Impresszum

ELNÖK, FŐSZERKESZTŐ:
Gyöngyösi Zsuzsanna
+ 36 30 525 6745
elnok@fusz.hu

FŐSZERKESZTŐ-HELYETTES:
Konzili Edit

WEBOLDAL MŰKÖDÉS:
Polonkai Attila
polonkaiattila@fusz.hu

ELNÖKSÉG:
fuszelnokseg@gmail.com

Navigáció

Rovatvezetők

Rovatvezetők:

Frigyesy Ágnes 
  Erdély
Albert Barbara
  sport
Gyöngyösi Zsuzsanna
  Délvidék, életmód, lapszél
Lengyel János
Szemere Judit

  Kárpátalja
Dr. Virág Ildikó
  egészség

Kapcsolat:

   Elnök - Főszerkesztő:
elnok@fusz.hu
   Elnökség:
fuszelnokseg@gmail.com
   Weboldal működés:
polonkaiattila@fusz.hu

 

Működéssel kapcsolatos dokumentumok bejelentkezés után olvashatók

Nemzeti Újságírásért Kitüntetés

Jelenlegi hely

Dr. Drábik János: Miért kellett meghalnia Kennedy elnöknek? 1. rész

Az elmúlt évszázad a háttérhatalom fokozatos uralomra jutásának az évszázada volt. A központilag irányított világállam létrehozása a XX. században csaknem teljesen befejeződött. Az utolsó simítások még hátravannak, de a következő évtizedekben tanúi lehetünk a nagy mű megszületésének. A háttérhatalom uralkodó elitje a nemzetközi pénzügyi közösség uralmának a kiépítéséhez az eszközök széles skáláját vette igénybe. A nemzetközi pénzoligarchia szolgálatában álló történészek tagadják a háttérhatalom létezését, és azt is lehetetlennek tartják, hogy a világ pénzviszonyai, a világgazdaság egésze, valamint a nemzetközi kereskedelem vonatkozásában létezhet egyáltalán központilag koordinált irányítás. Aki azt állítja, hogy egy ilyen központi irányítás létezik, azt az összeesküvési elmélet hirdetőjének nevezik, mert a háttérhatalom íratlan alkotmányának legfőbb szabálya szerint háttérhatalom nem létezik, és a központi irányítás is csak az összeesküvési elmélet híveinek az elmeszüleménye. Nos, aki meg akarja ismerni a világtörténelem mozgatórugóit, mindenféle elmélet nélkül is beleütközik a háttérhatalom létezésébe.

Ma a világrendszer döntő tényezője az Egyesült Államok, a világ legnagyobb pénzügyi, gazdasági és katonai hatalma. A háttérhatalomnak ahhoz, hogy globális stratégiáját megvalósítsa, szilárdan kézben kell tartania az Egyesült Államok feletti uralmat. Egyre több amerikai érzi, tapasztalja és tudatosítja, hogy hazáját ez a háttérhatalom irányítja. Az összeesküvés valóságának empirikus kutatói, akiket a háttérhatalom amolyan "elméletgyártóknak" szeret minősítgetni, már több évtizede állítják, hogy a hatalmas ország politikai és társadalmi viszonyait döntően a szervezett pénzhatalom határozza meg. A szervezett pénzhatalom az arctalan pénzviszonyok mögé rejtőzve konspiratív módon működik. Az amerikaiak többsége csak a politikai élet felszíni jelenségeit érzékeli: háború Vietnamban, betörés a Watergate Szállodába, botrány a Fehér Házban, lemondásra kényszerítenek egy elnököt, egy alelnököt, egy másik elnököt pedig merénylők tesznek el láb alól, egy elnökjelöltet pedig lelőnek. Szinte minden évre jut politikai botrány. Belépett az amerikaiak életébe a sokkhatást kiváltó terrorizmus is. 1995. április 19-én Oklahoma City-ben a közhivataloknak is helyet adó irodaépület, a Murrah Building ellen, 2001. szeptember 11-én pedig a New York-i Világkereskedelmi Központ és a washingtoni Pentagon ellen intéztek ezrek életét kioltó terrorista támadást.

A pénzoligarchia által vezérelt XX. században egy sor politikai gyilkosságot követtek el az Egyesült Államokban is, ugyanakkor gondos kezek a háttérből elintézték, hogy a nyomozás ne derítse ki az igazságot és a valódi bűnösök ne nyerjék el büntetésüket. Így például a felfújt Watergate-botrány kapcsán tartott tárgyalás sokkal inkább az eltussolást, mint az igazság kiderítését szolgálta. A Watergate-ügy mögött meghúzódó igazi erők nem lettek kérdőre vonva és szerepük nem lett kiderítve. A Hunt-ok, a Liddy-k a McCord-ok, de még Nixon is csak bábú volt ebben a sakkjátszmában. Valamennyien valaki más számára dolgoztak, aki a háttérben meghúzódva adta a megbízásokat és ellenőrizte tevékenységüket. A játszma tétje az Egyesült Államok kormánya feletti ellenőrzés közvetlen kézbentartása volt. Amerika ilyen ellenőrzése nélkül a háttérhatalom nem képes kiépíteni a Globális Uniót, és a világot irányító központi kormányzatot. A háttérhatalom stratégái, irányítói, utasítás adói a mai napig nem kerültek felelősségre vonásra. Az események valódi mozgatói ma is közöttünk járnak, irányítják vállalat birodalmaikat, bankjaikat, és kézben tartják a háttérből az egész politikai és pénzügyi gépezetet.

Az Amerika feletti ellenőrzés hálózatának a kiépülése nem a Watergate-üggyel kezdődött 1972-ben. A nemzetközi pénzügyi közösség először az Egyesült Államok pénzügyi rendszerét vette ellenőrzése alá 1913-ban. A monetáris hatalom megszerzésével aztán fokozatosan az irányítása alá került az ország gazdasági, politikai, és kulturális élete is. A két világháború után azonban már fontossá vált a törvényhozás és a Fehér Ház közvetlen ellenőrzése is. A koreai háború idején a háttérhatalomnak a katonai és a kormányzati szférába beépült hálózata rájött, hogy viszonylag könnyű a washingtoni törvényhozás, a kongresszus, és az amerikai közvélemény manipulálása és félrevezetése. Ezt követően az egyre több hatalomra vágyó pénzügyi oligarchia újabb és újabb hatalmi pozíciókat szerzett meg magának. Amikor 1963. november 22-én, a texasi Dallasban a Dealey Plaza-n eldördültek a gyilkos fegyverek, és John Fitzgerald Kennedy holtan terült el, ütött a háttérhatalom órája. A hatalmi elit hálózata ekkor a közvetlen ellenőrzése alá vonta az Egyesült Államok első számú emberét, és az elnöki hivatallal együtt járó jogköröket. Az eltávolított Kennedy többé nem okozott problémát. Arról is gondoskodtak, hogy utódja, Lyndon Johnson, az emlékezetébe vésse a gyilkos fegyverek hangját.

A háttérhatalom elsősorban úgy ellenőrzi a Fehér Házat, hogy oda csak az általa kiválasztott személyek kerülhetnek be. Pénzügyi eszközökkel és informális kapcsolatrendszerével kézben tartja a két nagy amerikai politikai párt gépezetét. Ezen a gépezeten csak a háttérhatalom által gondosan kiválasztott jelöltek juthatnak keresztül, válhatnak hivatalosan elnökjelöltté, s végül elnökké. A választásoknak a háttérhatalom szempontjából nincs is tétje, mert akár demokrata, akár köztársaság párti elnökjelölt lesz a győztes, az mindenféleképpen általa kiválasztott és jóváhagyott személy lesz, aki majd a hatalmi elit szempontjából minden lényeges kérdésben végrehajtja a kapott utasításokat. 1960-at megelőzően azonban - nagyon ritkán -, de előfordulhatott, hogy nem a pénzoligarchia által legkedveltebb személy került a Fehér Házba. Ilyen személy volt maga John F. Kennedy is. Ha a háttérhatalom olyan konfliktusba keveredett a Fehér Ház lakójával, amelyet nem tudott hagyományos módon megoldani, akkor végső eszközként merénylet szervezésével távolította el hivatalából. Ez azonban olyan eszköz, amihez a háttérhatalom sem szívesen nyúl, mert sokkhatást vált ki a társadalomból és átmenetileg destabilizálja az állam működését. Kennedy halála óta csak egy elnök - a republikánus Reagan - ellen hajtottak végre merényletet. Ennek a merényletnek is homályos a háttere és a szálak itt is a háttérhatalom rejtett kulisszái mögé vezetnek.

Az évszázad bűnténye

Visszatérve a Kennedy elleni merényletre, ma már csaknem pontosan rekonstruálni tudjuk, hogy mi történt azon a nevezetes napon, és azt is alá tudjuk támasztani, hogy a Kennedy elnök elleni merényletet joggal nevezhetjük a XX. századi Amerika szempontjából az "évszázad bűntényének". Aki vette a fáradtságot, hogy tanulmányozza a merénylet körülményeit, az ma már tudja, hogy John Kennedyt nem egyedül cselekvő, magányos merénylő ölte meg, hanem felbérelt profi bérgyilkosok csoportja. A Lyndon Johnson elnök által a merénylet utáni héten létrehozott Warren Bizottság, amely nevét Earl Warren-ről, az Egyesült Államok Legfelsőbb Bíróságának az akkori elnökéről kapta, hivatalosan közzétett jelentésében a leghatározottabban azt állította, hogy Lee Hervay Oswald egyedül követte el a merényletet. A Warren Bizottság hivatalos álláspontja szerint Oswald három lövést adott le a texasi iskolakönyv raktár épületének a harmadik emeletéről. Rejtekhelye a jobboldali első ablaknál volt.

Ha valaki ezt a bizottság által előadott történetet bizonyítékokkal kellően alátámasztva megcáfolja, akkor megdől a magányos gyilkos elmélete is. Ugyanakkor a kutató szembe találja magát egy olyan - sok irányba elágazó és gondosan rejtőzködő - hálózat létezésével, amely szervezetten végzett Kennedy elnökkel. L. Fletcher Prouty 23 évet szolgált az amerikai légierőnél, és ezredesi rangra emelkedett, 1955-től 1963-ig összekötő tiszt volt a Pentagon és a CIA között. A légierő főhadiszállásán ő irányította azt a részleget, amely logisztikai támogatást nyújtott a CIA titkos műveleteihez világszerte. Később a védelmi miniszternél, majd pedig az egyesített vezérkari főnöknél teljesített szolgálatot. Prouty közvetlenül ismerte azt a mechanizmust és eljárási módot, ahogyan a CIA végrehajtotta titkos akcióit. Nos, az ő álláspontja szerint a merénylet háttérirányítói legalább négy professzionálisbérgyilkost alkalmaztak. A háttérhatalom kézben tartotta a dallasi rendőrséget, az ottani serif hivatalát, az FBI-t, a titkosszolgálatot és a CIA-t. Ennek a hálózatnak módjában állt ellenőrizni azokat a kormányzati intézményeket, ahol elkészítették az elnök, az alelnök, valamint az elnökjelölt utazási terveit. Ugyancsak ellenőrizték a Kennedy kormány valamennyi tagjának a mozgását. A hálózat informális módon parancsokat tudott eljuttatni a hadsereg vezetéséhez és rendelkezésére álltak a tömegtájékoztatási eszközök is. E hálózat parancsára ölte meg Jack Ruby Oswaldot, és ugyancsak e hálózat befolyásos vezetői intézték el, hogy a bírósági eljárás ne Texasban folyjon. Az állami vizsgálatot és a bírósági eljárást - egészen a Warren Bizottság jelentéséig - végig az ellenőrzésük alatt tartották. A Kennedy gyilkosság eltusolása érdekében hatalmas kampány indult már a halál pillanatában. Penn Jones, a makacs texasi újságíró, egész életét annak szentelte, hogy összeállítsa annak a 85 személynek a listáját, akik Kennedy meggyilkolása óta hirtelen elhaláloztak, vagy nem természetes módon fejezték be életüket azért, mivel túlságosan sokat tudtak.

Az összeesküvő csoport arról is gondoskodott, hogy Kennedy alelnöke és utóda - Lyndon Johnson - a helyszínen legyen, hallja a gyilkos fegyvereket, és lássa meghalni az elnököt, hogy átélje a nyomasztó visszatérést a halott elnök gépén Washingtonba. Ettől a naptól kezdve Lyndon Johnson többé nem az a magabiztos, könnyed texasi, aki korábban volt. Halála előtt el is mondta régi barátjának Tom Jánosnak, hogy ő tudta, nem Oswald ölte meg Kennedyt. A hivatalos történészek még mindig a Warren Bizottság jelentését fogadják el, de az amerikaiak többsége már nem hisz ennek a nyilvánvalóan manipulált dokumentumnak.

1963. november 28-án a titkosszolgálat azt jelentette, hogy a merénylet során három lövés dördült el. Az első az elnököt, a második John Connally texasi kormányzót és a harmadik megint az elnököt találta el. A titkosszolgálat szerint további lövések nem voltak.

1963. december 9-én az FBI is azt állapította meg, hogy három lövést adtak le, ebből kettő eltalálta az elnököt, egy pedig John Connallyt. Az FBI megerősítette a titkosszolgálat jelentését, miszerint további lövésekre nem került sor. 1964. szeptember 27-én a Warren Bizottság is közzétette saját 26 kötetnyi jelentését, amely szintén azt állapítja meg, hogy mindössze három lövést adtak le. Ma már azonban kétséget kizáróan bizonyítható, hogy mind a titkosszolgálat, mind az FBI és a Warren Bizottság tévedett. A merénylet színhelyén nézőként jelenlévő Abraham Zapruder egy 6,8 másodperces filmet készített az eseményekről. A film, amely a JFK elleni merénylet jeleneteit mutatja a kezdetektől a végéig, felbecsülhetetlen mértékben járult hozzá az egész ügy megfejtéséhez. Először is pontosan rögzítette a bűncselekmény lefolyásának időrendi menetét. Nem túlságosan nehéz meghatározni, mikor adták le az első lövést, és azt is pontosan ki lehet számítani belőle, hogy mikor adták le az utolsót. Minderre lehetőséget nyújtanak a film képsorai. Ezt a filmkockák alapján végzett számítást csak az befolyásolná, ha egy másik merénylő jelenlétét is feltételeznénk. Ezt a lehetőséget a Warren Bizottság azonban kategorikusan kizárta. Így tehát abból kell kiindulni, hogy 6,8 másodperc alatt Oswald képes volt leadni három lövést a könyvraktár harmadik emeleti ablakából. Ugyancsak fontos azt hangsúlyozni, hogy az állítólagos fegyver egy olcsó olasz Mannlicher-Carcano volt, amelyet postai úton lehet vásárolni, és egyszerre csak egy lövést ad le.

Egy másik körülmény is megkérdőjelezte a Warren Bizottság állításait. A Dealy Plaza-n álldogáló James Tague-t, aki Zapruderhez hasonlóan nézőként volt jelen, eltalálta egy kis betondarab, amit egy golyó szakított ki a közelében lévő betonjárda szegélyéből. Tague ezt jelentette a kórháznak. Most már volt egy másik jelenlévő is, akit a leadott lövés nyomán eltalált egy betondarab az adott 6,8 másodperc időn belül. Ez arra kényszerítette a Warren Bizottságot, hogy elfogadja: a második lövés nem találta el sem Kennedyt, sem Connallyt. Ez bonyolította a feladatokat. Ugyanis sem a titkosszolgálat, sem az FBI nem számolt be egy eltévedt golyóról. Azt jelentették, hogy csak három üres töltényhüvelyt találtak, és nem volt tölténytár Oswald ablakánál. Mindkét szolgálat egybehangzóan állította, hogy három lövést adtak le, kettő eltalálta Kennedyt, egy pedig Connallyt. Az FBI később megtalálta a kis karcolást a betonjárda szegélyen, megvizsgálták a washingtoni laboratóriumokban és megállapították, hogy a kis bevésődést valóban egy golyó okozta a betonjárda szegélyen.

