Impresszum

ELNÖK, FŐSZERKESZTŐ:
Gyöngyösi Zsuzsanna
+ 36 30 525 6745
elnok@fusz.hu

FŐSZERKESZTŐ-HELYETTES:
Konzili Edit

WEBOLDAL MŰKÖDÉS:
Polonkai Attila
polonkaiattila@fusz.hu

ELNÖKSÉG:
fuszelnokseg@gmail.com

Navigáció

Rovatvezetők

Rovatvezetők:

Frigyesy Ágnes 
  Erdély
Albert Barbara
  sport
Gyöngyösi Zsuzsanna
  Délvidék, életmód, lapszél
Lengyel János
Szemere Judit

  Kárpátalja
Dr. Virág Ildikó
  egészség

Kapcsolat:

   Elnök - Főszerkesztő:
elnok@fusz.hu
   Elnökség:
fuszelnokseg@gmail.com
   Weboldal működés:
polonkaiattila@fusz.hu

 

Működéssel kapcsolatos dokumentumok bejelentkezés után olvashatók

Nemzeti Újságírásért Kitüntetés

Jelenlegi hely

Kései könyvelemzés

   Néha borzasztó lassan esik le a tantuszom. Olvastam mostanában jó néhány Moldova könyvet a nagyon sok közül. Egyik barátom adta kölcsön. Ezek tipikusan Moldovásan humorosak voltak, amikből leginkább a nagyszerű beköpések maradnak meg az ember emlékezetében, de azok nagyon. Például? ...
   Olyan szegény volt, hogy még a feneke is két darabból volt. El lehet felejteni egy ilyet? A könyvet, a címet igen, a beköpéseket nem,
   Ezzel együtt, nagyobb író ő, semmint hogy olykor tudat alatt P. Howarddal kellene vetélkedőbe bocsátkozzon. Mert azt hiszem, van ilyen belső ingerenciája is, akár bevallaná, akár nem. A Mandarin a híres vagány című írása megrázóan remek mű. Meg még több másik is. Nem beszélve a szociográfiáiról, melyekhez hasonlóan jót ebben a műfajban más nem tudott még írni.
   A sok szatirikus, könnyű könyvecskéi után viszont megdöbbentett a Negyven prédikátor című műve, ami épp most került a kezembe. Ugyanis a kontraszt nem hogy nagy volt, hanem annyira más ez a könyvei többségéhez képest, mintha nem is az örökké derűs Moldova írta volna. Egy kegyetlen kornak az elképesztően kegyetlen katolikus-protestáns szembenállását írja meg egy haldokló protestáns prédikátor leírása alapján.
   Ez a nagyon enyhén szólva „szembenállás” voltaképpen a katolikusok, főleg a jezsuiták ördögi és irgalmat nem ismerő fogságába került protestáns vezetőkkel való iszonyatos bánásmódot, a protestáns vezetők kínzását, gyötrését, inkvizíciós módszerekkel volt katolikus hitre kényszerítésének kísérletét írja le olyan részletességgel, hogy hátborzongató. A történelmünknek ilyen fejezete is volt, csak éppen nem beszélünk róla. A kiszolgáltatottságba kényszerült testek és lelkek gyötrését, kínjait és ellenállását ábrázolja roppant erővel az „én Moldovám”, aki gyakran és élvezettel írt sztorikat merő szórakoztatásra szánt jópofa hangnemben.
   Eltűnődtem, hogy mi ütött bele most, vagy amikor elhatározta, hogy megismertesse  az embert annak a kornak a gyűlölettel teli hitbuzgó barbárságával. És egyáltalán miért foglalkoztatta Moldovát a zsidó fiút a katolikus- és protestáns viszály annyira, hogy gondos, aprólékos előtanulmányozás alapján könyvet is írjon róla, méghozzá nagyon jól komponált, nagyon meggyőző könyvet?
    Elképedek magamtól és ismert naivitásomtól, hogy két napig is eltartott, mígnem a homlokomra csaptam, végre  megtalálván a háttérbeli okot: a kereszténység irgalmatlanul kegyetlen voltát akartad leleplezni, felmutatni, vagyis az ostyák, füstölők, és krisztusi jóság hirdetése mögötti velejárót, a setét hátteret, ami akkor a másként-keresztények üldözését és pusztítását jelentette, mielőtt az inkvizíció és a máglyák ideje jött volna el Európa szerte, sőt tengeren túl is. Mert eljött az is, nem kell ehhez erőltetett logikai következtetés, ahogy ahhoz sem kell túl éles ész, hogy a gyűlölet fonalának további útját megsejtsük, az utat, ahogy logikusan a másvallasúak irtásáig is eljutott a kenetteljes lélek. Elkaptalak Moldova, megvagy! A kereszténység kegyetlen és alávaló voltát akartad felmutatni. És mívesen és sikerrel tetted. Ez lehetett a célod a gondos, kemény munkával, amivel összehoztad a könyvet.
