Navigáció

Akkreditált Képzés

Nemzeti Újságírásért Kitüntetés

Impresszum

Gyöngyösi Zsuzsa
elnök, főszerkesztő
Konzili Edit
főszerkesztő-helyettes

Polonkai Attila
weboldal technikai karbantartó

Rovatvezetők:

Frigyesy Ágnes 
  Erdély
Albert Barbara
  sport
Gyöngyösi Zsuzsanna
  Délvidék, életmód, lapszél
Lengyel János
Szemere Judit

  Kárpátalja
Dr. Virág Ildikó
  egészség

Fotó:
Pusztai Sándor


Kapcsolat:

   Elnök - Főszerkesztő:
elnok@fusz.hu
   Elnökség:
fuszelnokseg@gmail.com
   Weboldal működés:
polonkaiattila@fusz.hu

Jelenlegi hely

Homokzsákok

Befejezte a memoárját, áttekintette a pályáját, a feleslegét elosztotta, a családot rendben hagyja. Jókai Annát, aki szavaival és írásaival mindig adni, segíteni akart, az értelmiség felelősségéről, a boldogság lényegéről és a megváltott világról is kérdeztük.
 

– Egy lendülettel írta meg az emlékiratait, vagy folyamatosan, évtizedek alatt?
– Másfél éves munka volt, júliusban zártam le. De segített az emlékezésben, hogy vezettem naplót.
– Retteghet az irodalmi élet? Lesz majd harag és leleplezés?
– Bátor vállalkozás, amelyik nem követi a memoárok szokását. Nem magamat fényezem benne, nem az én dicsőségemről szól, sem arról, hogy velem szemben milyen volt a világ, hanem arról, hogyan lett olyan. A címe Átvilágítás, mert ezt teszem magammal és a környezetemmel. Megírom a szerelmi életemet is, nem várom meg, hogy valamelyik ifjú helyettem megtegye. Számomra nem is az utóélet, a következmény volt az érdekes, hanem az: ki fogom-e bírni, mert a nagy traumákon máig el tudom sírni magam. Ez az emlékirat nem a kortársak kibeszéléséről szól, hanem arról, mi mindent tud az ember formálni a sorsából. Elkallódhat, tönkremehet, de lehet, hogy éppen a megtisztuláshoz van szüksége a szenvedésre. Szárnyalhat-e magasra a rút kiskacsa? És hogyan? Egyszóval nem azt akartam megmutatni, hogy mi lettem, hiszen bizonyos körök ikont gyártottak belőlem. Nem ezt a képet szerettem volna erősíteni, hanem leírni mindennek a hátterét. Tudom, hogy pozitív képet hagyok magam után, tehát nekem nem kell ezen a képen igazítanom. Fontosabb megvilágítanom, hogy milyen volt az élet a szobor mögött. Ez a lelki pőreség állapota. Nem akarom letagadni, hogy óriási utat tettem meg, és azt kutatom, hol vétettem ezen az úton én, és hol vétettek ellenem mások. Sok árulás ért. A leírtakért nem is az irodalmi élet fog haragudni. Nem nagyon írtam azokról, akiket nem szerettem, inkább azokról, akikben csalódtam. És ezek nem az ellenségeim voltak. Nagy ütések akkor értek, amikor kinyitottam a szívemet.
– A gyermekei mit szóltak a pőre édesanyjukhoz?
– Elcsodálkoztak, hiszen a gyerek az anyját látja, nem az írót, a közéleti szereplőt. Az újdonság ebben, és nem csak a gyermekeim számára, a magánéletem. A fiatalkori önmarcangolások. Mindig magamban kerestem a hibát. Amikor most elemeztem ezeket a pillanatokat, úgy éreztem, hogy sokszor volt mentségem arra, amit a körülmények hatására is cselekedni kényszerültem. Vagyis tisztult a felelősségem akkori önmagamért.
– Végeredményben milyen lett a mérleg?
– A pályámat áttekintettem, a végrendeletemet megírtam, a felesleget odaadtam. A család rendben, így csak a fohász marad: ha szüksége van még rám a világnak, az miben fog megnyilvánulni? Szerencsés vagyok, mert nem kell azt mondanom, még mennyi dolgom lenne, tele bőrönddel megyek el. Én a bőröndömet kicsomagoltam, és örülök, ha találok benne még zsebet. Elégedett vagyok, amit kaptam, azt meg tudtam sokszorozni, és vissza tudtam adni. Akik szeretnek, nagyon szeretnek, sok az olvasóm, az emberi kapcsolatom. Aki nem szeret, az is elfogad. Megsértődni nem szoktam, de a bántás, az igazságtalanság fáj. Minden siker elért, úgy érzem, díjat érdemtelenül soha nem kaptam. Ezek azonban nem befolyásolták a pályámat, sem azt, amit a világról gondoltam, és mindig fontosabb volt, ha a jelenlétem segítséget jelentett valakinek. Az őszinte szeretetnek tudok igazán örülni, nem vagyok protokollember. Nemrég megkaptam a Klebelsberg Kunó-díjat. A társaság tagjai elmondták, tanakodtak, hogyan fogadnám, jelenthet-e még valamit nekem. De hiszen én nem díjakat látok, hanem mögötte arcokat! A kis közösségek azért adják Annának, mert szeretik.
– A szeretetüket meg azért, mert úgy érzik, kaptak valamit, és ezért hálásak. Mit akart, tudott adni nekik?
– Szellemi ocsúdásom kezdete óta úgy érzem, hogy valamiért születtem, rám bíztak valamit az életben. Későn lettem író, és sok minden kellett ahhoz, hogy sikerüljön. Nemcsak önálló stílusra törekedtem, hanem arra is, hogy valamit kimondjak a világról. Úgy szokták ezt jellemezni, hogy tanító jelleg, de ez nem pontos. Inkább olyan mankót akartam adni az olvasóknak a továbblépéshez, amelyik nem csak nekem érvényes, vagy arra törekedtem, hogy bevilágítsam a világ egy kis részét. Az irodalommal mindig használni, segíteni is akartam, magamon is persze, hiszen minden könyvem azért született, hogy kidobjak egy homokzsákot az életem léghajójából. Aztán persze kiderült, hogy újabbak és újabbak is vannak benne. De nagy öröm nekem, hogy a Ne féljetek című könyvem már a 27. kiadásnál tart, és a pszichiáterek a pácienseiknek ajánlják. Ettől is úgy érzem, hogy ami feladatot kaptam, azt teljesítettem. Nem az a lényeg, hogy tapicskolunk a sárban, és megírjuk onnan a felemelkedést, mert ahhoz, hogy megmutassuk, hogyan lehet kijutni onnan, nekünk magunknak is fel kell oda – magasabbra – másznunk. Az ember nem tökéletes, de meg kell próbálnia azt közelíteni. Gyermekkorom óta erős bennem a transzcendentális érzékenység. Ez a fogódzó, a kiindulási és a visszatérési pont.

