek a megszegésével – folyamatosan engedélyt adott az EU különböző tagállamai kormányainak arra, hogy pénzt bocsássanak ki a csődbe, illetve csődközeli helyzetbe került bankok és pénzintézetek segélyezésére, különböző szanálási programok, bankmentő csomagok finanszírozására.
Az Európai Unió eleve súlyos demokrácia-deficitben szenved, mert legfőbb döntéseit demokratikusan meg nem választott, politikai felelősséggel nem tartozó, számon nem kérhető, olyan bürokraták hozzák, mint amilyen Neelie Kroes asszony is. Ennek a magasbeosztású bürokratának ki adott engedélyt a Lisszaboni Szerződés megszegésére? Ugyanis ő volt az, aki több éven át, szinte napról-napra aláírta azokat a felmentő okmányokat, amelyek lehetővé tették a tagállamok kormányai számára, hogy a Lisszaboni Szerződés, az Európai Unió alapokmánya tilalma ellenére, közpénz kibocsátásával segélyezzék a csődbe, illetve csődközeli helyzetbe került pénzügyi struktúrákat. Miféle demokrácia-deficitről beszél Kroes asszony, aki személyesen hosszú időn át megszeghette az EU legfontosabb okmányának a rendelkezéseit?
Miután formailag van rá lehetőség, hogy kötelezettségszegési eljárást indíthassanak az egyes tagállamok illetékes szervei az Európai Bizottság jogsértést elkövető tagjai ellen, ezért nem halogatható tovább Neelie Kroes asszony felelősségre vonása. Felelnie kell azért, hogy a Lisszaboni Szerződés tilalma alól egy személyben, sorozatban írta alá az egyes kormányok számára a felmentéseket. Ezzel nemcsak súlyosan megszegte az Európai Unió alapszerződését, hanem egyik okozója lett annak, hogy az európai államok rövid idő alatt súlyosan eladósodtak. Ez az óriási méretű eladósodás az egyik legfőbb oka az Euró-zónához tartozó államok pénzügyi és gazdasági nehézségeinek. E sorok írója keresi azt a lehetőséget, hogy hogyan lehetne az EU korábbi versenybiztosát személyében is felelősségre vonni az Euró-zóna államainak a súlyos eladósodásáért. Már van példa a sikeres felelősségre-vonásra. A Jacques Santer vezette egész EU Bizottságnak le kellett mondania korrupció alapos gyanúja miatt, miután egy független szakértőkből álló bizottság sorozatos csalásokra és protekciózásra utaló bizonyítékokat tárt fel.
Ez arra utal, hogy az Európai Unió egész rendszere hibás, de különösen veszélyes az, hogy irányítási struktúrája lényegében ellenőrzés és számonkérés nélkül működik. Ezt az teszi lehetővé, hogy az Európa Parlamentnek vagy más független intézménynek jelenleg nincsen lehetősége az érdemi beavatkozásra, mivel nem állnak a rendelkezésére olyan eszközök, amelyekkel ellenőrizni tudná alulról az Európai Bizottság tevékenységét. Ez akadályozza a korrupciót lehetővé tevő hiányosságok felszámolását. A korrupciót a 2012-es állapotok szerint rendkívül nehéz mérni és szemmel tartani az Európai Unióban, mivel az erre vonatkozó szabályozás hiányzik. Ennek ellenére kísérletet kellene tenni arra, hogy kiderüljön: ki adott demokratikusan legitimálható engedélyt Neelie Kroesnak, aki 2004 és 2010 között az EU versenybiztosa volt, hogy az érvényes versenyszabályozás korlátai alól mintegy 4500 milliárd euró nagyságrendben engedélyezze állami támogatás nyújtását közpénzből különböző pénzügyi szervezeteknek és gazdasági szereplőknek? Ha nem kapott erre az illetékes szervektől engedélyt, akkor viselnie kell a felelősséget az Unió egészének a súlyos eladósításáért.

Az Európai Bizottság felelős a MALÉV csődjéért

Azt is vizsgálni kellene, hogy Neelie Kroes és az Európai Unió jelenlegi versenybiztosa miért nem akadályozta meg a korábbi szocialista-liberális magyar kormányokat abban, hogy az EU előírások megszegésével nyújtsanak állami támogatást a MALÉV-nek, és ily módon döntően járuljanak hozzá a MALÉV 2012 februárjában bekövetkezett megszűnéséhez. Az EU versenybiztosait (Kroes-t és Almunia-t) számon kellene kérni a magyar társadalom egészét sújtó mulasztásaikért.
