Navigáció

Nemzeti Újságírásért Kitüntetés

Impresszum

Működéssel kapcsolatos dokumentumok bejelentkezés után olvashatók.

Gyöngyösi Zsuzsa
elnök, főszerkesztő
Konzili Edit
főszerkesztő-helyettes
Polonkai Attila
weboldal technikai karbantartó

Rovatvezetők:

Frigyesy Ágnes 
  Erdély
Albert Barbara
  sport
Gyöngyösi Zsuzsanna
  Délvidék, életmód, lapszél
Lengyel János
Szemere Judit

  Kárpátalja
Dr. Virág Ildikó
  egészség

Kapcsolat:

   Elnök - Főszerkesztő:
elnok@fusz.hu
   Elnökség:
fuszelnokseg@gmail.com
   Weboldal működés:
polonkaiattila@fusz.hu

Jelenlegi hely

Gyászsablon

   Mindig feldühít, ha nagy halottjainkról olvasom a lapokban a hangzatos búcsúztatásokat, ami népszokásunknak megfelelően ki is jár nekik, kivéve, ha egyáltalán nem nagy halottról van szó, sőt esetleg egy szemétládáról, egy elvetemült ellenségről, egy hazaárulóról.
   A sajtó és sok ember azonban kötelességének érzi, hogy szépeket mondjon, néha könnyfakasztóan szépeket, és nem válogat, nem mérlegel, egy-halott-egy-dicshimnusz képlete szerint, noha a halottról jót, vagy semmit sémája igaztalan „bölcsesség”. Ráadásul, ha egyaránt mondunk hangzatosan szépeket és jót egy hitványról, az egy valóban nagy halottunk méltatásértékét fokozza le már az egyenlőségjel okán is. És vannak hitvány halottjaink is. Antall halála után könnyek csorogtak minden  újságból, mintha valóban egy nagy hazafit vesztettünk volna el.
   A történelmi valóság azonban más egy kicsit. A rendszerváltozás elmismásolódott, a Rákosi-Kádár éra szépfiúi ma is aktívan jelen vannak ilyen pártban, olyan pártban, minden pártban, az Országházban, és persze az ellenzéknek  nevezhető halmazban. És kuncognak a markukban: Megúsztuk. Ehhez lassan már hozzászokunk, de a dolgok vastagja az, hogy noha országunknak minden határa fájdalmas, egyből alapszerződésekkel rohant körbe a szomszédos országokba, bizonyítani, hogy milyen jó fiúk is vagyunk, tietek amit így vagy úgy kaptatok, csináljatok vele amit akartok. Az ottragadt magyarokkal is.
   A leggonoszabb húzása a Kárpátaljáról való lemondás volt, pedig feltették neki a kérdést, vissza akarjátok kapni, hiszen az sosem volt Ukrajna része. A válasz az volt, hogy van nekünk szegény emberünk elég. Tehát nem kell. Visszakaphattuk volna?  Igen. Még egy korábbi népszavazás szerint is Kárpátalja legszívesebben Magyarországhoz szeretne tartozni. Mi lett volna a jelentősége ennek? Persze, az ott élő magyarság visszatalálása, ami önmagában nem kis dolog, másrészt,  egy térképhez már valamit értő elemista is láthatja, hogy  Kárpátalja visszakapásával jóformán egyenes kapcsolatunk lett volna Székelyfölddel. És ez hatalmas dolog.
   A „tizenöt millió magyar miniszterelnöke” egyebekben így lett tizenötmillió magyar árulója. Ugyanis az érvényben lévő nemzetközi egyességek szerint Európában  BÉKÉS ÚTON akkor is és ma is lehet határt módosítani. Erről is hallgatott. A lapok viszont dicsőítették és akkora temetést kapott, amekkora nagy hazafinak jár.

Ki érti ezt?

Meghal egy jelentős ember, és jön az automatikus könnyzacskó, meg az ajvékolás, aminek esetleg semmi köze a tényekhez, sőt ízléshez sem.

Most a jelentős író, Esterházy halt meg, és ettől könnyesek a lapok. Részben érthető a fölhajtás, hiszen művein keresztül sokan ismerték valamennyire, vagy jól, de a méltatások kivétel nélkül automatikusak, nem bírnak a világon semmi racionális tartalommal. Írónak olyan volt, amilyen. Nagyon sokan nem szeretik de nagy volt a sajtója, szerteágazóak a kapcsolatai, sokszor külföldi könyvvásárokon ő képviselte a Magyarország hangját, ami egy kicsit már túl van a realitáson és azon a hangon, amit szívesen hallanánk mi magyarok.

Milyen magyar volt?

    Ez a kulcskérdés. Egy szívében labanc arisztokrata és egy zsidó anya fia. Nem valami nagy magyarságot sejtet ez, és nem is bírta sokáig, hogy hangot is adjon annak, hogy voltaképpen megveti a magyart. Nem kell trilógiát írjon egy magyargyűlölő ahhoz, hogy leessen az álarca. Tőle is elég volt egy rövid, roppant pimasz írás, hogy megértsük, milyen mélységesen megvetette a magyart. Talán az anyatej, az anyai hatás köszön vissza ebből az írásból, a talmudi intelem, hogy (szabad fordításban) a gójok nem tekinthetők embernek. Nincs egy sem a gójok között, akit embernek nevezhetünk. Az írás ebben a felfogásban íródott. Egyenesen a kutyával teszi azonos szintre a magyart. Lehetőleg kanmagyart válasszál, írja valahogy ebben a hangnemben, és mindvégig azt fejtegeti, hogyan kell bánni a magyarral. Ha a magyar szót a kutya szóval helyettesítjük be, világos kutyanevelési útmutatás ez egész. És sajnos nem kell nagyon behelyettesítgetni, ordít az írásból a világos párhuzam, a megvetés, a magyarok állattal való párhuz.


   Írtam nemrég, hogy sok zsidó nagyság minden siker, kitüntetés és megbecsülés ellenére egyszer, vagy végül, kiborítja a bilit. Így tett a sorstlanságos Kertész, aki többször vallotta, hogy lényegében a világon semmi köze a magyarokhoz, képtelen köztünk élni, így tett a másik Kertész is, a Kossuth-díjas, és nagyon sokan mások is, mintegy bizonyságot téve arról, hogy Isten őrizz, ilyen alávaló fajtával mint a magyar szó sem lehet azonosulásról.  Esterházy így (is) borította ki a maga bilijét, vagy lelke feketéjét. És zokog a halálhírétől a magyar sajtó. Mintha tényleg nem csak jót lehetne, hanem okvetlenül csakis jót kellene szólni valaki halálhírével kapcsolatban. Válogatás, értékelés nélkül, sablonra.


   A magam részéről a halottról jót, vagy semmit sablonos felfogást nem cserélném  föl egy köpök a sírodra felfogással, de van aki nem érdemelne mást. Legfeljebb egy kishírt. Imádói pedig pityeregjenek magukban amennyit akarnak.

Balogh Bertalan

Rovatok: 
Publicisztika
X
Drupal theme by pixeljets.com D7 ver.1.1