A Zapruder film egyértelműen mutatja, hogy az elnök feje volt átlőve, és az elnök szétloccsant agyvelejének a darabkái mintegy 35 méter távolságban voltak fellelhetőek. Ha kitartunk a három lövés verziója mellett, akkor ezt a harmadik lövésnek kellett okoznia. A Warren Bizottság jelentése szerint az elsőként leadott lövés golyóját 45 perc múlva megtalálták a Parkland Kórházban, több mint 4 kilométerre a tett színhelyétől. A Warren Bizottságnak ezt a nyílván meseszerű álláspontját tálalták fel később az amerikai népnek, hogy fogadja el valóságnak. A csodával határos módon gyilkos erejű első lövés a kulcsa a Warren jelentés hiteltelenségének. Már említettük, hogy a hivatalos álláspont szerint három golyót lőttek ki. A 2. számú golyó, amely súrolta a járdaszegélyt, megsértette az ott tartózkodó járókelőt, James Taguet. A Titkosszolgálat és az FBI ezt a tényt mellőzte és a Warren Bizottság pedig könnyedén túltette magát.

Ha abból indulunk ki, hogy a gyilkos hatodik emeletről leadott lövése eltévesztette az elnököt, ezért golyója a járdaszegélyt súrolta, nem lenne téves azt hinni, hogy ez a 2. számú golyó volt az, amelyik az elnök kocsija mellett ütközött a járdaszegélybe. Ez azonban mégis téves következtetés lenne. Ugyanis ez a golyó a következő utcánál találta el a járdaszegélyt, egy olyan helyen, amely kétszer akkora távolságra volt a lövés leadásának helyétől, mint az elnök autója. A Kennedyt szállító autó az Elm Streeten haladt, James Tague pedig a Main Streeten várakozott. Ha tehát a golyó Oswald fegyveréből származott volna, akkor ő olyannyira eltévesztette a lövést, hogy az jobbról elkerülte Kennedy elnököt 6 m 51 centire, elhaladt felette 10 méter 23 centivel, és 27 méter 90 centi helyett 80 méter 60 centit haladt. Ez hihetetlenül nagy céltévesztés egy olyan ember részéről, akiről azt feltételezik, hogy ő lőtte ki a "Specter Miracle Bullet"-et (a "kísértetiesen csodálatos első golyót") és ő az, aki szétlőtte az elnök koponyájának a jobb oldalát a harmadik lövésével, miután kétszer is újratöltötte elavult - egylövéses - fegyverét összesen 6,8 másodperc alatt.

Ez hihetetlenül hangzik, és valóban életszerűbb az a feltételezés, hogy ezt az elhibázott lövést sokkal alacsonyabb pontról adták le, olyan helyről, amely egyvonalban lehetett a járdaszegélyen hagyott karcolással és az elnök fejével. Más szavakkal ez csak a célpont kicsi eltévesztése lehetett. Ez a feltételezés a merénylő búvóhelyét valahol a Dal Tex Building közelében helyezi el, esetleg a második szinten található vészkijárati vaslépcső alatt. A kutatóknak nem volt nehéz egy másik lövést is találniuk, amelyet Oswald nem adhatott le. A Zapruder film világosan rögzíti a lövés leadásának az idejét, a Z-189-el jelölt filmkockánál. Vagyis a film megjelöli az autónak a helyét ennél a filmkockánál. Ahol az elnök autója haladt, megszakított fehér vonalak választották ketté az utat, és pontosan be lehet jelölni, melyik időpontban hol volt az autó, és a leadott lövések idején milyen helyzetet foglalt el. Ismerve mindezt meg lehet húzni pontosan a vonalat az elnök kocsijától Oswald "rejtekhelyéig" a Z-189-es filmkocka időpontjában. Ebben a folyamatban szembesülnünk kell a Warren Bizottság egy másik megmagyarázhatatlan elnézésével. A könyvraktár épülete előtt áll ugyanis egy hatalmas tölgyfa. 1960. novemberében a fa olyan magas volt, hogy lehetetlenné tette lövés leadását a könyvraktárnak Oswald által elfoglalt ablakából abban az időpontban, amikor az elnök autója a Z-189-es filmkockánál tartózkodott. A legkorábbi időpont, amikor Oswald tartózkodási helyéből lövést lehetett leadni, az a Z-210-es filmkockánál van. Ugyanis ebben az időben már a fa nem akadályozta a célzást. Vajon mire gondolhatott a Warren Bizottság? Ezt nem tudjuk megmondani. Tény az, hogy nem vett tudomást a hatalmas tölgyfáról.

Felmerül a kérdés, hogy ki adta le a lövést a Z-189-es filmkocka időpontjában? L. Fletcher Prouty több mint egy évtizedig dolgozott ezen a problémán. Sokan mások különböző szakmai felkészültséggel ugyancsak kutatták e rejtély megfejtését. Az egyik legkiválóbb ilyen kutató, Richard Sprague, nagy felkészültségű komputer szakember és fényképelemző. Mintegy 510 különböző fényképfelvétel készült a merénylet előtt, alatt és után, valamennyi egy órán belül. Sprague 75 helyszínen tartózkodó fényképészt számolt össze, akik közül 30 hivatásos fotós volt, s akik különböző újságoknak, televízió stúdióknak és hírügynökségeknek dolgoztak. A merénylet részleteinek felkutatásában kiváló munkát végzett R.B. Cutler, Ray Marcus, Hosiah Thompson, David Lifton, valamint Fred Newcomb és Jones Harris, akik önállóan dolgoztak, és Sprague-hoz hasonlóan alaposak voltak.

A ma embere számára is meglepő, hogy a Warren Bizottság egész munkája során mindössze 26 képet tanulmányozott az elérhető 510-ből. Az FBI is mindössze 50-et vizsgált meg belőlük. A Warren Bizottság vezetői a 30 hivatásos fotóriporterből csak négyet interjúvoltak meg és a több száz rendelkezésre álló fényképből csak egy tucatnyit láttak. Aki szembesül ezzel a ténnyel, abban nyomban felmerül a kérdés, hogyan lehetséges az, hogy egy ilyen fontos ügyben vizsgálatot folytató Bizottság előtt a leglényegesebb bizonyítékokat titokban tartják. A Bizottságnak tagja volt Gerald Ford is, aki Nixon után 1974-től 1976-ig az Egyesült Államok elnöke volt. A nagytapasztalatú és tekintélyes politikus azonban a Warren Bizottság tagjaként nem láthatta a helyszínen készült dokumentációs fényképeket. Összesen 25.000 kockányi fénykép készült mindössze egy óra alatt a Dealy Plaza-n a merénylet idején. Ez magába foglalja a filmfelvevők képeit, amelyek közül számos rendkívül lényeges információkat nyújtott, amikor kockáról kockára átnézték a felvételeket. Ha ezeket a képeket szakértők időrendben összerakják és elemzik, a merényletet megelőző 5 perctől a merénylet utáni 90 percig, akkor az igazság kiderítését szolgáló fontos tényekre bukkanhattak volna. A Warren Bizottság helyett ezt a munkát Sprague és munkatársai végezték el.

Az "esernyős" ember

A képek időrendi elemzése olyan meglepő és pontosan ismétlődő jelenségekre hívja fel a figyelmet, mint például az úgynevezett "umbrella man", vagyis az "esernyős ember". Amint az elnök autója a Houston Street sarkánál ráfordult az Elm Streetre, a képek egy embert mutatnak az útjelző táblánál, annak a helynek a közvetlen közelében, ahol az elnököt megölték. Az illetőnél egy zárt esernyő volt, amit úgy hordott magánál, mint egy sétapálcát. Tudnunk kell, hogy világos nappal volt és esőnek semmi jele. A Dealy Plazan senki más nem tartott esernyőt magánál.

Amint a lövéseket leadták, számos képen látható ugyanez az ember, de már nyitva van az esernyője és a feje fölé tartja. (Ez jeladás is lehetett). Más képek később már úgy mutatják, hogy az esernyő lefelé mutat az oldalánál. Noha mindenki más futott a merénylet színhelyéről, vagy izgatottan toporgott, az esernyős ember nyugodtan állt a helyén és figyelte a történteket. Ő egyike azoknak, akik utoljára hagyták el a helyszínt. Az esernyős ember, mint már említettük, számos fényképen feltűnik. Ha a Warren Bizottság látta volna a róla készült fényképeket, akkor egész biztosan gyanút fog és elrendelte volna a kihallgatását. A Warren Bizottság tagjai azonban nem láthatták ezeket a fényképeket. Ezért soha nem nyomoztak az esernyős ember után, és személyazonosságát sem állapították meg. Ez nem tekinthető szokásos elnézésnek. Ez az igazságszolgáltatás szokatlan és veszélyes kijátszása. Ki az, aki így irányította a vizsgálatot? Hogyan lehetett ezt a súlyos bizonyítékot visszatartani a Warren Bizottság vezetőjétől, az Egyesült Államok Legfelsőbb Bírósága elnökétől? Igen hiszékenynek kell annak lennie, aki ekkora horderejű hibát egyszerű elnézésnek, vagy melléfogásnak minősít. Ezért kulcsfontosságú kérdés az, miként volt lehetséges a Warren Bizottságtól ezt a bizonyítékot eltitkolni?

Amikor ehhez a kérdéshez érkezünk, akkor szembesülnünk kell az összeesküvés lehetőségével. Ugyanis csak egy jól megszervezett, a biztonsági szervek legfelsőbb döntéshozóit is elérő összeesküvés adhat magyarázatot erre a kérdésre. Az összeesküvés kiterjedt az egész merényletre. Most azonban az összeesküvésnek arról a szakaszáról írunk, amelynek célja a merénylet igazi tetteseinek az eltitkolása, és egy hamis alibi-magyarázatnak a közvéleménnyel való elfogadtatása volt. Ez az eltitkolást és félrevezetést célzó összeesküvés ugyancsak elő volt készítve és a kezdettől fogva meghatározta a Warren Bizottság munkáját. Nevetséges azt feltételezni, hogy a Bizottság valamennyi tagja tájékozatlan és könnyen félrevezethető balek lett volna. Ennek az ellenkezője az igaz. Azt sem feltételezhetjük, hogy nem állt hatáskörükben több tényt, bizonyítékot, alaposabb nyomozást és meggyőzőbb eredményeket követelni. Ha viszont nem tekintjük csupán jószándékú hiszékenységnek a Warren Bizottság mulasztásait, akkor maga a Bizottság is részese a merénylet valódi tetteseinek az elrejtését célzó összeesküvésnek.

Figyelembe kell vennünk, hogy a titkosszolgálat és az FBI jelentései egybehangzóan állították: három lövést adtak le, viszont nem tesznek említést egy elhibázott lövésről. Figyelembe kell venni azt is, hogy a Warren Bizottság is három leadott lövésről tesz említést azzal a módosítással, hogy ezek közül az egyik célt tévesztett. Arra is figyelemmel kell lenni, hogy a Warren Bizottság jelentése mellőzi: Kennedy feje hátra és balra modult el. Tartsuk azt is szem előtt, hogy a vizsgálatot végző Warren Bizottságnak mindössze három tagja látta levetítve a Zapruder filmet és a Bizottság nem vizsgálta ki azt a körülményt, hogy három különböző golyó találta el Kennedyt. A negyedik Connally texasi kormányzót érte. Azt is számításba kell vennünk, hogy a Warren Bizottság nem vett tudomást az "esernyős emberről".

A "kommunikációs" ember

Azonban nemcsak az "esernyős ember" gyanús. Bárki mondhatja ma is, hogy lehetett teljesen ártatlan és ártalmatlan személy, de miért nem tettek legalább kísérletet a beazonosítására és a kihallgatására. Feltűnik a képeken egy másik gyanús alak, az úgynevezett "kommunikációs" ember is. Ő a lövések idején a Huston és az Elm Street közelében vegyült el a tömegben. Az egyik fénykép jól mutatja, hogy egy adó-vevő rádiókészülék volt a bal csípőjén lévő zsebben, amelyből drót lógott ki. Ez volt az antenna. Mit mondott a Warren Bizottság erről a jelentésében? Egy szót sem veszteget rá. Ugyanis nem látták tagjai a "kommunikációs" emberről készült fényképeket sem. De ez az ember ismert. A nevét is tudjuk: James Hicks, és egy elmegyógyintézet zárt osztályára került gondos ápolás végett.

Rendelkezésünkre áll a Warren Bizottság jelentésének teljes szövege, de nem szükséges áttanulmányozni a hatalmas kötetet ahhoz, hogy meggyőződjünk: összeesküvéssel állunk szemben, és L. Harvey Oswald csupán figyelemelterelő baleknak, "patsy"-nak volt kiválasztva. Jack Ruby dallasi lokáltulajdonosnak azért kellett megölnie, hogy ne derüljön ki valódi szerepe. Nem kell különleges szakértelem annak a megállapításához, hogy mindez aligha csak úgy magától - véletlenül és összefüggéstelenül - történt, hanem a valóságban mindez gondosan megtervezett, összehangolt cselekvéssorozat eredménye volt. Létezett tehát egy összeesküvés az elnök megölésére. Ha egyszer már eljutunk oda, hogy megállapítjuk: nem magányos merénylő ölte meg Kennedyt, akkor már nagyon nehéz visszafordulnunk és mellőzni az összeesküvés tényét. Ugyanis nyomban felmerül a következő kérdés, hogy kik és miért akarták megölni az elnököt? Ezekkel a kérdésekkel kell szembenéznünk, megtalálnunk a helyes válaszokat, és ha ez sikerül, akkor válhat igazán történelemmé az, ami 1963. november 22-én Dallasban lejátszódott. Amíg nem tudjuk az igaz választ, addig velünk marad ez a kérdés. Az igaz válasz megtalálása azonban rendkívül bonyolult feladat, és erre rendelt állami szervek - a kormányzat - közreműködése nélkül nem is lehetséges. A jogállam becsületes kormányzata nem kerülheti meg ezt a feladatot. Ezért jogos a kérdés, hogy az eddigi kormányok vajon miért mellőzték a Kennedy gyilkosság igazi hátterének a feltárását, a valódi tények felderítését, és a közvéleménnyel való megismertetését? Erre csak az a válasz adódik, hogy a háttérerőknek az az összeesküvése, amely eltette az útjában álló Kennedy elnököt, amely el tudta érni, hogy a Warren Bizottság ne tárja fel a tényeket, azt is meg tudta akadályozni, hogy az eddigi kormányok pótolják e történelmi mulasztást.

A merénylet forgatókönyve

Ma már lehetséges rekonstruálni ennek a nagyszabású összehangolt akciónak a forgatókönyvét. 1963. szeptemberében Kennedy Miamiba látogatott. Tartózkodását megelőzően a floridai metropoliszban alkalmazásban lévő egyik rendőrségi informátor rájött, hogy folyamatban van egy összeesküvés, amelynek a célja Kennedy elnök meggyilkolása vagy Miamiban, vagy valamelyik másik városban. A floridai nagyváros rendőrsége az előírásoknak megfelelően továbbította ezt az információt az FBI-nak, az FBI pedig átadta a Secret Service-nek, vagyis az elnök biztonságáért felelős titkosszolgálatnak. Ezért, amikor Kennedy Miamiba érkezett, kellő védelemben részesült. Többek között helikopter szállította a repülőtérről szálláshelyére. Ez volt az összeesküvés kezdete és ettől az időponttól kezdve az FBI-nak és a titkosszolgálatnak teljes készültségben kellett volna lennie. Vajon miért nem riadóztatták e két szolgálat tagjait? Kik voltak azok, akik ezt megakadályozták? Ma már tudjuk, hogy ez nem Lee Harvey Oswald, nem Hruscsov, az akkori szovjet vezér, és nem Castro, a kubai diktátor volt. Még ezt megelőzően - politikai célokból - egy texasi utat is tervbe vettek az elnök számára. Eszerint JFK ellátogat San Antonióba, ahol beszédet mond az ottani légitámaszpont újonnan elkészült egészségügyi létesítményeinek a megnyitásán. Ennek kapcsán azt is javasolta valaki, hogy az elnök látogasson el Fort Worth-be. A városban működő General Dynamics Corporation akkoriban kapott több milliárdos megrendeléseket, és ez jó alkalom lett volna a választások előtt álló Kennedy számára, hogy szavazókat szerezzen magának Fort Worth-be tett látogatásával. A texasi helyzet ismerői azonban figyelmeztették az elnököt, hogy ha Texasba utazik, Dallast nem lehet kihagyni. Ezért a Miamiból érkező figyelmeztetések ellenére Jerry Bruno, Kennedynek a munkatársa, aki az elnök utazásainak a megszervezéséért volt felelős, Dallasba utazott. Ugyancsak az út előkészítésén dolgozott a Fehér Ház részérőlKenneth O'Donnell. A kettőjük által előkészített úti programot azonban hírtelen megváltoztatták. Felmerül a kérdés, hogy kik voltak azok, akik átírták az elnök úti programját? Ki volt az, aki a szokatlan kitérőkkel teli útvonalat választotta a Dealy Plaza irányába? Egyikük sem Kennedy előbb megnevezett két munkatársa volt. Ezt követően az egész szervezés kezdett egyre bonyolultabbá válni. Valaki előállt azzal, hogy a texasi származású alelnöknek, Lyndon B. Johnsonnak, is el kell kísérnie Kennedyt, és a kíséretben ott kell lennie John Connally texasi kormányzónak is. Ehhez még hozzátehetjük azt is, hogy valakik a háttérből azt is ajánlották, hogy Richard M. Nixon is Dallasban legyen ezen a napon.