Mohi Csaba, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem tanára, aki a Brüsszellel megkötött kereskedelmi és társulási megállapodások tárgyalásainál a magyar kormánydelegáció szakértője volt, állapította meg az interneten olvasható tanulmányában (www.nemzetihirhalo.hu, 2012. 02. 15.), hogy a Malév-ügy kapcsán is a súlyos Európai Uniós kötelességmulasztás esete forog fenn. Mohi professzor tanulmányából idézzük:
„A Gyurcsány-Bajnai kormányok 2007-2010 között a magyar nemzetgazdaságnak jelentős károkat okozó oda-vissza privatizációt követően az Uniós versenyszabályokat és az állami támogatások Uniós szabályrendszerét durva módon megsértve, a magyar adófizetők zsebéből mintegy 100 milliárd értékű tiltott juttatásban részesítették az akkoriban teljesen tisztázatlan tulajdonosi hátterű légitársaságot. Miként a magyar tyúkólak non-konformitását kellően érzékelte a Bizottság, ugyanúgy már akkor, a törvénytelen kifizetések időpontjában azonnal lépnie kellett volna a Bizottságnak. Ennek megfelelően haladéktalanul el kellett volna tiltani a nevezett kormányokat a jogsértő vagy utólag, de még ezen kormányok regnálása idején a visszafizetési eljárást és a büntetés behajtását végrehajtani. Az Uniós kormányzati ellenőrzési felelősségét a Bizottság megsértette, ezzel súlyos kötelességmulasztást követett el. Azt pedig, hogy több év elteltével az előző kormányok jogsértéséért, saját mulasztása következményeiért egy mindezekért nem felelős, egészen más kormánytól követeli vissza a pénzt, – a jogban „csalárd mulasztásnak” hívják – kiderült, hogy a Malév egy korábbi igazgatója un. „bennfentes információi” birtokában, saját maga kezdeményezte a Bizottság eljárását az Orbán kormánnyal szemben. Ezért a „belpiaci magatartásokat” felügyelő komisszárnak hivatalból (kellett volna) un. „Insider Trading” eljárást indítania ellene.”
Mohi Csaba azt is kifejti, hogy a Bizottság kiterjedt diplomáciai képviseleti hálózatot működtet, közel 100 országban, így Budapesten is. Lehetősége van arra, hogy ellenőrizze: az Uniós – piac-felügyeleti, versenyjogi, pénzügyi – szervek kellően betartják-e az uniós jog előírásait, azaz megkövetelik-e azok végrehajtását. Itt említést tesz a tragikomikus „tyúkketrec-eljárásra” is. A professzor azt is hangsúlyozza, hogy a Bizottság hiányosság esetén köteles eljárásokat kezdeményezni. Ezek közé tartoznak a kötelességszegési eljárások. Amennyiben pedig a Bizottság elmulasztja kormányzati-ellenőrző feladatait, akkor a Bizottság maga az, aki elköveti a mulasztást. A jogtudomány ezt „az adminisztráció hallgatásaként” értékeli. Ekkor az EU alaptörvényei értelmében meglehet indítani „a kötelességmulasztási eljárást” a Bizottság ellen. A luxemburgi Európai Bíróság a Bizottságot elmarasztaló 1994-es ítéletében mondta ki: „Az Uniós intézmények mulasztásai akkor eredményezik az Unió felelősségét, ha azok megsértenek valamilyen cselekvést előíró, az Uniós jog alapján fennálló kötelezettséget”.
Mohi Csaba kitér arra is, ha Bizottság mulasztása anyagi kárt is okoz valamely tagországnak, vagy annak állampolgárainak, akkor az okozott kárból adódó követelést per útján lehet érvényesíteni a Bizottsággal szemben. Amit Mohi professzor tanulmánya kapcsán ki akarunk emelni az az, hogy a jogok és a kötelezettségek összhangja elvének megfelelően nem csupán a tagállamoknak vannak kötelezettségei, hanem a tagállamoknak is egyenrangú jogosítványai vannak a Bizottság és az Európai Parlament tevékenységének az ellenőrzése vonatkozásában. Amennyiben a EU-Bizottság és a strasbourgi Európai Parlament nem látja el megfelelően a rájuk bízott feladatokat, úgy ők is kötelességmulasztást követnek el, és az ezzel okozott károkat kötelesek megtéríteni. Az Unió Kormányának számító EU-Bizottság tevékenysége felett az Európai Parlament köteles ellátni a felügyeletet és az ellenőrzést. Amennyiben az Európai Parlament nem tesz eleget ennek a kötelességének, úgy a tagállamok a parlament ellen is megindíthatják legitim módon a mulasztási és a kártérítési eljárásokat a luxemburgi Európai Bíróságnál.