    Személy szerint én úgy vagyok csodabogár, hogy ezt csupán történelmi ténysorozatnak látom, anélkül, hogy személyesen nagyon érintene. Már ükapám is azt mondta, hogy nekem a pap ne dumáljon. Ugyanez a véleményen volt dédapám, nagyapám, apámnak, és véletlenül magam is megőriztem magamat attól, hogy vallási szervezet tagja, híve vagy szószólója legyek pro- vagy kontra. Maradtam magyar, ami nekem természetes és sajátos állapot.
    Egy közös barátunk mesélte, hogy kettesben egy templom előtt ballagtak el. Moldova nagyot rúgott a templomajtóba, és mentek tovább. Én nem rúgnék, mert attól még áll az ajtó, az épület és a felépítménye, mint történelmi tény. Ő egy komoly párhuzamos társadalom tagja, én meg nem.  Ebben is különbözünk.
    Ő lélekben és alapvetően, sőt zsigereiben is egy párhuzamos társadalom tagja, és az igazi ilyenek mindig kiborítják végül a bilit. Általában direktben. Lásd például a Kertészeket, a Spiró féléket... a moslékot evő, buta és tunya magyarokról fröcsögve, a Jönnek a szarból a mélymagyarok-at megéneklő verset, a fütyülős barack és bőgatya kultúra említését... és sorolhatnánk még...    Moldova nem mondja ki, hogy alávaló és barbár a kereszténység, annál megfontoltabban gonosz, erre a megfogalmazásra „csak” rávezeti az olvasót, akik között éli a kellemes életét, akik között híressé és nagyon szeretetté vált.
    A bili kiborítása kimondottan párhuzamos-társadalombeli hitvallás. És náluk előbb-utóbb, szinte törvényszerűen következik be befogadottságuk, elismerésük és díjaik ellenére is. De nem csak nálunk. Istenem, van ennek már károm-négy évtizede... Svédországban élvén, megdöbbentem (a nyolc-és fél millió svéddel együtt), amikor a tévében borította ki a bilit, azaz a lelke feketéjét az egyik legnagyobb akkori „svéd” színész. Élvezettel magyarázta el, hogy ő voltaképpen nem svéd, hanem zsidó. Ez eddig nem is baj, de kifejtett olyan dolgokat is, hogy számára éppen ezért nevetséges, és főleg a világon semmit sem jelent például a kereszt. Legföljebb a számtanban ismert plusz jellel tudja rokonságba hozni, a keresztre feszített Jézus pedig már azért sem jelent neki semmit, mert Jézus sem jelent neki semmit. A kereszten tehát egy érdektelen alak fityeg, mondjuk, egy Tarzan, azaz az egész neki olyan, mint Tarzan a plusz jelen himbálódzik. És így tovább...
   Tudni kell, hogy ez a színész magyar mércével körülbelül a nemzet színésze fokon állt  tehetsége, tudása és közkedveltsége alapján, azaz  mint svéd színésznek mindent megadott neki az élet. És mégis ilyeneket vágott a svéd nép pofájába hamiskásan, fölényesen és szikrázó szemmel. Felvétel közben a tévéstáb előbb megütődött, aztán fölháborodott, aztán fölállt és otthagyta ezt a barmot. Az adás megszakadt. Mert mindennek van határa. De nem kell azt hinnünk, hogy a csúcsszínész beletörődött volna ebbe. Saját erőből, kis házi kamerával elejétől végéig megcsinálta a műsort. Kiadott magából mindent, ami voltaképpen mindig ott élt és fortyogott benne színészi pályája teljes ideje alatt, és egyszer ki KELLETT adja magából pályafutásának csúcsán, különben talán értelmetlennek látta volna az életét. Élete kiteljesedését érezte ezzel. A bilinek ugyanis ki kell borulnia, enélkül nem teljes és nem igazi az életmű! Belső és megkerülhetetlen parancs lehet ez a befogadott számára akkor is, ha mindent megkapott.