A felsorolt személyek jelenlétének biztosítása a tervezett merénylet színhelyén mélyebb értelmet is hordoz. A merénylet életreszóló leckét adott a jelenlévőknek. A bűnrészességet megközelítő jelenlétük később megfelelő nyomást gyakorló eszköznek bizonyult a háttérhatalom számára. E megállapítás alátámasztására tegyünk egy kis történelmi kitérőt. A Secret Service-t, az amerikai titkosszolgálatot, 1860. június 23-án alapították. Ezért amerikai mércével mérve már régi, büszke hagyományokkal és nagy szakmai felkészültséggel rendelkező szervezetnek számít. Fletcher Prouty jól ismeri ezt az intézményt. Így többek között bennfentesként tudja, mit jelent az, amit "Protection"-nek (védelemnek) neveznek. Az 1943-ban tartott kairói és teheráni értekezleten Prouty részt vett az államfők biztonságának a megszervezésében, és a történelmi találkozókon személyesen is jelen volt. Eisenhower elnöksége idején pedig a mexikói fővárosban készítette elő az amerikai elnök látogatását. 1964-ben Peru fővárosában, Limában, vett részt De Gaulle francia elnök látogatásának az előkészítésében azokkal a híres "gorillákkal", akiknek mindvégig sikerült megmenteniük a francia elnök életét. De Gaulle ellen számos sikertelen merényletet hajtottak végre. Prouty tehát tudja, hogy miként kell előkészíteni egy elnöki látogatást, és ezért azt is tudja, hogy mi az, ami Kennedy 1963. novemberi texasi útját megelőzően nem történt meg San Antónióban, Fort Worth-ben és Dallasban. Az első kérdés az, hogy a titkosszolgálat - ellentétben minden addigi gyakorlatával - miként engedhette meg az elnöknek és az alelnöknek, hogy ugyanabban a városban egymás közelében legyenek, és ugyanabban a menetben vegyenek részt. Ez hallatlan felelőtlenség. Ennek az óvintézkedésnek az az oka, hogy az alkotmányos előírások szerint az elnök akadályoztatása esetén azonnal az alelnök veszi át jogkörét. Ha viszont az államfő és helyettese egyszerre veszítené életét, hirtelen ott állna az Egyesült Államok vezető nélkül. (Csak Kennedy halála után szabályozták, hogy az elnök, akadályoztatása esetén az alelnök, annak akadályoztatása esetén pedig a képviselőház elnöke, illetve őt követően a külügyminiszter veszi át a Fehér Ház irányítását és az elnöki jogkör gyakorlását.) A titkosszolgálat tehát korábban soha nem engedte meg, hogy az elnök és az alelnök egyszerre kerüljön veszélyes helyzetbe. Kérdés, hogy most miért tért el ettől a jól bevált gyakorlatától?

Az Altgens-felvétel

Ha visszatérünk annak a mintegy 25.000 képnek, illetve filmkockának az átvizsgálásához, amely rögzítette az egész eseménysort, akkor kiderül, hogy az egyik legfontosabb felvételt az Associated Press munkatársa készítette. Összevetve ezt a fényképet a Zapruder film kockáinak a sorrendjével, akkor megállapíthatjuk, hogy ezt a képet körülbelül 3,6 másodperccel azután készítették, hogy eldördült az első lövés, és 3,2 másodperccel korábban, hogy leadták az utolsót. Ez azért fontos, mert ez a kép világosan mutatja, hogy Kennedy elkezdi összeszorítani az ökleit. Látható, hogy felesége Jacky - Jacqueline Bouvier Kennedy - kesztyűs kezével tartja a férje bal karját a csuklója felett, és már kezdi érezni, hogy valami baj van. A képen Connally kormányzó közvetlenül szemben ül JFK-vel, és éppen hátra akar fordulni, mintha csak meg akarná nézni, hogy mi baj van. A kép ezután mutatja a titkosszolgálat embereit, akik közvetlenül az elnök mögötti autóban ültek, és - kivéve hármat a nyolcból - valamennyien gondtalan arckifejezéssel, mintha nem lennének tudatában annak, hogy mi történik. A három ember hátrafelé nézett, akik vagy azért tekintettek hátrafelé, mert ez volt a megbízatásuk, vagy azért, mert valamit hallottak ebből az irányból.

A harmadik autóban lejátszódó események már egészen mást mutatnak. A harmadik autóban haladt az alelnök. Az autó sofőrje és Lady Bird Johnson, az alelnök felesége, mosolyog, az alelnök és testőre a helyükön ülnek, de részben eltakarja őket autójuk baloldalának a széle. Ha a negyedik autót vesszük közelebbről szemügyre a menetben, amely a titkosszolgálat kocsija volt, és közvetlenül az alelnököt követte, akkor a Secret Service ügynökét,Jerry Kivettet látjuk, amint éppen kinyitja az autó ajtaját és kiugrani készül. Mindez történik a 3,6 másodpercnél. A történelemnek ez a kitörölhetetlen kis darabkája igazabb tájékoztatást nyújt, mint a Warren Bizottság jelentésének mind a 26 kötete. Az első leadott lövés a Zapruder film 189. kockájára esik és az Altgens-féle fényképfelvétel a Zapruder film 255. kockájára. Láthatjuk, hogy az Altgens-féle fotó közel felét a háttérben egy hatalmas tölgyfa foglalja el, amire már korábban utaltunk. A gondos kutatás megállapította, hogy a merénylő az Oswald által elfoglalt ablakból nem adhatott le lövést az elnökre a fán keresztül, és nem lőhetett Kennedyre egészen a Zapruder-film 210. kockájáig. A tényállás az, hogy az adott fizikai feltételek közepette senki sem lőhetett az Oswald által elfoglalt ablakból az elnökre. Lényeges az is, hogy az Altgens-féle felvétel nagyon megsérülve került a Warren jelentéshez becsatolásra. Miért vállalta valaki ezt a manipulációt? Itt ismét csak az összeesküvés messzire elnyúló láthatatlan keze nyomával találkozunk.

Csak azért időztünk az Altgens felvételnél, hogy bemutassuk mennyire könnyelműen járt el a titkosszolgálat, amikor lehetővé tette, hogy az elnök és az alelnök életét egyszerre veszélyeztessék ugyanazok a fegyverek. L. Fletcher Prouty, aki maga is a Secret Service alkalmazásában állt korábban, hangsúlyozza, hogy a titkosszolgálat nagyobb horderejű bevetések alkalmával, amikor nem rendelkezett elég emberrel, mindig a hadseregtől kért technikai és másfajta segítséget. 1963-ban a hadsereg hírszerző szolgálatának 113. egysége tartózkodott e célból az Egyesült Államok fővárosában, Washington D.C.-ben. A 4. hadsereg főparancsnoksága a texasi Fort Sam Houstonban van és ott is állomásozott egy ilyen alakulat: a 112. számú egység. Ennek egy különítménye, amelyik a 315. jelzést viselte, San Antónióban tartózkodott. Többek között ennek a parancsnoka is keserűen panaszkodott, hogy egységét nem vették igénybe a titkosszolgálattal együtt az elnök védelmére, és csak annyit közöltek vele, hogy őrájuk nem lesz szükség. Többször is hívta a főparancsnokságot, valamint Washingtont, hogy ezt a könnyelmű döntést változtassák meg. Aki ismeri a biztonsági szolgálatok működését, az tudja, hogy mennyire szilárdan kell tartania magát annak a parancsnoknak, aki távol akar tartani egy egységet annak a feladatnak az elvégzésétől, amelyre létrehozták és kiképezték. A merénylet után a 112. egység néhány munkatársa átnézte a rendelkezésre álló iratokat. Ezekben feljegyzéseket találtak a Dallasban tartózkodó Lee Harvey Oswaldról. Ma már nyilvánvaló, hogy ennek az egységnek és a rendelkezésre álló iratoknak a mellőzése az összeesküvés részét képezte. Ez is jelzi, hogy a szálak milyen messzire elértek. A Secret Service tehát nemcsak lemondott a hadsereg erre rendelt egységéről, de figyelmen kívül hagyta saját időtállónak bizonyult előírásait és szokásos gyakorlatát is. Az egyik ilyen szabály úgy szól, hogy nem biztonságos zónában a védett személy autójának legalább óránkénti 70 kilométeres sebességgel kell haladnia.

Az 1960-as évek elején végrehajtott kísérletek igazolták, hogy ha egy autó 70 kilométer óránkénti sebességgel halad, az elég biztonságos ahhoz, hogy a többi védelmi intézkedéssel kiegészítve garantálja az adott személy életét. Amikor Eisenhower elnök Mexikó Cityben tett látogatást, a titkosszolgálat emberei ehhez a szabályhoz igazodtak. Ugyanezek az emberek Kennedy dallasi látogatásakor engedélyezték, hogy az elnök autója 12 km/óra sebességgel forduljon be a Dealey Plaza sarkánál. Mexikó Cityben a titkosszolgálat emberei valamennyi út menti ház minden emeletét és ablakát ellenőrizték. Ez a valóságban nem olyan bonyolult feladat, mint amilyennek első hallásra tűnik. A titkosszolgálat ismeri az elnök mozgásának pontos idejét, és rádióadó-vevőket használva a háztetőkön elhelyezkedő biztonsági emberek ezt a feladatot gyorsan végre tudják hajtani. Dallasban azonban - minden magyarázat nélkül - veszélyes útszakaszt iktattak be az elnöki konvoj útjába. A menet lassan haladt jobb felé, majd pedig még lassabban balra fordult, és ez alatt az elnök autója veszélyes célponttá vált az ablakokból. Az egyszerű és helyes eljárás az lett volna, ha a titkosszolgálat - együttműködve a fegyveres erők erre specializált egységeivel - átvizsgálja ezeket az épületeket, lepecsételi a nem használt emeleteket, köztük a híressé vált és elhagyott 6. emeletet, majd bezáratja az utcára néző ablakokat. Ezután egy megfigyelő rádióadó-vevővel szemmel tarthatta volna azokat. Ha valamelyiket kinyitják, akkor utasítja a ház tetején szolgálatban lévő személyt, hogy ellenőrizze le a nyitott ablakot, és egyben riasztja az elnököt őrző biztonsági tiszteket.

Azért részleteztük a szokásos gyakorlatot, mert így kívántuk bizonyítani, hogy a titkosszolgálat valahonnan olyan eligazítást kapott: szegje meg saját előírásait, és eddigi gyakorlatával ellentétesen járjon el. Valószínű, hogy ez a titkosszolgálat esetében sem ment könnyen, mert tekintélyes és nagy felelősségű szervezetként nem könnyen adja fel előjogait, és mond le hivatásának a teljesítéséről. Ezért olyan valakitől kellett jönnie az utasításnak, aki egyszerre parancsolt a titkosszolgálatnak és a hadseregnek is. Ugyanez a titkos kéz azt is el tudta intézni, hogy az újból és újból jelentkező figyelmeztetéseket és korrekciós kísérleteket elhárítsa. Ha elfogadjuk igaznak a fenti tényeket, akkor már fel lehet vázolni az összeesküvés méreteit és szintjét, amely elég erős volt ahhoz, hogy közvetlenül befolyásolja több felsőszintű kormányzati intézmény döntését, még mielőtt lelőtték az elnököt. L. Fletcher Proutynak módjában állt megvitatni ezeket a kérdéseket olyan főtisztekkel, akik Fort Holabirdben végeztek, amely a hadsereg legmagasabb hírszerző iskolája. Ezek a képzett szakemberek nem tudtak más magyarázatot adni a titkosszolgálat eljárására, mint azt, hogy a Secret Service összeesküvés résztvevőjeként járt el.

Érdemes még megemlíteni a Thomas C. Dillard által a könyvraktár épületéről készített fényképet. Dillard a 3. számú, operatőröket szállító kocsiban volt és mindössze 3 másodperccel a leadott lövések, és 10 másodperccel az első lövés eldörrenése után készítette a fényképet. Az általa készített felvételen lehet látni, hogy mely ablakok voltak ebben az időpontban nyitva, és melyek zárva. A bizottság ezt a fényképet erősen megnyirbálva csatolta jelentéséhez. Richard Sprague azonban megtalálta a fénykép teljes nagyságú eredetijét. Megint felmerül az egyszerű kérdés: Miért volt jó a Warren Bizottságnak egy fénykép töredékét csatolnia, amikor az egész fényképet mellékelhette volna? A Dillard fényképnek az ad jelentőséget, hogy megmutatja: milyen hatékonyan tud eljárni a titkosszolgálat, ha feladatait az előírásoknak megfelelően végzi. Egyetlen titkosszolgálati ügynök vagy erre kiképzett katona megfelelően szemmel tarthatta volna a Dealy Plaza körüli épületeket, ha ezzel megbízzák.

Összeesküvés meglétére utal az a szokatlan körülmény is, hogy közvetlenül a merénylet után gyakorlatilag nem létezett biztonsági fedezet a színhelyen. A készült fényképekből az állapítható meg, hogy 10 embert vettek őrizetbe. De letartóztatásukról nem készült jegyzőkönyv, és ez a tény nem is szerepel a Warren Bizottság jelentésében.

A három "csavargó"

Vegyük most közelebbről szemügyre a három "csavargó" esetét, akiket a rendőrség előállított, a rendőrfelügyelő, Herbert Sawyer, parancsára. Sawyer volt felelős a biztonsági tevékenység felügyeletéért a Dealy Plazán. A történet azzal kezdődik, hogy Harkness őrmester parancsot kapott egy tehervonat megállítására, ahonnan három embert leszállított. Harkness letartóztatta őket, majd pedig átadta mindhármójukat két rendőrnek, akik bekísérték őket a könyvraktár épületének a nyugati oldaláról a Dealy Plaza északi oldalára a serif hivatalának a gépkocsibejárójához. Ez az egész procedúra a serif hivatalának a közvetlen közelében zajlott. Miközben a két rendőr bekíséri ezt a három "csavargót" a serif hivatalába, három texasi lap munkatársa számos felvételt készített róluk. Ezek a fényképek világosan mutatják, hogy a két rendőr, Marvin Wise és Billy Bass, a serif hivatalába kíséri őket. Ennek ellenére Harkness őrmester és Harold Elkins serif később nem volt képes emlékezni rá, hogy vajon tartózkodott-e a helyszínen rajtuk kívül még két másik rendőr is? Látva a számos fényképfelvételt, ez az állítás nevetségesnek tűnik. Miért kellett vállalniuk ezt a tarthatatlan álláspontot, és miért nem mutatták meg ezeket a sokatmondó felvételeket a Warren Bizottságnak, hogy az kihallgathassa a két rendőrt és a bekísért három "csavargót"? Ami még furcsább, sehol semmiféle jegyzőkönyv sem készült arról, hogy ezt a három "csavargót" aznap őrizetbe vették. Sehol nem volt indigó másolat található. A három ember észrevétlenül, csendben - és végérvényesen - eltűnt.