Mohi professzor is úgy látja: az elmúlt időszakban Magyarországot ért támadások bizonyítják, hogy mind az EU Bizottságának az Elnöke, mind az Európai Unió Parlamentjének a soros elnöke, továbbá egyes frakcióvezetők, súlyos szereptévesztésben vannak. A demokrácia legalapvetőbb szabályainak mellőzésével azt képzelik, hogy a középkori feudális urakhoz hasonlóan, kizárólag jogosítványokkal rendelkeznek, kötelezettségekkel pedig nem.
Ezt a magatartás. amelyet teljes mértékben el kell utasítani, csak úgy válik érthetővé, ha az egész Európai Uniós hierarchiát a szervezett magánhatalommá növekedett nemzetek-feletti Pénzkartell érdekérvényesítő szervezetének tekintjük. A továbbiakban majd részletesen kitérünk arra, hogy a szupergazdag bankárdinasztiáknak bizonyíthatóan van olyan hosszútávú stratégiájuk, amelynek célja: a pénzrendszer magántulajdonba vételével megszerezni az egyes kormányok feletti politikai hatalmat, amelyet aztán az alibidemokrácia kulisszái mögött feudális módon gyakorolnának az erre a célra létrehozott magánszervezetek útján.

Magyarország indítson kötelességszegési eljárást Brüsszel ellen.

Eljött az ideje nemcsak Magyarország, de több más EU-s tagállam számára is, hogy számon kérjék az Európai Unió bürokráciáját, elsősorban az Európai Bizottság felelős tagjait, hogy vajon ők betartották-e mindazt, amire a Lisszaboni Szerződés betűje és szelleme kötelezi őket. Haladéktalanul kötelezettségszegési eljárás alá kellene vonni mind Neelie Kroes korábbi, mind Joaquín Almunia jelenlegi versenybiztosokat.
Ezt az igényt erősíti meg az a levél is, amelyet Joseph Daul, az Európai Parlament néppárti frakciójának vezetője írt Neelie Kroes európai bizottsági alelnök magatartása miatt Barroso európai bizottsági elnöknek. Daul kifogásolja, hogy Kroes egyértelmű és azonnali választ sürgetett arra, hogy a magyar kormány a média-jogszabályok módosításaival maradéktalanul elfogadja-e az Európa Tanács majdani ajánlásait. Daul szerint megengedhetetlen, hogy Kroes olyan szöveg elfogadását akarta előre kierőszakolni egy tagállam miniszterétől, amelyet az még nem is láthatott. Daul nemcsak azt kifogásolta, hogy Kroes nem volt kiegyensúlyozott és szóváltást kezdeményezett, hanem az EU-Biztos egész akkori felszólalását bírálat tárgyává tette. Kroes egy meg nem nevezett tanácsadójára hivatkozva mélységes aggodalmát fejezte ki a magyarországi kisebbségek helyzetével kapcsolatban, ugyanakkor megkérdőjelezte a 10 milliós európai roma közösséget képviselő és közvetlenül megválasztott EP képviselő, Járóka Lívia, tényekre alapozott ellenvéleményét.

El kell-e engedni a kifizethetetlen adósságokat?