   Sajnálom az ilyeneket. A befogadottakat, akik voltaképpen állandóan a maguk párhuzamos társadalmának életét élik, azaz annyiban hontalanok, amennyiben a gettójukban vannak csak „otthon”, ami nem csak fizikailag otthon számukra, hanem lélekben is és sajátos eszméjüket illetően is.
    Képzeljünk el közben egy nemzetet, amely nagyobbrészt franciákból áll, és elég nagy részben arabokból. Elvileg ezzel sem okvetlenül lenne baj, de látjuk, hogy harmadik generációs ifjak közül rengetegen szaladtak az ISIS katonaságába. Nem az első, nem a második, hanem -ez a legérdekesebb- a harmadik generációsok rohantak önként, mintha a család, amiben felnőttek megfellebbezhetetlenül határozná meg a hovatartozásukat, azaz más-ságukat. Az iskola, a francia kultúrában való felnevelkedés képtelen volt tehát versenyre kelni a család eszmei világával. A negyedik generáció már  franciául sem tanul meg.
    Vagy, képzeljünk el egy Németországot, ahol az ott született, azaz második generációs mohamedán vallású ifjú is már rosszul beszéli a német nyelvet, vagy képzeljük el Svédországot, ahol pillanatnyilag 54 városka, vagy városrész van, ahová nem ajánlatos svédnek betennie a lábát, de még a rendőrnek sem. Mert lokálisan annyira „más kultúrájúak” vannak többségben. Ez a „kultúrájúság” nagyon nagy horderejű valami tud lenni.
    Képzeljünk el végül Magyarországot, amely nemcsak lappangva, vagy egyenesben van tele más ösztönűekkel, és itt nem arabokra vagy tótokra, svábokra, délszlávokra kell gondoljunk elsősorban, hanem a sokkal körülhatároltabb eszmeiségekre. Például, a kereszténység is olyan valami, ami megosztott bennünket. Eredetileg őskeresztények voltunk, azt hoztunk magunkkal, hiszen bizonyítottan az őskereszténység különféle formáival érkeztünk a hon-újraszervezése idején Árpáddal, de tudjuk, hogy a gyertya viaszfényes, kánoni papos katolikus kereszténységet kellett(?) fölvennünk, és az már más dolog. Ezt a más ideológiát és hitvilágot erőltették ránk, azaz lényegében a judeo-kereszténységet, és az már valóban „más” eszme. Tehát ez a más-eszme uralta az őskeresztény lelket, amely ösztönösen hajlott inkább a protestáns vallás felé, ha választhatott, mert ott legalább magyarul miséztek nem latinul.
    Lényegében mégis a katolikus eszme lett a meghatározó, és az odatartozás mozdított elő karriereket hosszú ideig, befolyásolt  nemzetpolitikai húzásokat, szövetségre lépéseket, háborúba menést és sok történelmi esztelenséget, a velejáró balfogások sorozatával. Az őskeresztény lélek persze máig is maradt, mert eszmét nem lehet teljesen elpusztítani, de a judeo-kereszténység és a bennünk fellelhető őskeresztényi lélek voltaképpen egy latens párhuzamos társadalmat eredményezett.