Az ügy minden részletére kíváncsi L. Fletcher Prouty megszerzett egy listát, amely ezen személyek neveit tartalmazta. A képek három rendőrt mutatnak. A serif - vagy bárki a hivatalában - eltüntette ezeket a személyeket? A serif, akinek törvényes kötelezettsége rendelkezni az őrizetbevettek sorsáról, miért engedte őket szabadon néhány perccel azután, hogy hivatalának közvetlen közelében meggyilkolták az Egyesült Államok elnökét? A teljes felhatalmazással rendelkező Warren Bizottság, amelynek vezetője a Legfelső Bíróság elnöke, amelynek tagja a CIA korábbi igazgatója, és az Egyesült Államok egyik jövőbeni elnöke, vajon miért nem nézhette meg ezeket a fényképfelvételeket? Ha látták volna ezeket a képeket, akkor az rákényszerítette volna őket a most általunk feltett kérdések megfogalmazására, és a válaszok megadására. Ezek a józanésszel meg nem magyarázható intézkedések és magatartások kényszerítik ki a vizsgálódó emberekből, hogy nagyszabású összeesküvés meglétére következtessenek. Az összeesküvést irányító háttérerők azonban ahhoz is elég erősek voltak, hogy magát a Warren Bizottságot is a kezükben tartsák. Nem meggyőző, hogy a Warren Bizottság közömbös, tapasztalatlan, sőt kifejezetten "ostoba" testület lett volna. Ha elemzésünkben eljutunk ezekhez a következtetésekhez, akkor már azt sem nehéz feltételezni, hogy az összeesküvés szálait kézben tartó hálózat ahhoz is elég erős volt, hogy a mai napig eltitkolja az amerikai társadalom és a világ közvéleménye előtt a Kennedy gyilkosság valódi hátterét.

A világsajtó és a "magányos merénylő" legendája

Az is bámulatos, ahogyan a világsajtó és az elektronikus tömegtájékoztatás szinte órák alatt felkapta a magányos merénylő legendás történetét, azét a Lee Harvey Oswaldét, aki tengerészgyalogos volt, majd Oroszországban élt, orosz felesége van, és aki egymaga felelős az elnök haláláért. Aki egy kicsit is tisztában van a sajtó és a médiumok hatalmával, az tudja, hogy véletlenül nem lehet órák alatt előállni egy 24 éves "magányos merénylő" teljes élettörténetével. Még a dallasi rendőrség sem vádolta meg semmivel, amikor az újságok már megjelentek, és mindent tudtak az "egyedüli tettesről". A bűnügy forgatókönyvéhez tartozik, hogy két dallasi rendőr, J. D. Tippit ésM.N. MacDonald üldözte a moziba menekülő Oswaldot, és Tippitet agyonlőtték, miközben belépett az épületbe. Ki fabrikálta össze ezeket a híreket? Ki volt a megfelelő helyen, a megfelelő időben, hogy elárassza az egész világot az Oswalddal kapcsolatos történetekről, ha még a dallasi rendőrség sem volt biztos abban, hogy kivel is van dolga? A rendőrségi illetékesek ugyanis azt állították, hogy két különböző személyazonosságot tanúsító dokumentumokat találtak a zsebében: az egyik Lee Harvey Oswald névre, a másik Alek Hidel névre szólt.

Ténylegesen 15 rendőr, egyik közülük a rendőrség személyzeti főnöke, és egy FBI ügynök rohamozta meg a filmszínházat, és a Tippit nevű rendőr pedig nem hatolt be az épületbe. Ő már az épület előtt meghalt. Az eddig elmondottak azt szemléltetik, hogy a nyomtatott és elektronikus tömegtájékoztatás jól előkészített - sugalmazott - "tudósításaival" mennyire félre lehet vezetni nemcsak az amerikaiakat, hanem az egész világ közvéleményét. Visszatekintve az elmúlt csaknem 40 évre a Warren Bizottság jelentése is elsősorban a közvélemény manipulálását - félrevezetését - szolgáló irathalmaznak bizonyult. Mivel ez a nagyhatalmú és tekintélyes bizottság ilyen használhatatlan jelentést produkált, ebből csak arra következtethetünk, hogy vagy részese volt maga is az összeesküvésnek, és az ő feladata volt, hogy ezzel a látszat nyomozással fedezze a bűncselekményt, vagy ő maga is az összeesküvést irányító háttérhatalom ellenőrzése alá került és annak befolyása alatt cselekedett. Mivel a Warren Bizottság tagjai nagy felkészültségű, tekintélyes személyiségek voltak, feltehetően rávették őket arra, hogy államérdekből olyan jelentést tegyenek közzé, amely megnyugtatja az amerikai társadalmat és a világ közvéleményét. Az már egy más kérdés, hogy vajon ez- e a helyes mód egy bűncselekmény hátterének a feltárására azért, hogy egy hozzá hasonlót meg lehessen előzni, és az elnökgyilkosságot, mint politikai eszközt, végleg száműzni lehessen az amerikai történelemből?

Az elnökké előlépett Johnson 1964. végére már elmerült a vietnami háború mocsarában. Még ma is érthetetlennek tűnik Amerika beavatkozása ebbe a konfliktusba. Az is lehet, ha sikerül feltárni mindazt a rejtélyt, ami a dallasi Dealy Plazat veszi körül, az elvezethet a vietnami háború jobb megértéséhez is. Tény, hogy 1968-ra Lyndon Johnson már azon munkálkodott, hogy valamilyen formában véget vessen ennek az értelmetlen háborúnak. A háttérhatalom fegyverei azonban ismét eldördültek az amerikai politikai arénában. Martin Luther Kinget a néger polgárjogi mozgalom vezetőjét Memphisben - máig is tisztázatlan körülmények között - megölték. A választási kampány során előkerült egy újabb "patsy" (balek), akinek az volt a megbízatása, hogy egy jól előkészített összeesküvés bábújaként elsüsse a Robert Kennedy életét kioltó gyilkos fegyver ravaszát. Ez a Sirhan Bishara Sirhan névre hallgató jordániai származású fiatalember soha nem tudta megmagyarázni, hogy miért lőtte le a demokrata párt legesélyesebb elnökjelöltjét, a meggyilkolt elnök testvérét, Robert Kennedyt.

1968-ban a republikánus párt színeiben az a Nixon került a Fehér Házba, akit 1960-ban John Kennedy legyőzött. 1971-ben egy TV interjú során azt kérdezték tőle, hogy miért nem képes távlatokat adni elnökként az amerikai népnek. Nixon a következőket mondta: "Ha lidércnyomást örökölünk, akkor képtelenek vagyunk nagy tettekre sarkalló távlatokkal felemelni az országot." 1974-ben maga Nixon is a háttérhatalom foglyává és áldozatává vált. A háttérhatalom által megszervezett és felfújt Watergate-botrány következményeként megszégyenülten a Fehér Ház elhagyására kényszerült. A Leleplező további számaiban majd részletesen foglalkozunk a Watergate-ügy hátterével is, most csak annyit jegyzünk meg, hogy Nixon vádlói ugyanabból a kis csoportból kerültek ki, akik együttműködtek a Warren Bizottsággal is. Utódja pedig az a Gerald Ford lett, aki a Warren Bizottságnak is az aktív tagja volt. Itt is véletlennek aligha tekinthető összefüggésekkel van dolgunk. A háttérhatalom ezúttal is a legnagyobb titokban cselekedett. Hatalma akkor hatékony, ha hálózatát és annak működését el tudja rejteni a nyilvánosság elől. Most arra teszünk kísérletet, hogy az eddig rendelkezésünkre álló tényanyagra támaszkodva feltárjuk azt a hálózatot, amely előkészítette és végrehajtotta az elnökgyilkosságot, majd pedig a mai napig sikeresen eltusolta a valódi tettesek kiderítését.

Milyen feltételezhető okok vezettek a JFK elleni merényletre?

A dallasi merénylettel foglalkozó könyvtárnyi irodalom számos kötetét áttanulmányozva a legvalószínűbbnek az látszik - és ez a legalaposabb kutatómunkát végző szerzőknek a véleménye is -, hogy John Fitzgerald Kennedy elnök hatalomból való eltávolítására négy erő fogott össze: elsőként azok, akik nem akarták, hogy a Federal Reserve átalakításával ismét az amerikai törvényhozás, a Kongresszus bocsássa ki az Egyesült Államok pénzét, másodszor azok, akik ellenezték közel keleti politikáját, harmadszor azok, akik nem akarták, hogy az önálló és ellenőrizetlen hatalommá növekedett CIA befolyását a hírszerzőszolgálat kisebb szervezetekre történő felosztásával csökkentsék, és végül azok, akik nem akarták, hogy az állam kemény intézkedéseket hozzon a háttérhatalom közvetett ellenőrzése alatt álló szervezett bűnözés megfékezésére, a jövedelmező kábítószer-kereskedelem felszámolására.

Figyelemmel a Kennedy gyilkosságról eddig megjelent hatalmas anyagra, rendkívül nehéz letisztult és szilárd következtetésekhez jutni. A. J. Webermann és Michael Canfield 1975-ben megjelent "Coup d'Etat in America" (Államcsíny Amerikában) című könyvében a 41. oldalon ez olvasható:

"A merénylet után a titkosszolgálat és az FBI egyik informátora, aki beépült egy kubai menekültcsoportba, és éppen gépfegyvereket adott el nekik, jelentette, hogy 1963. november 21-én közölték vele: "Most már bőségesen van pénzünk - vannak új támogatóink - hamarosan gondoskodnak J.F.K.-ről." Ez az ember a múltban megbízható információkat szolgáltatott." Michael Collins Piper 1993-ban Washingtonban megjelent Final Judgement (Végső Ítélet) című munkájában arra a következtetésre jutott, hogy a hír forrása Meyer Lansky volt, akit alvilági körökben a "keresztapák keresztapjának" tartottak, és aki a nemzetközi bűnöző szindikátus elnöke, valamint a maffia bankárja volt. Meyer Lansky és szindikátusa érdekelt volt a hatalmas jövedelmet biztosító kubai játékkaszinókban, amelyeket elveszítettek, amikor Fidel Castro hatalomra került. M.C. Piper, aki korábban már arra a következtetésre jutott, hogy a J.F.K. elleni merényletért elsősorban a CIA volt a felelős, amely együttműködött a maffia bizonyos köreivel, és a Castro ellenes kubai mozgalommal, ekkor újabb kutatómunkába fogott. Áttanulmányozta Robert Lacey "Little Man, Meyer Lansky and the Gangster Life" című munkáját, amely a tekintélyes Little Brown and Company gondozásában 1991-ben jelent meg egyidejűleg Bostonban, Londonban és Torontóban. A könyv, amely a Lansky család közreműködésével íródott, tele volt érdekes történetekkel és belső információkkal, mégis hiányérzetet hagyott az olvasójában. Ezt követően Piper újraolvasta Hank MessickLansky-ról írott könyvét, amely őt a szervezett bűnözés nemzetközi szindikátusa vezetőjeként mutatja be. A J.F.K. elleni merényletben résztvevő maffiavezérek valamennyien Lansky alárendeltjei voltak. Ha tehát a maffiának köze volt Kennedy eltávolításához, akkor Lansky egyike volt a kulcsszereplőknek. Ennek ellenére a maffiának a merényletben játszott szerepét tárgyaló számos könyv mellőzte Lanskynak a meghatározó szerepét. Piper tisztában volt azzal, hogy Lanskyt szoros kapcsolatok fűzték Izraelhez, mert amikor forróvá vált a talaj a lába alatt Amerikában, akkor ebben az országban keresett menedéket. Ez vezette Pipert arra, hogy kikutassa: volt-e, s ha igen, akkor miféle kapcsolata lehetett egyes izraeli köröknek a J.F.K. elleni merénylethez?

Meyer Lansky, a Permindex és a CIA

Piper tehát kutatni kezdte, milyen kapcsolat volt J.F.K. ellenfelei és Izrael között. Az, hogy Kennedy harcban állt saját hírszerző szolgálatával, már közismert volt. De ennek a méretei a merénylet idején azonban még nem voltak széles körben ismertek, mint ahogy az sem, hogy a Moszad, az izraeli titkosszolgálat, mennyire működött együtt a CIA-val. Piper úgy találta, hogy Izrael szövetségesei a Lansky-féle szindikátusban szorosabb kapcsolatban álltak a CIA-val, mint ahogy korábban számos kutató azt feltételezte.

Kiderült, hogy a Permindex nevű szindikátus fontos szerepet játszott a J.F.K. elleni merénylet előkészítésében és végrehajtásában. A Permindex jelentette a kapcsolatot a Moszad, a CIA és a szervezett bűnözés között. Piper úgy találta, hogy azok a kutatók, akik említést tettek a Permindexről azt egyfajta neonáci vállalkozásként említették. Ez azonban távol állt a valóságtól. Ezért az amerikai kutató elhatározta, hogy feltárja a Permindex szerepét. Több szerző állította, hogy a Permindex a CIA titkos műveleteihez hajtott végre pénzmosási feladatokat. Clay Shaw New Orleans-i üzletember, aki ellen Jim Garrison vizsgálóbíró vádat emelt a Kennedy elnök elleni összeesküvésben való részvételéért, a Permindex egyik igazgatója volt. Shaw-t szoros szálak fűzték a CIA-hoz. Oliver Stone J.F.K. című filmjében szó van egy olasz lap cikkéről, amely leleplezi a Róma városában működő Permindexet. A film azonban azt a benyomást kelti, mintha a Permindex titkos CIA vállalkozás lett volna, és a vállalkozás célját a film nem is tudatja a nézőkkel. Piper viszont azt állapította meg, hogy a Permindex egy Moszad-CIA közös vállalkozás volt, amely szorosan együttműködött Lansky bűnözői szindikátusával. Véleménye szerint itt van az egyik kulcsa a J. F.K. elleni merénylet megértésének. A Permindex nevű holding vállalat fő részvényese a Banque De Credit International of Geneva, röviden a BCI volt, amelyet Tibor Rosenbaum alapított, aki hosszú időn át felelős volt a Moszad pénzügyeiért. A BCI nemcsak Meyer Lansky fő partnere volt a pénzmosásban, hanem a Permindex számláit is vezette.

Ha Jim Garrison fel tudta volna tárni a Permindex eredetét, akkor kideríthette volna az eddig nem is gyanított igazságot a John F. Kennedy elleni merényletről. Piper szerint ez nem más, mint hogy a Moszad intim módon benne volt az 1963. november 22-én lezajlott eseményekben. Garrison ezt az összefüggést valószínűleg nem is gyanította. Nem volt erre oka. Kennedy ellentéte Izraellel mindvégig rejtve maradt, és elnöksége idején fokozatosan a vietnami konfliktus került a közvélemény figyelmébe.

Mi volt a Permindex? Egy Maffia Multi?

Mi volt tehát valójában a Permindex? Hogyan helyezhető el egy olyan nemzetközi összeesküvésben, amely elvezetett a J.F.K. elleni merénylethez? A Paesa Sera nevű olasz lap 1967. március 4-én tudósít egy Centro Mondiale Commerciale - CMC - nevű szervezetről, Rómában. Ez a Világkereskedelmi Központ neve olaszul. A CMC létrejövetele, működése, cserélődő elnöksége, földrajzi elhelyezkedése, alvállalkozásai, szubalvállalkozásai, és egyéb elágazásai olyan összetettek, és labirintushoz hasonlóak, hogy teljes ismertetésük egész kötetet igényelne. A CMC-t 1961-ben Giorgio Mantello alapította, akit korábban Georges Mandel-nak hívtak. A Permindex a CMC-nek volt az egyik leányvállalata, és ez az elnevezés egy mozaikszó, a PERManent INDustrial EXpositions-nek (Állandó Ipari Vásároknak) a rövidítése. Clay Shaw csak a New Orleans-ban működő International Trade Mart-nak volt az alapítója és az igazgatója. Természetesnek tűnik, hogy a két kereskedelmi vállalkozás üzleti viszonyban volt egymással, de a valóságban sokkal mélyebb kapcsolatról volt szó. A Paris Flammonde jelentése szerint ez a kapcsolat azon csatornák egyike volt, ahol a pénz mindkét irányban áramlott, anélkül, hogy bárki ismerte volna a likvid pénzeszközök forrását, vagy rendeltetési helyét.

Jól mutatja a Permindex hálózatának globális elágazását, hogy igazgatótanácsának élén a montreali Louis M. Bloomfield állott, aki elkötelezett és befolyásos támogatója volt Izraelnek. Bloomfield rendelkezett a Permindex részvényeinek a felével, és a Permindex központja 1961-ig Montrealban volt, ekkor helyezték át Rómába. Bloomfieldet 1938. óta alkalmazta a brit hírszerző szolgálat, és Sir William Stephenson volt a főnöke, aki irányította a brit hírszerzési tevékenységet az Egyesült Államokban a II. világháború előtti időszakban. Bloomfield pénzemberként ellenőrizte a kanadai Le Credit Suisse Bankot, a Heineken Sörgyárat, a Grimaldi Siosa hajózási vállalatot, és az Israel Continental Company-t. Bloomfield az egyik alapítója volt a Philips, Vineberg, Bloomfield and Goodman cégnek, amely a kanadai Bronfman család érdekeltségeit képviseli. Bloomfield az Izraeli-Kanadai Tengeri Liga igazgatója is volt és a Histadrut kampány elnöke Kanadában.