Amikor a bankrendszer segítségével a Pénzkartell átvette a világ pénzügyi rendszerének az irányítását, ezt az feladatát elsősorban az általa feltalált és elterjesztett központi bankok segítségével látta el. A központi bankok státusza kettős természetű: jogilag vagy állami tulajdonban vagy magán tulajdonban vannak, de kizárólag a nemzetközi Pénzkartell irányítja őket, elsősorban a City of Londonban lévő központja, másrészt a bázeli Nemzetközi Fizetések Bankja, a BIS (Bank for International Settlements) útján. Természetesen részt vesz az irányításban az amerikai FED, a Nemzetközi Valutaalap, a Világbank, az Európai Unió Központi Bankja, továbbá a Központi Bankok Európai Rendszere. Amikor a kereskedelmi bankok egyre kockázatosabb spekulációs tranzakciókba kezdtek, akkor a központi bankok a finanszírozásukat fokozatosan áthárítottak a közhatalmat képező kormányokra állami garanciák formájában. Ha ezt követően a globális szerencsejáték kaszinóvá átalakított pénzrendszerben egy spekuláns pénzintézet fizetésképtelenné vált, akkor az államnak kellett garanciát vállalni arra, hogy a veszteségeket az állampolgárok adójából pótolja. Ennek megfelelően az Amerikai és az Európai bankrendszer arra törekedett, hogy egyre inkább az ellenőrzése alá vonja az államokat, így kényszerítse őket a rájuk terhelt garanciális kötelezettségeik teljesítésére. Az államok kézbentartására a legváltozatosabb technikákkal megvásárolták az egyes országok politikai vezetőrétegét, beleérte a törvényhozókat is, hogy azok gondoskodjanak az államok garanciavállalási kötelezettségeinek a teljesítéséről. A lakosság manipulálása érdekében mozgósították a tulajdonukban lévő, illetve ellenőrzésük alatt álló intézményrendszert, beleértve a különböző egyetemeken oktató, és magukat árúba-bocsátó elméleti közgazdászokat is. A globális médiának kellett meggyőznie a közvéleményt arról, hogy az a legelőnyösebb számára, ha a monetáris és fiskális hatalmat a bankkartell által kiválasztott technokraták gyakorolják. Ez volt a garancia arra, hogy az államok biztosan pótolni fogják közpénzből a bankrendszer spekulációs veszteségeit.
A felvásárolt és kormányzati pozíciókba helyezett technokraták feladata volt az is, hogy elgyöngítsék, megbénítsák és eltávolítsák a bankári tevékenységet ellenőrző intézményeket és szabályozókat. E cél érdekében közvetlen ellenőrzés alá vonták a pénzügyminisztériumokat, a pénzügyi rendszert felügyelő hivatalokat és megbénították a pénzügyi bűncselekményeket üldöző szerveket is. Valójában az történt, hogy a pénzhatalmi érdekcsoport egy globális maffiához hasonlóan megszerezte magának a közhatalom legfontosabb funkcióit. Ezáltal a pénzrendszer egésze a magánérdekek szolgálatába lett átállítva a közérdek rovására. Mindennek az lett az eredménye, hogy a pénzügyi rendszert, és az uralma alá került termelő-gazdaságot valójában az adófizetők kezdték finanszírozni, úgy, hogy közben a hatalom átcsúszott a pénzügyi oligarchia kezébe.
A közhatalmi ellenőrzéstől megszabadult magánpénzrendszer így tette lehetővé, hogy egymás után hatalmas méretű spekulációs buborékok keletkezzenek, amelyek aztán szükségszerűen kipukkadtak. A történelemből tudjuk, hogy az eladósítással beindított folyamatok szükségszerűen olyan helyzeteket teremtettek, amelyekben nyilvánvalóvá vált, hogy a kamatok miatt exponenciálisan növekvő adósságot le kell írni, mert azokat nem lehet visszafizetni. A nemzetközi Pénzkartell ezért általában nem az adósság visszafizetését szorgalmazza, hanem arra törekszik, hogy az adós folyamatosan adja át munkájának eredményét a számára adósságszolgálat és kamat formájában.
A 2007-2008-as pénzügyi összeomlás sajátossága, hogy a Pénzkartell spekulációs veszteségeit nem volt hajlandó vállalni. Úgy döntött, hogy csődbe-ment adósainak a tartozásait az államra testálva az adófizető polgárokra hárítja át. A Pénzkartell arra kényszerítette a kormányokat, hogy azok közpénzből fizessék ki a bankok és hitelezők veszteségeit. A felvásárolt kormányzati döntéshozók ezért újabb államkötvényekkel, vagy a központi bankok által kibocsátott hitelekkel felvásárolták azokat a bóvli jelzálogokat és egyéb értéktelen banki pénzeszközöket, amelyekről tudható volt, hogy a pénzpiacon eladhatatlanok. Ezeket az adófizetőket terhelő banki mentőcsomagokat azzal indokolták, hogy azok révén a bankok újból fogják tudni hitelezni a értékelőállító reálgazdaságot. A Pénzkartell azonban az így megszerzett közpénzeket nem a reálgazdaság finanszírozására fordította, hanem arra hogy fizikai vagyontárgyakat vásároljon a városi ingatlanoktól a termőföldeken át a gyémántbányákig, miközben a termelőgazdaság továbbra is fuldoklik a szükséges közvetítő közeg – a termelő tőke – hiányától.