 

lugas-09-jokai-anna

Forrás: Havran Zoltán


– De nemcsak az írásaival gyógyít, hanem a szavaival is. Nem szokott nemet mondani a meghívásokra.
– Volt év, hogy 180-szor találkoztam a közönséggel, és nem csak a könyveimről beszélgettünk. Egy másik képesség is van bennem: pontosan fogalmazok. Tudom, érzem, mit várnak tőlem, mert egy tudok lenni közülük. A világot nem akartam megváltani, mert már meg van. Én a műhöz csak apró-cseprő segítséget tudok hozzátenni.
– Pontosan tudja, érzi, hogy az emberek miféle segítségre várnak?
– Azt várják, hogy a bennük forrongó, számukra kedves vagy hiteles akarati erőket megerősítsem, vagy hogy a rögeszméikben megingassam őket. Közvetlenül nem politizálok, azt viszont elmondom, hogy mi a jó és mi a rossz egy hatalommal rendelkező ember számára, így tudom átvinni, amit képviselek.
– Ez lenne az értelmiség dolga, nem a direkt politikai állásfoglalások, útmutatások?
– Az értelmiségi nem feltétlenül a diplomás, öt nyelven beszélő, hanem aki továbbgondolja az életet. Aki a létezéssel kapcsolatban tesz fel kérdéseket, és önállóan akar cselekedni is a válaszok megtalálásáért. Ám nem ér semmit, ha csak az értelmére támaszkodik. Az ember szívének kell okosabbnak lennie, és az eszének melegebbnek. Mit ér az ész, ha nincs benne szív, és fordítva? Az értelmiségi beavatottsági fokát az jelzi, ha a létezést csodálatos ténynek fogja fel, rejtvénynek, melyben azt kutatja, miért ilyen. Keresi a válaszokat arra, miért ilyen az élet és mi felé kell terelni. És nem kivezető utakat ír dogmatikusan elő, mert az a „szocialista realizmus”.
– Nem azok felelősek az emberek boldogtalanságáért, akik örökösen rosszkedvet és reménytelenséget árasztanak, sugallnak?
– Permanens boldogságra én soha nem törekedtem, és igehirdető sem utólag lettem. Kiskoromtól érdekeltek a létproblémák, hogy miért éppen én, és miért ilyen a világ. Vallom, hogy a végcél nem a boldogság, hanem a megismerés. Mi értelme van az életünknek, a korunknak? És a bizonyosság, hogy nem a semmi létezik, hanem a valami. A boldogtalanságnak nem a külső körülmény az oka, hanem amit az ember magával hoz. Hisz-e abban, hogy amikor a szeme fénye kihuny, az a valami, ami benne van, megtestesül egy másik perszónában, mert a szellemi magja megmarad. Hiszem, hogy nincsen olyan gonosz Isten, aki az egyik embert nyúlszájjal és szegényen, a másikat gazdagnak és szépnek teremti meg. Valami oka csak kell legyen annak, hogy ilyenek leszünk. Valamit valahonnan hozunk, és ez annak a korrigálása. Hosszú út vezetett engem is e felismerés elfogadásáig. Ötéves koromban, amikor a házmester egy pohár vizet adott, azt feleltem neki: szívesen. És anyám is azt mondta, ez így jó, mert te királynő vagy. Sok szenvedést és csalódást hozott, míg megszabadultam a gőgtől. Ezért is keresem folyamatosan, hogy mit tudnék még segíteni. Az irodalom számomra a szellemi iskola, és felkínálom a világnak, hátha szellemi hasznára válik. De tudni kell megállni azon a ponton, amit mindenki ért, és még el vagy be tud fogadni.