Bloomfield az amerikai hadsereg tisztjeként a II. világháború alatt az OSS-nél a Stratégiai Szolgálatok Hivatalánál teljesített szolgálatot. Ugyanitt szolgált Clay Shaw is. Az OSS volt az, amely szorosan együttműködött a korzikai és az olasz maffiával, antikommunista és antináci műveletei végrehajtása során. Mind Bloomfield, mind Shaw részt vett nemzetközi kereskedelmi rendezvények és kiállítások szervezésében. John F. Kennedy dallasi programjában is szerepelt a dallasi kereskedelmi központ létrehozása. Dallas belvárosából a kereskedelmi központhoz a Dealy Plaza-n keresztül vezetett az útvonal. Igen valószínű, hogy Shaw és Bloomfield közreműködhetett ennek az útvonalnak a kijelölésében. Nyilvánvaló, hogy Louis Bloomfield, aki a Permindex hálózat egyik kulcsembere volt, fontos kapcsolatot jelentett a Clay Shaw által New Orleans-ban irányított Permindex tevékenység között.

Az Office of Strategic Service-nek, az OSS-nek, a Stratégiai Szolgálatok Hivatalának, (a CIA elődjének) egy másik fontos embere James Jesus Angleton is ekkor kerülhetett kapcsolatba Clay Shaw-val, noha erre nincs szilárd bizonyíték. Arra viszont van, hogy Shaw és Angleton ugyanabban a bizalmas körben tevékenykedett. Amikor a J.F.K. elleni merénylet kapcsán Shaw-t letartóztatták, akkor címeket tartalmazó könyvecskéjében megtalálták Marcelle Borghese hercegnő telefonszámát. Ő rokona volt annak a Valerio Borghese hercegnek, akinek az életét a II. világháború során Angleton mentette meg, és aki közreműködött abban, hogy Angleton magas vatikáni kitüntetésben részesült olaszországi tartózkodása során.

Meyer Lansky volt az a személy, aki közvetített az OSS és a szervezett bűnözés között. Az OSS közreműködött abban, hogy a szicíliai maffia támogassa a partraszálló szövetséges csapatokat Olaszországban. Az, hogy a Permindex éppenséggel római központtal működött, feltételezhetően összefügg azzal, hogy ez volt Angletonnak a kiküldetési helye és családja is ebben a városban élt. Angleton később a CIA kémelhárítással foglalkozó részlegének az élére került és ő volt a legfontosabb kapcsolat Izrael és a CIA között.

Hans Seligman, akinek a családja ellenőrizte a baseli Seligman bankot, és aki tagja volt annak a New York-i elitnek is, amely "Our Crowd" ("a mi csapatunk") néven ismert. A Permindex kapcsolatok révén találkozunk Morris Dalitz nevével is, aki a Las Vegasi kaszinók cárja. Lansky belső barátjaként Dalitz lett első számú helytartója Las Vegasban. Dalitz maga nagy tiszteletben állt az amerikai-izraeli lobbi körében, mint bőkezű adományozó és adománygyűjtő. Előkerül Carlos Prio Socarras neve is, aki 1948-tól 1952-ig Kuba elnöke volt. Socarras is Meyer Lansky egyik frontembere volt. Lansky hatalmas összeggel vette rá Fulgencio Battistat, hogy mondjon le és adja át Kuba elnöki tisztségét Socarrasnak. Socarras elsősorban az illegális fegyverkereskedelemben volt érdekelt és üzleti partnere az egyik dallasi lokál irányítója - Jack Ruby - volt.

A genfi BCI bankot, - amelynek élén Tibor Rosenbaum állt, és amely bank vezette a Permindex számláit is, - Piper szerint Izrael, közelebbről a Moszad hozta létre. Az igazgatósági tagok között ott volt Ernest Izrael Japhet, aLeumi bank elnöke is. A BCI és a Bank Leumi kézben tartotta a nemzetközi gyémántkereskedelmet, és szoros kapcsolatban állottak a távolkeleti kábítószer kereskedelemmel is. A Lansky vezette szindikátusnak központi szerepe volt a délkelet-ázsiai kábítószer forgalomban, amelybe a CIA is bekapcsolódott a vietnami konfliktus következményeként. A BCI igazgatói tanácsában részt vett Ed Levinson, aki a Lansky érdekeltségébe tartozó Las Vegasi kaszinókat képviselte. Tibor Rosenbaum egy másik bankot is irányított, a Svájci-Izraeli Kereskedelmi Bankot, amelynek az egyharmada a Rothschild család érdekeltségébe tartozott. Ebben a bankban Rosenbaum vezető munkatársa az a Shaul Eisenberg volt, aki kulcsszerepet töltött be Izrael atomfegyverkezési programjában, és ezért a J.F.K. és Izrael között kialakult konfliktus egyik központi szereplőjévé vált. Shaul Eisenberg később Theodore Shackley-nek, a CIA egyik fontos munkatársának lett az üzlettársa. Shackley volt Miamiban a CIA helyi vezetője, amikor folyamatban volt a Lansky vezette szindikátussal együtt a Fidel Castro elleni akció. Később Shackley volt a CIA főnök Laoszban, amikor a Lansky féle szindikátus szorosra fűzte kapcsolatait a CIA-val a világszintű kábítószer kereskedelemben.

Ugyancsak Rosenbaum társa volt a svájci-izraeli kereskedelmi bank vezetésében Abe Feinberg New York-i üzletember, aki az amerikai zsidó közösség részéről részt vett Kennedy választási kampányában 1960-ban. Feinberg pénzgyűjtési módszerei láttán határozta el Kennedy, hogy elnökként meg fogja változtatni a kampánypénzek gyűjtésének gyakorlatát azért, hogy az olyan nagy pénzekkel rendelkező csoportok, mint az amerikai-izraeli lobbi, ne gyakorolhassanak döntő befolyást az elnökválasztás kimenetelére. A Ben Gurion izraeli miniszterelnökhöz közel álló Feinberg volt az, aki megszervezte a találkozót Kennedy és Ben Gurion között.

Elnökként Kennedy tudomást szerzett arról, hogy Izrael a Dimona nevű település mellett épülő nukleáris létesítményében évente legalább egy atombombát akar előállítani. Noha Izrael nukleáris programja békésnek volt tekinthető, ezt a programot teljes egészében az izraeli védelmi minisztérium ellenőrizte. Ezért volt rendkívül fontos Ben Gurion kormányfő számára, hogy J.F.K. ellenzését semlegesítse. A programot Izraelen belül is sokan bírálták, és egy amerikai elutasítás a program végét jelenthette volna. Elnökségének első hónapjaiban Kennedy rendszeres kapcsolatban állt Ben Gurionnal azért, hogy leállítsa a dimonai programot. A két politikus folyamatosan üzeneteket váltott ebben a kérdésben.

Seymour Hersh szerint "Izraelnek az atombomba-programja és a folyamatos levélváltások komplikálták, és alkalmasint meg is mérgezték Kennedy viszonyát David Ben Gurionnal." Az izraeli kormányfő magántalálkozót kért Kennedytől az egyik hivatalos washingtoni látogatása során, de az elnök nem adott formális meghívást. 1961. májusában Ben Gurion Abe Feinberg New York-i pénzembert kérte meg, hogy hozzon létre közte és Kennedy között egy találkozót. Feinberg volt az, aki Kennedy kampánya során elsimította a kapcsolatokat az amerikai zsidó közösség és J.F.K. között, és azt is ő intézte el, hogy ez a közösség jelentős összegekkel járuljon hozzá Kennedy választási kampányához. Feinberg akkor szervezte meg ezt a találkozót, amikor Ben Gurion a Boston közelében lévő Brandeis Universityre utazott egy kitüntetés átvételére. Ben Gurion New Yorkban találkozott Kennedyvel a Waldorf Astoria Szállóban. Seymour Hersh erről így ír: "Az izraeli miniszterelnök számára nagy csalódás volt a Kennedyvel való találkozó és nemcsak a nukleáris kérdés miatt. "Úgy nézett rám, mint egy 25 éves fiú", mondotta később Ben Gurion az életrajzírójának. Azt kérdeztem magamtól, hogyan lehet egy ilyen fiatalembert elnökké választani. Először nem vettem komolyan."

A találkozót követően Ben Gurion panaszkodott Feinbergnek, aki később így írt kettőjük viszonyáról: "Nehéz jellemezni Jack Kennedy és Ben Gurion viszonyát, mert B.G. nem kezelte J.F.K-t egyenlőként, legalább is a maga szempontjából. A régi vágású zsidó tipikus magatartását tanúsította a fiatallal szemben. Nem tisztelte (Kennedyt) a fiatalsága miatt." Ben Gurionnak azonban más oka is volt. Feinberg szerint Ben Gurion J.F.K. apját Joseph P. Kennedyt, aki korábban az Egyesült Államok londoni nagykövete volt, antiszemitának tartotta. Hersh szerint "az izraeli miniszterelnök a további magántalálkozókon a Fehér Házban "fiatalembernek" kezdte szólítani az elnököt. Kennedy nem titkolta, hogy sértőnek találta ezt." JFK panaszkodott amiatt is, hogy folyamatosan félretájékoztatják izraeli részről a nukleáris kérdésben.

Kennedy nem tudott eredményt elérni a palesztinai menekültek kérdésében sem. Az izraeli vezető elutasította J.F.K-nak azt a javaslatát, hogy a palesztinokat engedjék visszatérni, vagy kárpótolják őket és így segítsék elő letelepedésüket más arab országokban. George Ball korábbi külügyminiszter-helyettes így ír erről a kérdésről a The Passionate Attachment (A szenvedélyes kapcsolat) című könyvében: "1962. őszén Ben Gurion a washingtoni izraeli nagykövethez írott levelében fejtette ki a véleményét, amelyet az amerikai zsidó vezetőknek szánt elolvasásra: "E terv komolyabb veszélyt jelent Izraelre, mint az összes arab diktátor és király fenyegetőzése, mint az összes arab hadsereg, Nasszer valamennyi rakétája és szovjet MIG-je... Izrael harcolni fog ellene az utolsó emberig." Ben Gurion tehát Izrael létét fenyegető veszélynek tekintette Kennedy politikáját. Az amerikai elnök azonban Ben Gurion ellenállása ellenére is tovább kereste a válság megoldását. J.F.K. kész volt eladni Izraelnek Hawk rakétákat védelmi célokra, de halasztotta a szállítás engedélyezését. Kennedy végül megadta a hozzájárulását, de csak az amerikai kongresszusban működő izraeli lobbi kemény nyomására. Elképzelhető, hogy ez már túl késő volt.

Alfred Lilienthal szerint: "A kongresszus folytatta a nyomást a Fehér Házra. A szenátusban az "Izrael az első" elnevezést viselő csoport támadta a kormányzatot, amiért vonakodik védelmi paktumot kötni Izraellel, és embargót hirdet valamennyi közel-keletre irányuló fegyverszállítmányra. A törvényhozók Ben Gurion állítását visszhangozták, miszerint Izrael lemaradt a fegyverkezési versenyben. A színfalak mögött ekkor Kennedy már folyamatosan ellenőriztette az izraeli nukleáris bomba programot. Ez több szempontból is fontos kérdés volt J.F.K. számára. Mindazonáltal, hogy korlátozza Izrael hozzáférését az amerikai hírszerzési művelethez, ezért az ellenőrzést közvetlenül a CIA akkori igazgatójának John McCone-nak a hivatalából folytatták. Ez azonban nem garantálta, hogy Izraelnek a CIA-nál lévő barátai ne tájékoztassák erről a műveletről. Kennedy továbbra is rendezni akarta a kérdést, és ezért engedélyt kért Izraeltől, hogy amerikai megfigyelők ellenőrizhessék a Dimona mellett épülő atomreaktort, minthogy Izrael azt állította, hogy nukleáris programja békés természetű.

Ez volt J.F.K. utolsó erőfeszítése, hogy megbékítse Izraelt, továbbá hogy kiderítse, hogy végül is mi történik Dimonánál. Izrael azonban nem engedélyezte az ellenőrzést. A Kennedy kormányzat felső köreiben ekkor már az volt az általános vélemény, hogy igen komoly problémáról van szó. Az elnök belső köreiben kezdték felismerni, hogy Izrael Kennedy elutasítását a saját túlélését fenyegető veszélynek tekinti. Az akkori védelmi miniszter, Robert McNamara, kijelentette: "Megértem Izraelt, hogy miért akar atombombát. Alapkérdésről van itt szó. Izrael léte kérdőjeleződött meg a történelemben és ez itt a lényegi kérdés." Az izraeliek és különösen Ben Gurion szemében J.F.K. olyan személlyé vált, aki fenyegetést jelent Izrael fennmaradására. J.F.K. nem akart atomfegyverrel rendelkező Izraelt, Izrael vezetői viszont a nukleáris fegyvert Izrael fennmaradása elengedhetetlen feltételének tekintették. Amikor Kennedy továbbra is követelte, hogy amerikaiak ellenőrizhessék Izrael nukleáris létesítményeit, Izrael válaszul felszólította saját amerikai lobbiját, hogy gyakoroljon nyomást Kennedyre a színfalak mögött. Az egyik ilyen személy, akit ezzel a feladattal megbíztak, Abe Feinberg New York-i üzletember volt, aki mint már utaltunk rá, nagy összegekkel járult hozzá Kennedy választási kampányához. De Feinberg sem járt sikerrel. Mindenesetre küldött egy üzenetet J.F.K-nak, amelyben kifejtette, hogy ha továbbra is ragaszkodik a helyszíni ellenőrzéshez, akkor az az izraeli lobbi kampánytámogatásának az elmaradásához vezet. Erről így ír Hersh:

"Végül is Feinberg és Ben Gurion nem tudta elhárítani az elnöknek azt a nyomását, hogy helyszíni vizsgálat legyen Dimonánál. Ben Gurion kategorikusan tagadta a nyilvánosság előtt, hogy fegyverkezési szándékok lennének Dinomával kapcsolatosan, és ez kevés választási lehetőséget hagyott az izraeli kormány számára: ha elutasítja az ellenőrzést, akkor az aláássa a kormány hitelét és hitelesíti az Izraelen belül újra aktivizálódó atombomba ellenes közösséget."

Végül Ben Gurion hozzájárult, hogy amerikai szakértők jöjjenek Dimonába. Az izraeli miniszterelnök azonban trükkhöz folyamodott és elrendelte olyan munkálatok beindítását, amelyek atomfegyver előállítására nem alkalmasa nukleáris erőmű építésére utaltak. Hamis ellenőrző szobákat alakítottak ki, és megtévesztő szimulációs műveleteket hajtottak végre. Az egész ellenőrzést gondosan megszervezték. Az izraeli szakértők kíséretében, akik végigvezették az amerikaiakat a létesítményen, olyan tolmácsok voltak, akik az izraeli mérnökök által adott válaszokat megváltoztatva fordították angolra. Hersh szerint: "Ben Gurion nem bízott semmit a véletlenre. Az amerikai inspektoroknak, akiknek a többsége a nukleáris hasadóanyag újrahasznosításának szakértője volt, Patyomkin-falut mutattak meg és ezt senki sem tudta." Ben Gurionnak ez az akciója azonban nem győzte meg J.F.K-t arról, hogy Izraelnek csupán békés nukleáris programja van. Távolságtartás alakult ki Kennedy és Izrael között, és ez nem sok jót ígért a jövő számára.

John Hadden, aki ebben az időben a CIA Tel Aviv-i kirendeltségének a vezetője volt, úgy véli, hogy J.F.K. volt az utolsó amerikai elnök, aki valóban meg akarta akadályozni Izrael atombomba programját. "Kennedy valóban le akarta ezt állítani és hagyományos fegyvereket, pl. Hawk rakétákat ajánlott fel kárpótlásként."