A Pénzkartell tulajdonában lévő bankrendszer irányítói azzal érveltek, hogy a termelő szektor beindulhat, ha újabb kölcsönökhöz jut és kikerül az eladósodás által okozott stagnálásból. Azonban az Egyesült államokban (és több európai országban is) az egyes ingatlanokon lévő adósságtömeg jóval nagyobbnak bizonyult, mint az adósság fedezetéül szolgáló ingatlanok forgalmi értéke.
Az eddig ismertetett körülmények együttes következménye, hogy matematikailag lehetetlen az értéktermelő reálgazdaság számára úgy teljesíteni adósságszolgálati kötelezettségeit, hogy az ne járjon együtt kemény megszorító intézkedésekkel, adósságdeflációval és gazdasági visszaeséssel. A pénzügyi terhek kikényszerítik a termelőszektor zsugorodását. A bankszektor tehát nem hajlandó tudomásul venni, hogy döntő különbség van a produktív szektor és az értéket elő nem állító pénzgazdaság hitelezése között.
Németország a XIX. században, különösen Otto von Bismarck kancellársága idején, elsősorban a termelőiparágak megfelelő finanszírozásával ért el hatalmas gazdasági sikereket. Ez tette lehetővé, hogy úgy lehessen biztonsággal befektetni a termelésbe, az ipari és mezőgazdasági beruházásokba és a kereskedelembe, hogy az értéktermelő szektor hozama elégséges legyen ne csak a produktív célú kölcsön visszafizetésére, de a velük együtt járó kamatszolgálat teljesítésére is. Amikor a pénzügyi szektor magát a pénzügyi szférát, vagy más nem produktív tevékenységet finanszíroz, akkor ezeket a kölcsönöket és kamataikat valamilyen más tevékenységből kell visszafizetni. Ha az állam vesz fel ilyen hiteleket, akkor azokat kamatostul az adóbevételéből fizeti, ha fogyasztók vesznek fel ilyen hiteleket, akkor azt vagy a munkabérükből fizetik meg vagy úgy, hogy eladják kézzelfogható fizikai vagyontárgyaikat. Az ilyen adósságszolgálat elvonja a produktív szektortól, a termelő beruházásoktól és a fogyasztástól a reprodukálódáshoz szükséges összegeket. Emiatt a gazdaság egésze elkezd zsugorodni. Mivel csak a termelőgazdaság állít elő értékeket, ezért egy bizonyos idő után az adósságokat szükségszerűen le kellett írni, elsősorban azokat, amelyek a nem-termelő szektorokat sújtották.
Már Adam Smith, a klasszikus közgazdaságtan egyik megalapítója is megállapította, hogy sem az ő korában, sem azt megelőzően, egyetlen kormány sem fizette ki köztartozását. A hitelezők azonban mindig vonakodtak azt elismerni, hogy adósaik fizetésképtelenek. Sokféle trükköt alkalmaztak annak bizonyítására, hogy adósaik továbbra is képesek adósságszolgálati terheik viselésére. Így például nem voltak hajlandók különbséget tenni olyan adósságszolgálat között amelyet egy adott ország kormánya saját adóbevételeiből, saját valutájával tud fizetni és aközött, amihez neki külföldi devizához kell először jutnia, hogy adósságát külföldi pénzzel törleszthesse. A hitelezők, ahogy már Adam Smith és David Ricardo idején is, de napjainkban is, nem hajlandók elismerni, hogy az adósságszolgálati terheket lehetetlen fizetni akkor, ha az értéktermelő gazdaság zsugorodik. Azt sem hajlandók tudomásul venni, hogy a külföldi adósságot és más nemzetközi fizetési kötelezettséget nem lehet a hazai pénz, a nemzeti valuta árfolyamának a csökkentése nélkül teljesíteni.
Hjalmar Schacht, aki a két világháború közti Németország egyik legbefolyásosabb gazdasági szakembere és bankárja volt, a második világháború után megírta, hogy 1920 után a német márka átváltási aránya a dollárhoz és más aranyalapú valutához abban az ütemben és mértékben csökkent, ahogyan Németország igyekezett nemzeti valutáját külföldi devizára átváltani. Emiatt a németeknek egyre többet kellett fizetniük az importárukért. Az átváltási aránynak ez a nagyméretű és gyors romlása vezetett olyan példa nélküli inflációhoz, amely végül is a német pénzrendszer teljes összeomlásába torkollott. E történelmi tény dacára a monetarista közgazdászok ma is azt állítják, hogy az állami pénzkibocsátás okozza a belső valuta elértéktelenedését és ez vezet hiperinflációhoz.
