Impresszum

ELNÖK, FŐSZERKESZTŐ:
Gyöngyösi Zsuzsanna
+ 36 30 525 6745
elnok@fusz.hu

FŐSZERKESZTŐ-HELYETTES:
Konzili Edit

WEBOLDAL MŰKÖDÉS:
Polonkai Attila
polonkaiattila@fusz.hu

ELNÖKSÉG:
fuszelnokseg@gmail.com

Navigáció

Rovatvezetők

Rovatvezetők:

Frigyesy Ágnes 
  Erdély
Albert Barbara
  sport
Gyöngyösi Zsuzsanna
  Délvidék, életmód, lapszél
Lengyel János
Szemere Judit

  Kárpátalja
Dr. Virág Ildikó
  egészség

Kapcsolat:

   Elnök - Főszerkesztő:
elnok@fusz.hu
   Elnökség:
fuszelnokseg@gmail.com
   Weboldal működés:
polonkaiattila@fusz.hu

 

Működéssel kapcsolatos dokumentumok bejelentkezés után olvashatók

Nemzeti Újságírásért Kitüntetés

Jelenlegi hely

Miért kellett meghalnia Kennedynek? 2. rész

Milton William Cooper, aki középiskoláit 1961-ben Japánban fejezte az amerikai légierőnél, majd a haditengerészetnél szolgált. Tehetséges és megbízható katonaként hamarosan bizalmas beosztásba került. A haditengerészet hírszerző szolgálatának a parancsnokságán teljesíthetett szolgálatot. Előtte természetesen alapos biztonsági ellenőrzésen ment át, majd letette a szigorú titoktartásra vonatkozó esküt. Ezután parancsnoka közölte vele, hogy magasabb megbízhatósági fokozatba kerülve fel van jogosítva a "Top Secret"-nek (vagyis szigorúan titkosnak) minősülő iratokba való betekintésre. Azzal a korlátozással, hogy csak azokat a dokumentumokat tanulmányozhatja át, amelyekre a munkájához szüksége van. Később Coopert még ennél is magasabb hozzáférési jogosultsággal ruházták föl a rejtjelezés kategóriában, s úgynevezett SPECAT-operator-i beosztásban dolgozott a parancsnokságon.

Cooper "Die Apocalyptischen Reiter" (Az Apokalipszis lovasai - Edition Pandora - Peiting / 1996.) című könyvének 45. oldalán írja a következőket:

"Azon a napon - amikor rájöttem, hogy a Haditengerészet Hírszerző Hivatala részt vett J.F. Kennedy meggyilkolásában, és hogy a titkosszolgálat ügynöke, aki a limuzint vezette, lőtte fejbe Kennedy-t, azzal a szándékkal távoztam - engedély nélkül - szolgálati helyemről, hogy soha nem térek vissza. Közeli jó barátom, Bob, azonban rábeszélt, hogy térjek vissza. Később, 1972. június 1-én, az esküvőm előtti estén, elmeséltem mindent Bobnak, amit az UFO-król, a Kennedy-gyilkosságról, a Haditengerészetről, a titkos-kormányzatról, a jövendő jégkorszakról, az ALTERNATÍVA 1-2-3. programról, a GALILEO projektről és az új világrendre vonatkozó tervről tudtam. Úgy gondoltam akkor, hogy mindez igaz és még ma is azt hiszem, hogy ez így van.

Figyelmeztetnem kell Önöket: bizonyítékokat találtam rá, hogy a titkos társaságok - legalábbis 1917 óta - egy a világűrből érkező mesterséges fenyegetés színlelelésére törekednek, azért, hogy az emberiséget új világrendnek nevezett központi kormányzat alatt egyesítsék. Még mindig kutatok az igazság után és szilárdan meg vagyok arról győződve, hogy ez a könyv közelebb visz az igazsághoz, mint minden más, amelyet korábban írtak."