1963-ban J.F.K. és Izrael már két különböző oldalon áll és ez nemcsak a titkos, de rendkívül fontos nukleáris fegyverkezésre vonatkozott. Izrael és az izraeli lobbi elégedetlen volt Kennedy egész közel-keleti politikájával. I. L. Kenan, az Amerikai-Izraeli Közügyek Bizottságának a tagja, emlékirataiban ezt írja 1963-cal kapcsolatban: "Kennedy semleges stratégiája, az a szándék, hogy kedvében járjon mindkét oldalnak valamennyi veszélyeztetett területen, egy sor nehéz helyzetet okozott számára a viharos 1963-as esztendőben. Az a törekvése, hogy megnyerjen barátnak korábbi ellenségeket, riasztotta szövetségeseinket, akiknek az aggodalmait folyamatosan enyhíteni próbálta erős, de nyugodt kötelezettségvállalással." Azok az ellenségek, akikre Kenan utal, azok az arab vezetők voltak, köztük Nasszer egyiptomi elnök, akiknek J.F.K. békét ajánlott. A szövetségesek alatt pedig elsősorban Izraelt kell érteni. Kennedynek ezek az "erős, de nyugodt kötelezettségvállalásai" nem bizonyultak elégségesnek, mivel továbbra is igen feszült maradt a viszony Izrael és az arab országok között.

1963. áprilisában Ben Gurion már számolt egy országa ellen irányuló arab támadással. Kennedy viszont még reménykedett abban, hogy béke-erőfeszítései a közel-keleti térségben sikerrel járnak.

1957-ben John Kennedy, New York állam szenátoraként, síkra szállt azért, hogy Franciaország adjon függetlenséget elszakadni kívánó észak-afrikai gyarmatának, Algériának. A függetlenné vált Algéria azonban megerősítette az Izraellel szemben álló arab erőket. 1963. augusztus 14-én Ben Bella, akkori algériai miniszterelnök, azzal vádolta Izraelt, hogy az kormánya megbuktatására törekszik. Izrael együttműködött az algériai franciák titkos szervezetével az OAS-sal azért, hogy Algériában megváltoztassa az események menetét. Kennedy kiegyensúlyozott magatartásra törekvő közel-keleti politikája azonban egyik oldalon sem járt eredménnyel. A kongresszus, a washingtoni törvényhozás, engedve az izraeli nyomásnak 1963-ban felfüggesztett minden segélyt Egyiptomnak, amely Kennedy közel-keleti politikájának egyik kulcsországa volt. Izrael hivatalosan bejelentett fő lobbizója ebben az időben I. E. Kenan volt, aki "Israel Defense Line: Her Friends and Foes in Washington" (Izrael védelmi vonala: Barátai és ellenségei Washingtonban) (Buffalo: Prometheus Books 1981.) című könyvének a 187. oldalán ezt írja:

"1963. november 14-én tartott sajtóértekezletén Kennedy szomorúan tekintette át Nasszer politikájának a romjait. Erősen kritikus volt. A szenátus kiegészítése azt kívánta tőle, hogy "végezzen el egy olyan ténymegállapítást, ami rendkívül bonyolult" és nem hiszi, hogy az ilyen szóhasználat megerősítné a kezünket és a rugalmasságunkat az Egyesült Arab Köztársasággal való kapcsolatainkban. Kennedy így folytatta: "Valójában az ellenkező hatást váltja ki. Úgy gondolom, hogy ez egy nagyon veszélyes és piszkos világ, de megpróbálunk együtt élni vele. Ennek az egyik módja, ha megengedik nekünk, hogy működjünk. Ha a végrehajtó hatalom nem működik, a választók kidobnak minket. Kennedy arra kérte a Kongresszust, hogy jogszabályi korlátozásokkal és elégtelen finanszírozással ne lehetetlenítse el a kormányzata működését." Ezeket a szavakat mondotta Kennedy utolsó Fehér Házi sajtóértekezletén, jegyzi meg Kenan. Mindebből látható, hogy J.F.K-nak a közel-keleti politikája számos ponton keresztezte az izraeliek törekvéseit, és különösen nagy volt az eltérés a palesztinai menekült kérdés megítélésében.

1963. november 20-án a Kennedy által kinevezett ENSZ delegáció szorgalmazta az ENSZ 1948-as határozatának a végrehajtását, amely előírta az elmenekült palesztinai arabok visszatérését otthonaikba, illetve ha más helyen telepednek le, előírta a teljes kártalanításukat. A London Jewish Chronicle című újság 1963. november 22-i száma beszámol arról, hogy "Levi Eshkol izraeli miniszterelnök magához kérette az amerikai nagykövetet... és közölte vele, hogy Izraelt sokkolta az amerikai küldöttség arab barát magatartása." A Chronicle idézi Golda Meirt is, aki "Izrael meglepetésének és rosszallásának adott hangot az Egyesült Államok magatartása miatt." A Chronicle vezércikkben így kommentálta az esetet: "Izrael, amelyet nem tájékoztattak, és amellyel nem konzultáltak az amerikai szándékról, nem meglepően kétségbe vonja az Egyesült Államok jóhiszeműségét." A londoni lapnak ezeket a kommentárjait minden bizonnyal J.F.K. már nem olvasta, mert azon a napon jelentek meg, amikor eldördültek a gyilkos golyók Dallasban.

Amikor tehát J.F.K. utolsó útjára indult, magán érezhette az izraeli probléma súlyát, és azt a hatalmas erejű befolyást, amelyet Washingtonban gyakorol. Mára már az is kiderült, hogy éppen a dallasi repülőút alatt készült el az utolsó memorandum Kennedy utasítására, amely a nukleáris fegyverkezés kényes kérdésével foglalkozott. Noha J.F.K. az izraeli programhoz hasonlóan erőteljesen ellenezte a francia nukleáris fegyverkezést is, de éppen ez volt az az időpont, amikor új módon kezdte megítélni a francia magatartást. Miközben tehát J.F. Kennedy Dallas belvárosa felé hajtott kíséretével, tanácsadója McGeorge Bundy éppen fogalmazta azt a szigorúan bizalmas memorandumot, amely körvonalazta Kennedy megváltozott politikáját Franciaországgal szemben. Ez az új politika fontos szerepet játszott később Izrael nukleáris programjában, és segítette atomfegyver iránti törekvésében.

Kennedy sorsa valószínűleg azonban már hat hónappal korábban eldőlt. 1963. tavaszára Kennedy és Ben Gurion élesebb konfliktusba került, mint korábban. Ben Gurion személyes válságon is keresztül ment, ehhez hozzájárult sikertelen kapcsolata J.F.K-val is.

Dan Kurzmann írja Ben Gurion: Prophet of Fire (A tűz prófétája) (New York: Simon and Schuster, 1983. 441. oldal) című könyvében: "Magányosan és depressziósan Ben Gurion szokatlanul tehetetlennek érezte magát. Izrael vezetése fokozatosan csúszott ki öregedő kezeiből... Ben Gurionon a paranoia jelei mutatkoztak. Ellenségei minden oldalról felsorakoztak ellene. Egyiptom, Szíria és Irak 1963. áprilisi deklarációja arról, hogy egyesülnek, és eltávolítják »a cionista fenyegetést« szinte pánikba ejtette."

Mindez természetesen erőteljesen hozzájárult a Kennedy és Ben Gurion között meglévő feszültséghez. Seymour Hersh írja a "The Samson Option: Israel's Nuclear Arsenal and American Foreign Policy" (A sámsoni választási lehetőség: Izrael nukleáris fegyvere és az amerikai külpolitika) (New York, Random House, 1991.) című könyvében a 120-121. oldalon:

"Kennedy viszonya Ben Gurionnal Dimona ügyében holtpontra került, és kettejük levelezése egyre keserűbbé vált. Ezeknek a leveleknek egyikét sem hozták nyilvánosságra."

A J.F.K. merényletre vonatkozó titkos kormányiratokhoz hasonlóan a Kennedy és Ben Gurion között lezajlott levélváltást sem hozták nyilvánosságra. Még az olyan magas beosztású kormányhivatalnokok sem juthattak hozzájuk, akik fel vannak jogosítva a legbizalmasabb iratokba való betekintésre is, és akik kísérletet tettek, hogy ennek az időszaknak a történetét a titkosított iratok feldolgozása alapján írják meg. Ben Gurion egyik életrajzírója, Yuval Neeman, írja kettőjük levélváltásáról: "Nem volt baráti eszmecsere. Kennedy erőszakos hangnemet használt, szinte brutális volt. Ben Gurion válasza is ennek megfelelő volt."

Mindez kiélezte a feszültséget az amerikai elnök és az izraeli vezető között. Kennedy türelmetlensége egyre növekedett. Az Egyesült Államok és Izrael kapcsolatai egészen megváltoztak a korábbi helyzethez képest. Ugyancsak Seymour Hersh írja már idézett könyvének 121. oldalán, hogy "az elnök világossá tette, hogy az izraeli miniszterelnöknek fizetnie kell kihívó magatartásáért." Amikor Ben Gurion újból alkalmat keresett egy reklámozott látogatásra Washingtonba, Kennedy ezt elutasította. Ekkor volt az, amikor Ben Gurion egyértelműen megfogalmazta álláspontját. Meg volt arról győződve, hogy amit ő Kennedy önfejűségének tartott, az Izrael további fennmaradását veszélyeztető súlyos fenyegetés. J.F.K-t a zsidó nép ellenségének tekintette. Egyik Kennedyhez írott utolsó levelében Ben Gurion ezt írta: "Elnök úr! Népemnek joga van a létezéshez, és ez a létezés veszélyben van." Ez volt az az idő, amikor Ben Gurion azt követelte Kennedy elnöktől, hogy írjon alá Izraellel egy biztonsági szerződést. Kennedy ezt azonban elutasította. 1963. június 16-án Ben Gurion hirtelen lemondott kormányfői és védelmi-miniszteri tisztségéről. "A tűz prófétája" 15 évi pályafutását Izrael nagy öregeként fejezte be. Az izraeli sajtó és a világsajtó is úgy kommentálta, hogy Ben Gurion hirtelen lemondása az Izraelt megrázó belpolitikai botrányok és nehézségek miatti elégedetlenség következménye volt.

George Ball korábbi külügyminiszter helyettes egészen tömören így foglalja össze a John F. Kennedy merénylet hatását az amerikai-izraeli viszonyra: "Mindazonáltal az, hogy Kennedy elért volna-e sikert Izraellel való viszonyában, egyike azon érdekes kérdéseknek, amelyre meggyilkolása minden válasz lehetőségét kizárta." (George Ball and Douglas Ball: The Passionate Attachment, New York, 1992. 51-52. oldal)

A Kennedy halálát követő néhány héten belül Izrael számos előnyhöz jutott, amit azonban az irányított tömegtájékoztatás nem közölt az amerikai néppel. Az egyik kedvező körülmény az volt, hogy Lyndon Johnson személyében Izrael és a Meyer Lansky féle szindikátus kedveltje és bizalmasa került a Fehér Házba. Johnson azonnal megváltoztatta Kennedy közel-keleti politikáját, és szorosra fűzte Izraellel a kapcsolatot. Ezt így foglalja össze Piper a Final Judgment 57. oldalán:

1. Kennedy eltávolítása az élők sorából elmozdított egy elnököt a Fehér Házból, aki következetesen semleges álláspontjával - és az izraeli atomfegyverkezés akadályozásával - nyomást gyakorolt Izraelre.

2. Olyan elnököt helyezett hivatalba Lyndon Johnson személyében, aki teljesen megváltoztatta az Egyesült Államok hosszútávú közel-keleti politikáját és az Egyesült Államokat szilárdan Izrael oldalára állította.

3. Lehetővé tette az új elnök számára, hogy teljes fordulatot hajtson végre Kennedy vietnami politikájában és megkezdje az Egyesült Államok nagyarányú beavatkozását Délkelet-Ázsia térségében. Ez lehetővé tette Izrael számára, hogy maga is előrehaladást érjen el a közel-keleti térségben saját geopolitikai érdekei érvényesítésében.

4. Lehetővé tette Izraelnek a CIA-ban lévő támogatói, valamint a Meyer Lansky által szervezett bűnözői szindikátus számára, hogy kulcsszerephez jusson a kábítószer kereskedelemben Délkelet-Ázsia térségében, amely az Egyesült Államok vietnami politikájának egyik folyománya volt.

Lyndon Johnson személye tehát kulcsszerepet játszott az események menetében. Most csak azt kívánjuk kiemelni, hogy a texasi politikus egyik legfőbb támogatója Meyer Lansky lousianai bizalmi embere, Carlos Marcello, volt.John W. Davis, a "Mafia Kingfish: Carlos Marcello and the Assassination of John F. Kennedy" (Maffiafőnök: Carlos Marcello és John F. Kennedy meggyilkolása - New York: McGraw-Hill Publishing Company - 1989) című könyvében írja, hogy Marcello legkevesebb évi ötvenezer dollár kenőpénzt fizetett az akkor Texas államot képviselő szenátornak, aki viszont cserébe megakadályozta az illetékes bizottságban azoknak a törvényeknek a megszületését, amelyek sérthették volna a Lansky vezette szervezett bűnözői szindikátus érdekeit (J. W. Davis - 159. oldal). Több tény is utal arra, hogy Johnson és a Lansky-féle szindikátus kapcsolata szorosabb volt. Amikor Johnson elnök lett, a Kennedy által beindított maffia-ellenes küzdelem nyomban véget ért.

Izraelben is melegen üdvözölték Johnson elnökségét. A Yedio Ahoronot című lap írta, hogy ezt követően az amerikai érdekek kevésbé okoznak majd problémát az amerikai-izraeli viszonyban, mint Kennedy alatt. Ezt Piper úgy értelmezi, hogy Johnson - eltérően Kennedytől - kész lemondani az amerikai érdekek érvényesítésétől Izrael érdekében. Az izraeli újság hozzáteszi: "Nem fér kétség hozzá, hogy Lyndon Johnson hivatalba kerülésével több lehetőségünk lesz megkeresni az elnököt közvetlenül, ha úgy érezzük, hogy az amerikai politika sérti a mi életbevágó érdekeinket." (Idézi Stephen Green, Taking Sides: Americas's Secret Relations With a Militant Israel, New York, 1984, 185. és 186. Old.)

Kennedy, aki őszintén támogatta Algéria függetlenségét, népszerű volt ebben az arab államban. Ben Bella akkori miniszterelnök egyenesen azt telefonálta az amerikai nagykövetnek, hogy "higgyen nekem, jobb lett volna, ha ez inkább velem történik". Nasszer egyiptomi elnök is felismerte, hogy Kennedy halála meghatározó hatással lesz az arab világ sorsára. Párizsban De Gaulle-t, aki ellen számos merényletet követtek el, mélyen megrendítette az amerikai elnök halála. Félbeszakította kormányának az ülését és közölte: "John F. Kennedy-t meggyilkolták. Azon kevesek közé tartozott, akikről elmondható, hogy államférfiak voltak. Bátor ember, és szerette hazáját."

Meyer Lansky, a CIA és az FBI

Kennedy rövid elnöksége alatt nemcsak a nemzetközi pénzvilággal, továbbá Izraellel és a nagyhatalmú amerikai-izraeli lobbival került konfliktusba. JFK szerette volna megfékezni a kábítószer-kereskedelmet is, és ezért Kennedy keményen fellépett az alvilággal szemben. Annak ellenére így járt el, hogy ezekben a körökben befolyásos csoportok támogatták elnökké választását. Az elnök testvére, Robert Kennedy, mint igazságügyi-miniszter meg akarta fékezni a szervezett bűnözést. Még a Kennedy elnökké választását megelőző időben Meyer Lansky került a rendkívüli hatalommal rendelkező bűnözői szindikátus élére. Ez a szindikátus globális világcégnek tekinthető. Ennek a nagyhatalmú vállalat-birodalomnak állt az élén, mint az "igazgatótanács elnöke", Meyer Lansky. Lansky hosszú pályafutása során nagy összegekkel támogatta Izraelt és számos bizalmas barátja volt a nagy befolyású izraeli lobbiban is. De Lansky szoros kapcsolatokat ápolt a CIA-val is, amely szintén konfliktusba került Kennedyvel. Amikor tehát J.F.K. viszonya kiéleződött a pénzrendszert irányító fináncoligarchiával, továbbá Izraellel és szövetségesével, a Lansky vezette szindikátussal, egyidejűleg saját hírszerző szolgálatával is harcban állott. Így félelmetes szövetség jött létre ellene.