A kiváló angol közgazdász, John Mainard Keynes, már közvetlenül a Versailles-i békediktátumk után szorgalmazta: a győztes Antant döntéshozói legyenek tekintettel Németország fizetési mérlegére, gazdasági teljesítőképességére, továbbá arra, mennyi német exportterméket hajlandók a jóvátételhez jutott győztesek átvenni. Ennek alapján már tudni lehetett volna: mennyi német valutát lehet úgy külföldi devizára átváltani, hogy az ne vezessen az átváltási arány összeomlásához és kezelhetetlen árinflációhoz. Az időszak pénzügyi irányítói nem hallgattak Keynes-re. Azzal érveltek, hogy a német jóvátételi összegekben részesülő gazdaságok az így kapott többlet jövedelmet visszaáramoltatják Németországba és más eladósított országokba, felvásárolva importáruikat. Németországnak pedig csökkenő valutaátváltási arány ellenére is lesz majd elegendő bevétele ahhoz, hogy jóvátételi kötelezettségeit fizetni tudja.
Minderre azért tértünk ki, mert a Nemzetközi Valutaalap napjainkban is ezt a logikát követi. IMF arra kényszeríti a harmadik világ országait, hogy adósságaik törlesztésére utalják vissza külföldi devizában szerzett jövedelmüket, miközben meg kell engedniük, hogy a külföldi tőke szabadon távozhasson. A Pénzkartell azért ragaszkodik neoliberális eszméihez, mert ezek alátámasztják azokat a pénzügyi igényeit, amelyeket Görögország, Írország, Olaszország és az Eurózóna egészével szemben támaszt. A Pénzkartell és a szolgálatában álló pénzügyi technokraták következetesen megtiltják az egyes tagállamoknak, de az Európai Központi Banknak is, hogy hiteleket bocsássanak ki a költségvetési hiányok fedezésére. A Pénzkartell tulajdonában lévő bankrendszer magánmonopóliuma az a lehetőség, hogy elektronikus technikával pénzt bocsáthasson ki, és ezért a pénzért kamatot szedhessen. Nyilvánvaló, hogy ezt megtehetnék az állami irányítás alatt álló központi bankok is, ha eredeti szabályzataiknak megfelelően működnének. A Pénzkartell és szervilis kiszolgálói nem válaszolnak arra a kérdésre, hogy miért jár kisebb inflációval az, ha a kereskedelmi bankok finanszírozzák fedezetlen pénz kibocsátásával a költségvetések hiányait a kormányok irányítása alól kivett központi bankok helyett. A kereskedelmi bankok tették lehetővé, hogy virtuális fedezettel rendelkező pénzipar működjön, amely nagyipari méretekben ontotta eddig a fedezetlen pénzt, hatalmas pénzügyi buborékká fújva fel magát. E fedezetlen pénzgyártás következtében napjainkban olyan adósságteher nehezedik csaknem az egész világra, amely szinte megbénította a világgazdaságot, stagnálásra kényszerítve.

Rovatok: 
Politika

Hozzászólások

 #
A fenti írásban említés esett " hazug hitelezőkröl" kicsit ez faramuci dolognak tartom. Mert ha hazug hitelt nyújtókat említenénk rögtön mindenki tudja miről van szó. Próbálna meg tőlem kölcsön kérni olyan akiről meggyőződök, hogy komolytalan simlis munka kerülő hát azt gondolom máshova küldeném hitelért. Nem gondolom, hogy dörzsölt hét próbás bankárjaink ezt megették(már mint a hamis hitelező kérdését)Mint ahogy a kormányok és azok tagjai, akik végül is a törvényekkel és rendeleteikkel nem akadályozzák meg a hamis banki spekulációkat (sőt a haszonnak maguk is részesei,végre hajtói) A legitimnek mondott csalással megszerzett hatalom birtokosai, kenik összevissza a hazug és félre vezető demokratikus dumáikat, hogy az elbutított bantu Magyart hülyítse orrba,szájba és amint látjuk nem is rossz haszonnal.Jó magyar szokás tapsolunk "éljen Rákosi" aztán meg sírunk,de, hogy gondolkodnánk, hogy szavazzunk-e, az már nem megy.Nem tudom, hogy ez gének kérdései "vagy csak a hülyeségé" hol egy segg had nyaljam? És elnézést azoktól ,akik ettől viszolyognak és nem teszik.
 
X
Drupal theme by pixeljets.com D7 ver.1.1