Milton William Cooper, amikor leszerelt a Haditengerészettől, először hivatásos fényképészi diplomát szerzett, majd a "College for Oceaneering" nevű egyetemen lett a víz alatti fényképezés tanára. Később az Adelphi Bussiness College-nak lett a helyettes igazgatója, majd igazgatója. Innen átkerült a National Technical College-ba, ugyancsak igazgatónak. Cooper 1988 tavaszán egy magazinban olyan dokumentumról olvasott, amelyet Moore, Shandera és Friedman fedezett fel. Ez a dokumentum a MAJESTIC TWELVE műveletre vonatkozott. Cooper tudta, hogy amit olvas nem tekinthető hitelesnek, s ezért elhatározta, hogy a nyilvánosság elé lép mindazokkal a tényeket tartalmazó dokumentumokkal, amelyek az ő rendelkezésére álltak.

A már idézett könyvének a 273. oldalán M.W. Cooper ezeket írja:

"Kennedy elnök hivatalba lépésekor mondott beszédében támogatta a hivatalos világűr-programot, amely azt a feladatot tűzte az Egyesült Államok elé, hogy az évtized vége előtt ember lépjen a Holdra. Noha ez az elképzelés ártalmatlan volt, a megbízás lehetővé tette a felelősök számára hatalmas pénzösszegek átcsoportosítását fekete programokba, és hogy eltitkolják a valódi világűrprogramot az amerikai nép előtt. Egy hasonló program a Szovjetunióban ugyanezt a célt szolgálta..."

Cooper ezután arról ír könyvében, hogy Kennedy az űrprogram, valamint a kábítószer-kereskedelem kérdésében konfliktusba keveredett azzal a hatalmi struktúrával, amelyet Cooper MAJESTIC TWELVE-nek nevez, különböző dokumentumok alapján. Kennedy ennek a hatalmi körnek ultimátumot küldött, hogy ha nem teszik ők maguk rendbe a dolgokat, akkor ő teremt rendet. Kennedy nem volt tagja a new york-i Council on Foreign Relation-nek és Cooper szerint nem volt tájékoztatva az ALTERNATÍVA 2, illetve 3-as nevet viselő tervekről sem. (Ezeket a titkos programokat majd a Leleplező ezután következő számaiban ismertetjük olvasóinkkal.) Nemzetközileg ezeket a műveleteket a Bilderberg Csoport irányította, amelyet gyakran Policy Committee-nak is neveztek. Az Egyesült Államokban pedig a CFR-nek a végrehajtó bizottsága volt értük felelős.

M.W. Cooper így folytatja: "Kennedy-nek a döntése félelmet keltett a felelősök szívében. A Policy Committee elrendelte az eltávolítását, és a parancsot Dallasban végrehajtották. John F. Kennedy elnököt a titkosszolgálatnak az az ügynöke gyilkolta meg, aki autóját a konvojban vezette, és akinek a tette a Zapruder-filmben világosan látható. Figyeljenek a sofőrre és ne Kennedy-re, amikor a filmet nézik. Valamennyi tanú, aki elég közel volt a kocsihoz, hogy láthatta, amint William Greer Kennedy-t lelőtte, maga is az eseményeket követő két éven belül gyilkosság áldozata lett. A Warren Bizottság színjáték volt és a testület többsége a CFR-tagjaiból állt. Sikeresen félrevezették az amerikaiakat.

Több mint 200 jelenlévő tanú és olyan személy, aki ténylegesen részt vett a gyilkosságban, mára már halott. Annak a valószínűsége, hogy az első 18 személy a merénylet utáni 2 éven belül meghaljon 1:100 000 000 000 000-hoz. Önök is megvásárolhatják ennek a filmnek a kópiáját (ISBN-szám: 3-89539-285-5, ára 25 Euró - Edition Pandora: Sonnenbichl 12, 86971 Peiting, Tel.: 08861-59018, Fax: 08861-6709)."