– Mégiscsak kérném arra, hogy a világ konkrét jelenségeire is reflektáljon. Aki a szeretetet és a megértést élete alapértékének tartja, mit gondol a migránsválságról?
– A világban Krisztus megjelenése óta felerősödött Ahrimán, az antiisten hatása, ami erősebb, mint Luciferé. A teológiailag képzettek tudják, hogy a krisztusi lét célja a határok eltörlése, a lelkiség szerinti egyesülés. Ez a fejlődés. Erre mondja most Ahrimán: szeretnétek, hogy így legyen? Akkor megcsinálom én. És előrehozza a világmegváltó jót, amire azonban a világ még éretlen, ezért a jó gonoszsággá válik. A migráció ennek az ördögi szándéknak a terméke, amelyből véghetetlen rossz származik. A kereszténység nem azt jelenti, hogy birkák vagyunk, hanem azt, hogy bárányok. Az irgalmasság jegyé­ben sem szabad megengedni, hogy a farkas megegye a bárányt. Úgy látom, hogy apokaliptikus rossz kezdődik a világban, a demokráciaexport nem működik, az embereken ott kellene segíteni, ahol élnek. A tévhiteket kellene az értelmiségnek markánsan, őszintén, nem a gyűlölet hangján, de határozottan elutasítania.
– Elkészült az életmű, és ha üresek is a bőrönd zsebei, az olvasók újabb és újabb vigasztalást, útmutatást várnak. Bírja a meghívásokat, a találkozókat, a protokolleseményeket?
– Ez az esztendő a jövő évben esedékes 85. születésnapom előkészítője, hiszen bizonyos koron túl ez is már kerek évfordulónak számít. Megjelent a Breviárium második, bővített kiadása, amelyben tematikus csoportosításban gyűjtött ki Tenke Sándor református professzor gondolatokat a műveimből, amit kézikönyvként forgathatnak az emberek. Továbbá jövőre díszdobozban megjelennek a Ternyák Csabával, Kozma Imrével és Korzenszky Richárddal folytatott beszélgetéseket tartalmazó kötetek, amelyek a hit, remény és szeretet témakört foglalják magukban. Az életművemet egyébként a Széphalom Kiadó jelenteti meg, ezt a hármaskönyvet reményeim szerint az Éghajlat. Igazolása lesz annak, hogy a Krisztusban hívő gondolatokat össze lehet egyeztetni.
– Négy éve veszítette el a férjét. Nehéz a magány?
– Akik körülöttem vannak, szeretnek, csak jót kapok tőlük. De reggel nincs kihez szólni, és este nincs kitől elbúcsúzni. Ez az egyedüllétben a fájdalmas és nehéz.
– Karácsonykor kivel ünnepel?
– Gyermekkorom karácsonyai nem voltak katartikusak, sokáig csak azt vártam, hogy milyen ajándékot kapok. Életem nagy vívmánya, hogy negyven éve már az a fontos nekem, mit tudok én adni. Harminc évig éltem olyan házasságban, amelyben a férjemtől megtanultam karácsonyozni. A misztériumot értettem, csak a fizikai megjelenítésével volt bajom. A karácsonyt ma már nagy társaságban töltöm, hiszen azok is ott vannak velem este, akik már nem élnek.

 

 

Forrás: magyaridok.hu

 

 

Rovatok: 
Kultúra
X
Drupal theme by pixeljets.com D7 ver.1.1