Meyer Lansky szoros kapcsolatot tartott a MOSZAD-dal és a Castro-ellenes kubai emigránsokkal is. A CIA-hoz fűződő kapcsolatai révén különösen alkalmas volt a közvetítői feladatokra. A Bahama Szigeteken működő Bűnfeltáró Bizottság szóvivője mondotta, hogy munkájuk során Meyer Lansky egyenesen mitikus figurává nőtte ki magát a szemükben. A legtömörebb életrajzot Meyer Lansky-ról a Wall Street Journal közölte. Eszerint az oroszországi Grodnoban született Meyer Suchowjansky kilencéves korában érkezett az Egyesült Államokba. Családja a New York-i emigránsok körében telepedett le és mire a fiatal Meyer 26 éves lett, már ötször volt letartóztatva a legkülönbözőbb bűncselekmények gyanújával, de egyik alkalommal sem ítélték el. Az irányítása alatt álló csoport vállalta a keleti partvidékről a nyugati part felé tartó illegális alkoholszállítmányok védelmét a szesztilalom idején. Az üzlet jól ment, és létrejött a keleti szindikátus az alkoholcsempészet koordinálására. Az 1930-as évek elején ez a szindikátus laza szövetségre lépett a helyi bűnözői csoportokkal. Így alakult ki az országos hálózat. Mindegyik helyi csoport megőrizte önállóságát. Időként megtanácskozták a közös érdekű problémákat, de a végső döntést a helyi csoportok vezetői hozták meg, akik közül az egyik országos elnök volt. Az elsőként Lucky Luciano töltötte be ezt a pozíciót.

A II. Világháború alatt Meyer Lansky közvetítő feladatokat látott el az alvilág és az amerikai Haditengerészet között. A Haditengerészet illetékesei úgy vélték, hogy a szabotázs ellen a leghatékonyabban a maffia segítségével lehet megvédelmezni a dokkokat. Luciano, aki ekkor börtönben volt, a rácsok mögül is gyakorolta főnöki szerepkörét. Ügyvédje és Meyer Lansky kapta azt a feladatot, hogy a Haditengerészettel kötendő megállapodáshoz megszerezzék Luciano hozzájárulását. A háború után Lucky Luciano-t szabadlábra helyezték és hazaküldték Olaszországba azzal, hogy soha többé ne térjen vissza az Egyesült Államokba. Luciano távozásával egy triumvirátus vette át a vezetést: amelynek Lansky-n kívül, Joe Adonis és Frank Costello volt a tagja. 1950-re Costello-t eltávolították, Adonist pedig deportálták Amerikából. Így Lansky maradt egyedüli vezérként. Ezalatt az idő alatt sikeresen szorosabbra fűzte kapcsolatait a washingtoni kormányzattal.

Elképzelhető, hogy Lansky politikai kapcsolatain keresztül érte el, hogy Lucky Luciano-t elítéljék és börtönben tartsák. Olaszországba való deportálása pedig lehetővé tette, hogy egyedüli vezetőként maradjon a szervezett bűnözői szindikátus élén. Luciano emlékirataiban maga is céloz erre a lehetőségre. Ily módon Lansky lett, származása ellenére, a "capo di tutti capi", vagyis a "főnökök főnöke". Elméletileg Lansky soha nem lehetett volna a maffia tagja, de ténylegesen a legfőbb pozícióba sikerült kerülnie. A New York Állam kormányzói tisztségére pályázó Tom Dewey erőteljes kampányt folytatott Luciano ellen és bebörtönzésével Lansky felemelkedését segítette elő. Luciano elítélésével Dewey hírnevet szerzett magának. Amikor 1938-ban megpályázta a kormányzói tisztségét Lansky - a rendelkezésre álló információk szerint - 250 000 dollárral járult hozzá Dewey egyébként sikertelen kampányához. Dewey, mint New York főügyésze villamosszékbe juttatta Lansky másik riválisát, Louis "Lepke" Buchalter-t. 1942-ben, amikor Dewey újból pályázott - sikeresen - a New York-i kormányzói tisztségre, Lansky ismét jelentős összeggel támogatta. Dewey-nak kulcsszerepe volt Luciano külföldre deportálásában is, s ez tovább növelte Lansky befolyását. Így tehát a nem olasz származású Meyer Lansky lett a szervezett bűnözői szindikátus legfőbb embere. Nagyobb hatalommal rendelkezett, mint maga a maffia. Ha tehát valaki azt állítja, hogy a maffia ölte meg J.F.K.-t, akkor az nem történhetett a maffia legfőbb főnökének, Meyer Lansky-nak a tudomása nélkül.

Robert Lacey 1991-ben megjelent "Little Man" című könyvében csak futólag említi, hogy "Meyer-t - az összeesküvési elmélettel foglalkozók - mindenki másnál többször hozták kapcsolatba Kennedy elnök meggyilkolásával is". Lacey könyvében ez az egyetlen hivatkozás arra, hogy még a legvékonyabb kapcsolatot is eltűntesse Lansky és J.F.K. halála között. Ez a kapcsolat azonban Piper szerint lényegesen mélyebb volt. Ennek ellenére Lansky neve alig fordul elő azokban a standard munkákban, amelyek azt állítják, hogy a szervezett bűnözésnek köze volt Kennedy halálához. Az a gyakorlat, hogy Lansky nevét kényelmesen eltemetik az olasz szervezett bűnözés figurái mögé. A tények viszont azt bizonyítják, hogy ezek az olasz maffiafőnökök a valóságban mind Lansky alárendeltjei voltak.

Hank Messic, aki Lansky leghitelesebb életrajzírója, rámutat arra, hogy a tömegtájékoztatás és a bűnüldözés is mellőzi annak a meghatározó szerepnek a feltárását, amelyet a Meyer Lansky-féle szervezett bűnözői szindikátus játszott, s ehelyett mindig a bűnözői alvilág olasz csoportjának a szerepéről beszél. Messic erről így ír "Lansky" (New York: Berkeley Medallion Books, 1971.) című könyvének 8. és 10. oldalán:

"A bűnözés igazi vezetői rejtve maradtak, miközben az országos bűnüldöző szervek a kisebb bűnözőkre vadásztak. Naiv az, aki azt hiszi, hogy ez a körülmény véletlen. A kutatás feltárja, hogy a bűnözésnek a maffiához nem tartozó vezetői rejtőzködnek évtizedek óta a vendettával sújtott társadalom (az olasz maffia) mögött... Gengszterek a keleti és a nyugati partvidék között, akik a vallást használják takarónak, kísérletet tettek arra, hogy megvádoljanak és antiszemitának nevezve befeketítsenek." Charles Lucky Luciano írja emlékirataiban, hogy Lansky volt az, aki azt ajánlotta, hogy az újra megszerveződő bűnözői szindikátus nevezze magát "the Union Siciliano", azaz Szicíliai Uniónak, amely azt a látszatot keltette, hogy az alvilág szicíliai ellenőrzés alatt áll.

Edgar Hoover és Lansky kapcsolata

Lansky, mint már utaltunk rá, együttműködött a Haditengerészet Hírszerzőszolgálatával és az Office of Strategic Services, az OSS, tevékenységét is támogatta a II. Világháború alatt. Roosevelt elnök megbízásából ő irányította a háttérből Batista kubai elnököt és ez a két tény nyilván közrejátszott abban, hogy Lansky-nak nem sokat kellemetlenkedtek az Egyesült Államok szövetségi hatóságai. Hank Messick írja Secret File (New York, G.P. Putnam's Sons, 1969, 185. old) című könyvében:

"Megjutalmazták Lansky-t? Végleges válasz nem adható, de szövetségi szinten erőteljes védelmet élvezett. A Szövetségi Adóhivatal (IRS) kétszer is kezdeményezett eljárást ellene, de az Igazságügyi Minisztérium ezt megtagadta. Lansky a nemzetközi bűnözői szindikátus egyetlen felsőszintű vezetője, aki érintetlen maradt. Tehetsége révén, továbbá azért mert társai bajba kerültek, ő maradt az igazgatótanács vitathatatlan elnöke."

Lansky maga is elismerte az "alvilági műveletben" játszott szerepét: "Kétségtelen, hogy én voltam, aki összehoztam Lucky-t és a Haditengerészet Hírszerzését. Mély személyes okom volt rá, hogy együttműködjek. Azt akartam, hogy a nácik vereséget szenvedjenek. Zsidó voltam és együtt éreztem azokkal a zsidókkal, akik Európában szenvedtek. A testvéreim voltak."

Michael Milan, az FBI egyik titkosügynöke, aki korábban együttműködött Lansky-val, rámutatott egy másik kapcsolatra is, amely hozzájárulhatott Lansky megkíméléséhez. Milan írja "The Squad: The U.S. Government Secret Alliance with Organized Crime" (A csapat: az Egyesült Államok kormányának titkos szövetsége a szervezett bűnözéssel - New York: Shapolsky Publishers, Inc., 1989, 206. old) című könyvében:

"Tudtam, hogy J. Edgar Hoover és Meyer Lansky meghitt viszonyban volt egymással. Lansky körül nem buzgólkodtak a hatóságok, és ritkán küldtek neki szövetségi idézést, általában hagyták, hogy intézze az üzleteit. Lansky viszont nem lődözött senkire, mint más maffiacsaládok, és nem nehezítette meg a rendőrség és a szövetségi hatóságok életét."

J. Edgar Hoover kapcsolata a Lansky-féle szindikátushoz és az izraeli lobbihoz felkeltette a kutatók érdeklődését. Az Izrael-barát Anti-Defamation League (ADL, Rágalmazás Elleni Liga), amelyet az 1843-ban New Yorkban alapított B'nai B'rith hozott létre, amely ma már a világ legnagyobb taglétszámú zsidó szervezete (a héber név jelentése magyarul: "A szövetség fiai", ahol a szövetség a Tóra egyik kulcsfogalmára, Istennek a zsidókkal kötött szövetségére utal). A szervezet máig változatlan alapelve a zsidóság egységének megteremtése. A hangsúlyt a zsidó nép évezredes összetartás-érzésére és sorsközösségére helyezi. Céljaihoz tartozik a fellépés a rasszizmus, különösen az antiszemitizmus ellen. Az ADL kulcsszerepet játszott 1947-ben a J. Edgar Hoover Alapítvány létrehozásában. Lansky több üzlettársa hosszabb ideje nagyvonalúan támogatta az ADL-t. A Hoover Alapítvány első elnöke Paul Richman rabbi volt, az ADL washingtoni igazgatója. Edgar Hoover életrajzírója, Curt Gentry, (J. Edgar Hoover: The man and the Secrets, New York, 1991, 530. old) szerint a Hoover irányítása alatt álló szövetségi rendőrség, az FBI soha nem törődött komolyabban Lansky tevékenységével. Gentry szerint:

"Az FBI Dallasban és Miamiban lévő helyi kirendeltségei szemet hunytak és ennek eredményeként nem voltak lehallgató-készülékek és poloskák Lansky protezsáltjainál New Orleans-ban, a helyi maffiafőnökénél Carlos Marcellonál, és Lansky tampai alárendeltjénél, Santo Trafficante-nál. Kivételt maga Meyer Lansky képez egy rövid időre. Hírek szerint, amit gyakran lehetett hallani az alvilágban, Meyer Lansky-nak megvolt az embere igen magas beosztásban az FBI-nál: William Sullivan, aki az FBI rangban harmadik embere volt, és az igen bizalmas »5-ös ügyosztályt« vezette és a belföldi kémelhárításért volt felelős."

William Sullivan az FBI képviseletében részt vett a Warren Bizottság munkájában. Sullivan nemcsak igen szoros barátja volt James Angletonnak, aki a CIA részéről a szövetséges országok hírszerző-szolgálataival, így az izraeli MOSZAD-dal is tartotta a kapcsolatot, hanem ő volt a CIA egyik titkos beépített embere az FBI-nál.

William Sullivan igen szokatlan vadászbalesetben vesztette életét 1977. november 9-én, rövid idővel azelőtt, hogy az amerikai Képviselőház merényletek ügyében vizsgálódó különbizottsága előtt tanúvallomást tett volna. William Sullivan, aki az FBI-nál betöltött tisztségéről lemondott, szakított Hooverrel. Kihallgatóinak azt mondotta, hogy kiábrándult Hooverből, amikor személyesen közölte vele: "Gondot okoz, hogy minél előbb közzé tegyünk valamit, ami meg tudja győzni a közvéleményt, hogy Lee Harry Oswald az igazi gyilkos." (Robert Morrow - The Senator Must Die: The Murder of Robert F. Kennedy - A szenátornak meg kell halnia: Robert F. Kennedy meggyilkolása, 98. oldal)

Azért foglalkoztunk többet Meyer Lansky-val, mert a nemzetközi bűnözői szindikátus vezetőjeként sokkal befolyásosabb ember volt, mint bármelyik maffiafőnök Amerikában. Ez ad magyarázatot Lansky különleges befolyására az alvilágban. Amikor tehát a Meyer Lansky féle szervezett bűnözői szindikátusra utalunk, akkor nem egyszerűen a maffiáról van szó, de a nemzetközi pénzügyi közösség háttérhatalmáról is. A Meyer Lansky-féle szindikátus erőteljesen közreműködött Izrael Állam létrehozásában. Robert Lacey írja Lansky-ról írott könyvében, hogy 1948-ban, amikor Izrael Állam létrejött, Lansky megengedte, hogy a Haganah-nak, a zsidó földalatti szervezetnek a képviselői adományokat gyűjtsenek a tulajdonában lévő játékkaszinóban, a Colonial Inn-ben. Lansky nem csak bőkezű pénzügyi támogatást, de "technikai segítséget" is nyújtott az izraeli fegyvercsempészeknek az Egyesült Államokban. Egyik alkalommal elintézte, hogy az araboknak szánt fegyverszállítmányt eltérítsék, és Izrael számára továbbítsák. Robert Friedman újságíró szerint Lansky a New York-i Meir Kahane rabbi egyik legfőbb támogatója volt. Kahane alapította meg a radikális Zsidó Védelmi Ligát (Jewish Defence League).

Lansky egyébként az OSS-el és a Haditengerészet Hírszerzésével fenntartott kapcsolatai révén jutott egy különleges, globális méretű hálózathoz. Az "Operation Underworld"-öt (az Alvilági Hadműveletet) a New York-i Rockefeller Centerből William Stephenson, a Brit Hírszerző Szolgálat ügynöke irányította. Ő az a személy, akiről azt mondják, hogy mintaképül szolgált Ian Flemming számára James Bond figurájának a megformálásához. Stephenson volt az, aki szorosan együttműködött az ADL-lel, valamint az FBI-al a náci ellenes hírszerző műveletekben az Egyesült Államokban.

Stephenson fő munkatársa Louis Bloomfield jogász volt, aki később a Lansky-val is kapcsolatban álló Bronfman család ügyvédjeként fontos szerepet töltött be. Piper feltételezése szerint Bloomfieldnek szerepe volt a J.F.K. elleni merénylet előkészítésében is. Az 1947-48-as időszakban Teddy Kollek, aki később Jeruzsálem polgármestere lett, volt a Haganah Lansky mellett működő New York-i kirendeltségének a vezetője. Piper úgy véli, hogy Kollek tartotta a Lansky vezette szindikátusnál a kapcsolatot a J.F.K. elleni merényletben kulcsszerepet játszó James Jesus Angletonnal. Angleton volt a CIA elődjének, az OSS-nek az a munkatársa, aki később - mint ahogy erre már korábban utaltunk - a CIA-nál magas beosztásba került és aki Izrael első számú kapcsolata volt a szervezetnél. Angleton szorosan együttműködött a zsidó földalatti szervezetekkel, mind Londonban, mind Olaszországban és kulcsszerepe volt az amerikai hírszerzés és a korzikai, majd a szicíliai maffia közötti együttműködés megteremtésében. Izrael állam létrejötte idején Meyer Lansky már közvetlen és bizalmas viszonyban volt valamennyi kulcsszereplővel.

Lansky valódi szerepe a finanszírozás volt. Az újonnan született Izrael Államnak nem csak pénzre volt szüksége ahhoz, hogy létezhessen, de az új kormány létrejötte jó alkalmat nyújtott Lansky-nak és társainak, hogy létrehozzanak és megszilárdítsanak egy nemzetközileg működő pénzügyi hálózatot. A kezdeti években Izrael minden bírálat felett állott. A II. Világháború során a zsidó népet sújtó megpróbáltatások és a Holocaust emléke még élénken élt és ez az emlékezet nem engedte meg Izrael bírálatát. Így a zsidó állam ideális fedezéknek bizonyult Lansky és szindikátusa számára. Lansky, mint a szervezett bűnözés pénzügyeinek fő irányítója, és az illegális pénzek legálissá mosója, központi szerephez jutott. Lansky-t elsősorban a nemzetközi bankvilághoz fűződő kapcsolatai juttatták ehhez a központi szerephez.