    Vannak tehát a magukat lélekben ma is őskereszténynek érző magyarok és vannak a hivatalosan keresztények. A kettő nem ugyanaz. Megosztva pedig nem nagyon beszélhetünk egyöntetűségről. A párhuzamos társadalom mint olyan tehát nem ismeretlen számunkra. Egyetlen formája sem. Például a nem vallásos formájú sem,  hiszen ilyen is volt. A kommunista időkre gondolok, amely egy új „vallást” tett uralkodóvá. Technikailag nem nagy a különbség. A hivatalos vallás templomokat emelt, onnan irányította a közéletet, a kommunisták pártközponti, pártbizottsági épületeket építettek, iskolákban, tanfolyamokon, szemináriumokon nevelték a lelkeket, formálták a gondolkodást, erősítették a „hitet” az emberekben.
    A lélekmosás olyan fokra is eljutott, hogy például minden munkahelyen Népszabadság-félórával kezdődött a nap. A fiatalabb generáció el sem tud ilyesmit képzelni, de lehetőleg mindenhol a nap azzal kezdődött, hogy a friss, reggeli lap cikkeit, mondanivalóit megbeszélték egy kis gyűlésen az emberek. Véletlenül éppen az Esti Hírlapnál dolgoztam akkoriban. A főszerkesztő, Kelen Béla benyitott egyszer egy ilyen reggeli agymosás idején, és megállapította magában félhangon: Jól van, zsolozsmáznak. zsolozsmáznak”... És ment a dolgára.  Akkoriban jó kádernek lenni, ez volt a cél, ahogy vallásos időkben jó hívőnek lenni volt a cél. Megáll az ész a hasonlóság láttán.
    Lényegében tehát, volt egy magát munkás-paraszt hatalomnak nevező hatalom, és volt az egyszerű nép, azaz volt egy káder-gárda egészen lentről egészen fölig terjedően és voltak az egyszerű magyarok, akik vagy megjátszották kényszerűségből a hűségeset, vagy maguk is káderré váltak, esetleg káderebbek akartak lettek a kádernél.  A kettősség tehát megvolt, azaz a két párhuzamos szféra. A dolgok pikantériájához tartozik, hogy a kényszerűségből vagy butaságból káderosodott magyarok mellett, volt egy masszív réteg, amely hovatovább állam lett az államban. Gondoljunk csak a Rákosi-Gerő stb. garnitúrára, vagy akár a Kádárt körülvevő sleppre...       
    Olvastam egy Izraelbe telepedett magyar zsidó asszony levelét, amit itthoni újságíró kollégámnak írt. Azt mondta, hogy itt jóformán szégyellnie kell az embernek azt, hogy magyar zsidó. Azt mondják ránk, hogy törtetőek, úrhatnámok, pökhendiek vagyunk, márpedig itt nem lesz a mérnök azonnal főmérnök, a könyvelő főkönyvelő, az orvos főorvos, a hivatalnok főnök csak azért, mert zsidó, itt nem otthon vagytok,-mondják- itt dolgozni kell, méghozzá keményen. Valahogy így szólt a levél, és mond egyet-mást egy továbbra is és megváltoztathatatlanul párhuzamos társadalomról, ami most is nagyon létezik nálunk és most is párhuzamos...
    A francia, a német, a svéd, a belga (stb.) eset kétségtelenül drasztikus, sőt itt-ott véres is, de vér nélkül is hatásos tud lenni egy bennünket szívósan megosztó párhuzamos rétegünk, amely önmaga is kaotikus, képtelen értelmes, pláne pozitív arculatot ölteni, (gyűjtőnéven legfeljebb ellenzéknek szokás nevezni), de összekuszált volta ellenére is egyetért egy dologban: a szemétkedésben, a kormány elleni összefogásban, a gáncsolásban, sztrájkok szervezésében, ostoba de gonosz tüntetésekben, zavarkeltésben, az internetes- vagy nyomtatott hazai és külföldi sajtóban, és abban, hogy púp a törvényes, többségi hatalom hátán. És nem nagyon van erre a fajta aknamunkára megoldás. Mert nem lehetséges a lehetetlen. Ugyanis amint tudjuk, a párhuzamosok legfeljebb a végtelenben találkoznak csupán, de az is lehet, hogy még ott sem. Más szóval, kutyából ugyebár nem lesz szalonna, Spiróból sem, a Kertészekből sem, sőt Moldovából sem és nagyon sok másból sem lesz hazafi soha. 

Balogh Bertalan

Rovatok: 
Publicisztika
X
Drupal theme by pixeljets.com D7 ver.1.1