Kennedy konfliktusa a CIA-val

A CIA központjában, a Virginia állambeli Langley-ban csak egy ember volt, aki teljesen tisztában volt a Kennedy elnök és Izrael között kialakult feszültséggel. Ez a személy James Angleton volt. Angleton olyan meghitt viszonyban volt a CIA-nál eltöltött egész időszaka alatt izraeli barátaival, hogy amikor 1987-ben meghalt, szobrot állítottak a tiszteletére Izraelben. Andrew and Leslie Cockburn szerint Angleton közel negyed évszázadon át az egyik leghatalmasabb és legtitokzatosabb személyiség volt a CIA-nál. Angleton sok különleges titkos akcióban vett részt és az izraeliek úgy beszéltek róla, mint akihez különösen szoros szálak fűzik őket. Angletont az OSS még a Yale Egyetemen szervezte be és a titkos szolgálatok világában hamarosan ő lett a gyorsan emelkedő sztárügynök. Amikor az OSS a II. Világháború után megszűnt, Angleton átlépett utódszervezetébe, az 1947-ben megalakult Central Intelligence Agency-ba (vagyis a CIA-ba). 1954-ben Angleton átvetette a CIA-n belül a rendkívül fontos kémelhárító ügyosztály vezetését.

Angleton életrajzírója Tom Mangold: Cold Warrior - James Jesus Angleton: The CIA's Master Spy Hunter (A hidegháború harcosa - J.J. Angleton: A CIA mester kémvadásza - New York: Simon and Schuster, 1991.) című könyvének 307. oldalán írja: "Angleton legfőbb támogatói a CIA igazgatója Allen Dulles és helyettese Richard Helms volt, aki később maga is a CIA igazgatója lett Lyndon Johnson kormányzata idején." Mangold azonban mégis csak kijelenti, hogy Angleton elsőszámú patrónusa Helms volt. Dullest J.F.K. elmozdította a CIA éléről és a sors fintora, hogy később tagja lett a Warren Bizottságnak, amely aztán "vizsgálgatott-vizsgálgatott" a J.F.K. elleni merénylet ügyében. Egyébként Helms az, aki Angletonnal együtt aláírta azt a belső CIA memorandumot, amely akaratlanul is, de betekintést engedett abba, hogy a CIA is részt vett a Kennedy elnök elleni összeesküvésben.

Mangold megírja könyvében, hogy Angleton hosszú időn keresztül tartó barátsága Dulles-szal és Helms-szel játszotta a legfontosabb szerepet abban, hogy különleges mozgásszabadsággal rendelkezett a CIA-n belül. Önállósága olyan nagy volt, hogy felettesei gyakran elmulasztották tevékenységének a megfelelő ellenőrzését. Ennek eredményeként úgy tudta végrehajtani akcióit, hogy nem kellett számolnia hivatali beavatkozással. Ha Angleton meg akart valamit tenni, akkor megtette. Megvolt hozzá a tapasztalata, a támogatói és az ereje. Angleton volt a CIA hivatalos kapcsolattartója a szövetségesek külföldi hírszerzőszolgálataival, és ezen belül is különleges viszonyt ápolt az izraeli MOSZAD-dal. Ezeken az összeköttetéseken keresztül Angleton globális méretekben tudott befolyást gyakorolni a hírszerzői tevékenységre. Angleton egy barátja erre így emlékezik (Andrew Cockburn and Leslie Cockburn, Dangerous Liaison: The Inside Story of The U.S.-Israeli Covert Relationship; New York: Harper Collins Publishers, 1991. - 42.-43. oldalon):

"Munkaköre olyan kényes természetű volt, hogy sokat nem lehet róla olvasni. Miközben a kapcsolatokat ápolta, partnereit rávette, hogy tegyenek szívességeket a CIA-nak, vagyis hajtsanak végre olyasmit, amit a CIA közvetlenül nem akart megtenni. Köznapibb szinten arra tudta használni az izraeli hírszerzéssel fennálló kapcsolatait, amelyet magának tartott fenn, hogy ő legyen az, aki eldönti milyen vonalat vigyen a CIA-nál. Hivatkozhatott arra, hogy »izraeli forrásaim ... mondják« és senki sem mondhatott neki ellent, minthogy senki másnak nem volt megengedve, hogy az izraeli hírszerzéssel tárgyaljon. "Mindig az volt a benyomásom, hogy ilyen módon használta az izraelieket, rávéve arra, hogy mondják azt, hogy az oroszok voltaképpen nem szakítottak a kínaiakkal, vagy ehhez hasonlót. Ők boldogan megtették neki ezt a szívességet. Ezen felül igénybe vehette az izraeli hálózatokat és kapcsolatokat világszerte, nemcsak a kommunista tömbön belül."

Angletonnak egy másik barátja így kommentálta Angleton tevékenységét: "Meg kell értenie, hogy Jim központi félelme a kommunizmus volt, amely számára az abszolút és legsötétebb gonosz volt. Semmi sem számított neki, képes lett volna bárkit és bármit felhasználni a kommunizmus elleni harcban. Kétségtelenül kedvelte Izraelt, de nem volt izraeli ügynök, ahogyan egyesek Washingtonban nevezték." - (Cockburn, 43. oldal)

Piper már idézett könyvében azt állítja, hogy Angleton számára a legfontosabb a MOSZAD-dal való kapcsolata volt. Ténylegesen ő volt a CIA önmaga által kinevezett egyik vezető munkatársa, aki az Izraellel való kapcsolattartást végezte. A már idézett Tom Mangold írja, hogy csupán azok a legendák, amelyek körülveszik azt a húsz évet, amit Angleton az izraeli ügykörben eltöltött megtöltene egy kötetet. Angletonnak hosszú idő óta fennálló szoros kapcsolata volt Ben Gurionnal, Izrael miniszterelnökével. Ha volt valaki a CIA-nál, aki ismerte Ben Gurion J.F.K.-vel szemben érzett ellenszenvét, az Angleton volt. Teljesen tisztában volt azzal, hogy milyen éles konfliktus jött létre az izraeli kormányfő és az amerikai elnök között, aki megtagadta, hogy eleget tegyen Izrael kívánságainak. Figyelemmel arra, hogy J.F.K. meg akarta javítani a Szovjetunióhoz fűződő kapcsolatokat is, és erőfeszítéseket tett a hidegháború mérséklésére, akkor felmérhetjük, hogy a fanatikusan kommunista-ellenes Angleton is ellenszenvvel tekintett Kennedy lépéseire. Ehhez jött még az a körülmény, hogy Kennedy keményen fellépett a CIA-val szemben is. Kennedy tehát nemcsak fenyegetés volt Izrael, a CIA és a velük szövetséges Meyer Lansky szindikátus számára, de fenyegetést jelentett személy szerint James Angletonra is. Kennedy CIA-val kapcsolatos elképzelései véget vethettek Angleton karrierjének és világ színtűvé fejlesztett hírszerző birodalmának.

Wilburn Crane Eveland, a CIA egykori tanácsadója és a Fehér Ház politikai tervezőcsoportjának a tagja írja "Ropes of Sand: America's Failure in the Middle East" (Csalóka támasz: Amerika kudarca a Közel-Keleten; New York - 1980.) című könyvének 95. oldalán: "A CIA műveletei elkezdődtek még mielőtt Allen Dulles lett az igazgató, és ez olyan hosszú távú kötelezettségekkel járt, amelyektől az Egyesült Államok később már nehezen szabadulhatott. Mindez az OSS háború alatti kapcsolatából származik, amit a zsidó ellenálló csoportokkal épített ki Londonban. James Angleton létrehozott egy hírszerzési műveletekre vonatkozó csere-megállapodást az izraeli MOSZAD-dal. A CIA arab országokra vonatkozó hírszerzése nagyrészt erre a megállapodásra támaszkodott." Ezt a kapcsolatot azonban nem szükségszerűen a kölcsönös bizalom jellemezte.

Wolf Blitzer, a Jerusalem Post című lap washingtoni tudósítója írja "Between Washington and Jerusalem" (New York - 1985.) című könyvének a 96. oldalán: Amikor iráni fundamentalisták 1979. végén elfoglalták a teheráni amerikai nagykövetséget, amely aztán a túszválsághoz vezetett Amerika és Irán között, számos CIA dokumentumot is elvittek a követségről, amit később nyilvánosságra hoztak. "A dokumentumokból kiderül, hogy az izraeli hírszerző szolgálatok főleg az 1950-es években telefonon és elektronikus "poloskákon" keresztül lehallgatták és megzsarolták az amerikai kormánytisztviselőket, hogy szigorúan bizalmas adatokhoz és technikai információkhoz jussanak."

Az Egyesült Államok nyilvánvalóan maga is kémkedett Izrael ellen, noha ez nem derül ki a jelentésből. Mindazonáltal amikor szükségessé vált, hogy a CIA és a MOSZAD közös megállapodásra jusson, James Jesus Angleton volt az, aki közbelépett és - ahogy Blitzer kifejezi magát - "nagyrészt az ő érdeme volt a megállapodás létrehozása." A CIA és MOSZAD számos közös vállalkozást hajtott végre Angleton közreműködésével. Amikor Eisenhower elnök kijelentette, hogy reméli "a Nasszer problémát meg lehet oldani", akkor Allen Dulles és Angleton tervet dolgozott ki Nasszer eltávolítására. Allen Dulles testvére, John Foster Dulles, aki ekkor külügyminiszter volt, azonban lefújta ezt az akciót. A CIA együttműködött Izraellel Szíriában is. A CIA egyik akciója, amely a kormány megdöntését célozta 1958-ban, azért szenvedett kudarcot, mert a CIA több fizetett szíriai ügynöke feladta magát. A CIA legismertebb művelete az volt, amikor a szervezett bűnözés kulcsembereivel együttműködve a kubai diktátor, Fidel Castro életére tört.

Angleton befolyása a közel-keleti politika alakítására Lyndon Johnson kormányzata idején tovább erősödött. A J.F.K. elleni merénylet szempontjából azonban kulcsfontosságú az a körülmény, hogy Angletont igen bizalmas kapcsolatok fűzték a Meyer Lansky által irányított szervezett bűnözéshez. Már említettük, hogy ez a kapcsolat visszanyúlik Angletonnak az OSS-nél eltöltött éveire, amelyeket Angliában és Olaszországban töltött. Ezekben az években kerülhetett Angleton kapcsolatba Clay Shaw-val is, aki az amerikai hadsereg tisztje volt. Ezekben az időkben Meyer Lansky maga is részt vett az OSS-el közösen végrehajtott titkos akciókban. Clay Shaw volt az a kulcsember, aki a J.F.K. elleni merénylet idején nemcsak a CIA-val, a hírszerző-közösség alacsonyabb szintjeivel, köztük Lee Harry Oswalddal, de Meyer Lansky európai pénzmosási tranzakcióival is kapcsolatban állott a svájci Banque de Credit International-on keresztül.

Angleton 27 éves korában már az OSS római irodájának a vezetője volt és az egyedüli nem angol származású hírszerző, akivel megosztották a titkos Ultra-programot, amelynek segítségével megfejtették a nácik titkos rejtjeleit. 1951-ben Angleton már szorosan együttműködött azzal a zsidó hálózattal, amely a kelet-európai zsidó kivándorlókat Olaszországon keresztül Palesztinába segítette. Angleton egyik izraeli kapcsolattartója: Teddy Kollek volt, a későbbi jeruzsálemi polgármester, aki szoros barátja lett. Már utaltunk rá, hogy Kollek a Haganah New York-i kirendeltségén fegyvereket csempészett Palesztinába, együttműködve Meyer Lansky-val és Louis Bloomfield őrnaggyal. Ebben az időszakban került Angleton kapcsolatba Menachem Beginnel, a később izraeli miniszterelnökkel, aki az Irgun földalatti csoport tevékenységét koordinálta. Begin egyébként ez Egyesült Államokban is tevékenykedett, ahol együttműködött a Lansky-féle szindikátus egyik kulcsemberével. Angletonnak kulcsszerepe volt a korzikai maffiával való kapcsolatok kiépítésében. Angleton és a CIA egyébként beleavatkozott a francia politikába is, és keresztezni igyekezett Charles de Gaulle politikai vonalát.

Kennedy halálát követően Angleton "felügyelte" a CIA részéről a Warren Bizottság nyomozati tevékenységét. Ő volt az, aki ezt a feladatkört kiharcolta magának. A Warren Bizottság által folytatott vizsgálat idején Angleton élesen bírálta Jurij Nosenko KGB tisztet, aki 1964-ben állt át az amerikaiakhoz. Nosenko azt állította, hogy ő foglalkozott Lee Harvey Oswalddal oroszországi tartózkodása idején. Nosenko közölte: a KGB-nek semmi köze nem volt John F. Kennedy meggyilkolásához. Angleton viszont a KGB-re kívánta hárítani a felelősséget J.F.K. haláláért, és ezért Nosenko legkeményebb vádlójává vált. Be akarta bizonyítani, hogy hazudik az orosz kém. 1277 napon át tartó kihallgatásnak, megaláztatásnak vetette alá, de Nosenko kitartott állítása mellett. Angletonnak problémát okozott, hogyha a Szovjetunióról elhárul a gyanú. Ebben az estben valahol másutt kell keresni a tetteseket. Egy ilyen keresés ráirányíthatta a gyanút magára a CIA-ra és a CIA szövetségeseire. Ha fény derült volna arra, hogy a CIA-nak - és esetleg Izraelnek is - valamilyen köze lehetett a J.F.K. elleni merénylethez, az elkerülhetetlenül súlyosan ártott volna Amerika és Izrael kapcsolatának és véget vetett volna a CIA, a MOSZAD és Lansky-féle szindikátus együttműködésének. Egy ilyen fejlemény személy szerint Angleton karrierjét is kerékbe törte volna, s vele együtt két védelmezője bukását is okozhatta: Allen Dulles-ét és Richard Helms-ét. Angleton fő patrónusa: Richard Helms 1973-ban távozott a CIA-tól és ez az időpont, amikor James Jesus Angleton karrierje is a befejező szakaszához érkezett a CIA-nál. Angletont 1974. december 20-án bocsátották el a szervezettől, miután fény derült arra, hogy részt vett a CIA belföldi kémkedési tevékenységében és más amerikai területen végrehajtott titkos akciókban. Ennek a fedezése már a CIA számára is túl nehéz és kényelmetlen feladatnak bizonyult.

A Zapruder filmnek két változata van

A nem megvágott, eredeti Zapruder film, amely kalandos úton 1988-ban vált igen szűk körben a közönség számára is elérhetővé - s amit olvasóink is beszerezhetnek az Edition Pandora nevű kiadótól (Sonnenbichl 12, 86971 Peiting, Germany) - egyértelműen mutatja, hogy a halálos lövést Kennedyre William Greer a Secret Service munkatársa adta le. Greer vezette Kennedy autóját. Ha nem az elnököt, hanem Greer kezét figyeljük, jól látható, hogy miközben jobb kezével a kormányt tartja, a ballal a jobb vállán átnyúlva közvetlen közelről lő rá a már megsebzett Kennedyre. Ez a lövés végzett JFK-vel.

Ennek a részleteit - és a belőle adódó következtetéseket - írásunk második részében ismertetjük. Annyit bocsátunk csupán előre, hogy ez a tény egyértelműen a háttérhatalom legfelsőbb köreinek a bűnrészességére utal és minden más verziót elgyöngít. Kennedy vissza akarta szerezni a nemzetközi pénzoligarchiától az amerikai pénzrendszer feletti szuverenitást. Lépéseket tett a Federal Reserve System megszüntetésére és állami bankjegy, az igazi dollár - a greenbacks - kibocsátására. Ez a szándéka alapjaiban rendítette volna meg a nemzetközi pénzügyi közösség Amerika feletti uralmát. Hogy ezt megelőzze az uralkodó elit, elhatározta, hogy a közvetlen ellenőrzése alá veszi a Fehér Házat és haladéktalanul a saját emberét juttatja az elnöki székbe.

Rovatok: 
Egyéb
X
Drupal theme by pixeljets.com D7 ver.1.1