Cooper így írja le annak a történetét, hogy miként látta először a Zapruder-film CIA által visszatartott eredeti változatát: "1988. decemberében telefonon beszéltem John Lear-rel. Tájékoztattam arról, amit a Haditengerészetnél Kennedy meggyilkolásáról olvastam. Elmondtam, hogy a szigorúan titkos dokumentumok szerint van egy film, amelyen világosan látható a bűncselekmény elkövetése, és amelyet a nyilvánosságtól távol kell tartani. Megemlítettem John-nak, hogy 16 éve kutatok ezután a film után, amely megmutatja, hogy Greer lőtte le J.F.K.-t, de eddig nem találtam meg. Szinte sokkolt és kellemesen meglepett, amikor John megkérdezte: "Meg akarod nézni?" "Természetesen igen" - válaszoltam, s John meghívott engem és Annie-t magához, Las Vegas-i házába. Nem csak a filmet mutatta meg, de egy videó-másolatot is adott. A videószalagot mindig le szoktam vetíteni azoknak, akiknek előadást tartok. A film címe: "Dallas Revisited" (Az újra meglátogatott Dallas). John elmondta, hogy ezt a filmet egy CIA-nál dolgozó ismerősétől kapta, akinek a nevét azonban nem mondhatja meg. Később megtudtam, hogy a Zapruder film eme verziójának producere egy bizonyos Lars Hansson volt. John Lear ezt a filmet minden olyan találkozón levetítette, amelyen előadást tartott.

Röviddel azután, hogy Lear adott nekem egy kópiát a filmről, felhívott Lars Hansson és megtudakolta, hogy meglátogathat-e az otthonomban. Igent mondtam és kértem, hogy ha lehetséges, hozzon magával egy jobb kópiát. Azt válaszolta, hogy egy bizonyos Bo Gritz nevű férfiról is hozna filmet, akinek a nevét én eddig még nem hallottam. Hansson tájékoztatott, hogy ezt a videót Lear és Gritz számára készítette, és mindketten előadásaikhoz használták azt. Később azt is megtudtam, hogy Bo Gritz egy-egy videószalagot 10 dollárért árult kópiánként."

Cooper ezután beszámol arról, hogy Hansonnal egy órán át tárgyalt, és látogatásának valódi oka az volt, hogy neve semmilyen vonatkozásban se kerüljön említésre a filmmel kapcsolatban. Erre Cooper a szavát adta és ettől kezdve előadásainál rendszeresen levetítette a filmet. Ha valaki meg akart venni egy-egy példányt, annak eladott egy kópiát.

Ezután könyvében Cooper azt elemzi, hogyan romlott meg viszonya Hansonnal, aki 1989. novemberében felhívta telefonon és arra kérte, hogy hangját töröljék le a videószalagról annál a résznél, ahol a következőket mondja:

"A kocsi sofőrje megfordul és bal kezében egy pisztollyal a jobb vállán keresztül tüzel. Láthatják a 45-ös automatát, egy nikkelezett fegyvert. A jobb vállán keresztül, ez egyértelműen látható. Megfigyelhetik, hogy fejét hátrafelé, az elnök irányába fordítja. Ezen a felnagyított filmkockán láthatják a lövés nyomát az elnökön. A lövés ereje valósággal visszarántja őt az ülésén. Megfigyelhetik, ahogyan Kennedy feleségén úrrá lesz az iszonyat."

Lars Hansson még a következőket mondta a film kísérőszövegében: "Egyértelműen láthatják, amint ő (a sofőr) megfordítja a fejét, éppen úgy, ahogy a karját és a fegyvert jól észlelhetően a jobb válla fölé irányítja." Cooper természetesen beleegyezett, hogy Larson hangját törli és nem használja többé. Az ez utáni előadásokon tehát néma változatban mutatta be a videószalagot. Rájött, hogy kísérőszöveg nélkül a közönség a filmet még jobban érti.

Cooper a továbbiakban (már idézett könyvének a 277. oldalán) így folytatja:

"Fontos, hogy a fent elmondottakat értsék, mivel Lars Hansson 1990. nyár végén rádióban szerepelt és azt állította, hogy Greer, a sofőr nem lőtt az elnökre. Miután én a filmet már több mint másfél éve bemutattam, Lars Hansson - 1990. őszén - megjelent a Beverly Hills High Schoolban tartott előadásomon, s félbeszakította az előadást. Gúnyos megjegyzéseivel nevetségessé tette magát. Amikor az előadás véget ért az előadóterem halljában megszólította a jelenlévőket és megkísérelte David Lifton-nal együtt arról meggyőzni a közönséget, hogy ők valójában nem azt látták, hogy Greer rálőtt Kennedy-re... Ha azonban az emberek ezt a saját szemükkel látják, nem könnyen lehet félrevezetni őket. Hansson, Lifton és Grodin, valamint a többi titkos kormányzati ügynök felett eljárt az idő. Az amerikaiak lassan rájönnek a hazugságra. Megborzadok, ha arra gondolok, hogy mi történne ezekkel az emberekkel, ha az amerikaiak végül valóban megharagudnának. Ne feledjék el, hogy Lear arról tájékoztatott: »A film eredetileg egy CIA-ügynöktől származott« - akiről végül kiderült, hogy ő Lars Hansson."

Cooper ezután elmondja milyen lejáratási akciókba kezdtek ellene, nyilvánvalóan azért, hogy semlegesítsék a filmnek az egyre növekvő és döbbenetes hatását. Hansson először azzal próbálkozott, hogy Cooper megsértette az ő szerzői jogait. Ez azonban nyilvánvalóan nem állta meg a helyét, hiszen a filmet Zapruder készítette és Hansson a CIA-nál csak bizonyos módosításokat eszközölt rajta, amennyiben egy-egy filmkockát kinagyított és kísérő szöveget mondott alá. A szerzői jogot valójában ő sértette meg azzal, hogy ezt a változatot továbbadta Learnek és Gritz-nek.

Robert Grodin, aki ugyancsak a CIA számára dolgozott felszólította M.W. Coopert, hogy szálljon velük nyilvánosan vitába. Azt állították, hogy kópiájuk van a Zapruder filmről, amely mutatja, hogy Green a kezeit egyetlen pillanatra sem veszi le a kormánykerékről. Cooper felhívta Bob Grodint és elfogadta a kihívást. Azt ajánlotta neki, hogy a Beverly Hillsben lévő High Schoolban ki-ki mutassa meg a maga filmjét, s a nézők majd eldöntik melyik a hiteles. Grodin ezt elutasította. Tudta, hogy mi a valódi tényállás.

Bob Grodin egyébként ugyanaz a személy, aki kiadta magát világszerte ismert fotó-interpretátornak. Mindazonáltal semmilyen fényképészeti- vagy operatőri ismerettel nem rendelkezik. Soha nem volt fényképek kiértékelője. Ezzel szemben, mint már említettük, Cooper diplomát szerzett ebből a szakmából. Bob Grodin az amerikai Képviselőház Vizsgálóbizottsága előtt azt vallotta, hogy William Greer, Kennedy autójának a sofőrje soha nem emelte fel a kezeit az autó kormánykerekéről. M. W. Cooper úgy véli, hogy Bob Grodin feladata olyan könyvet írni, amely megtéveszti az olvasókat. A cél megakadályozni, hogy az amerikai lakosság széles köreiben ismertté váljon, ki is adta le a halálos lövést J.F.K-ra? Amikor Lars Hansson ellátta kísérőszöveggel a Zapruder filmet, majd terjeszteni kezdte ismerősei körében, feltehetően a CIA egyes vezetőinek a beleegyezésével, a háttérhatalom szolgálatában járt el. A globális unió létrehozásán fáradozó nemzetközi pénzhatalomnak ugyanis érdeke, hogy megingassa az amerikaiak bizalmát nemzeti kormányukban. Ha a nemzetek feletti uralomra törő transznacionális pénzoligarchia meg tudja arról győzni az amerikaiakat, hogy saját kormányuk hazudott nekik, és hogy a Warren Bizottság becsapta őket, akkor már könnyebb azt sugalmazni az amerikai polgároknak, hogy szükség van egy új világrendre, ahol ilyen megbízhatatlan kormányok már nem gyakorolnak hatalmat.

Akik ezzel a verzióval kísérletezgettek, valószínűleg nem mérték fel kellően: miként reagál a közvélemény, ha azt is megtudja, hogy William Greer nem az alkotmányos amerikai kormányzat, hanem az illegitim háttérhatalom megbízásából hajtotta végre tettét. Ebben az esetben a választópolgárok még sem fognak igényt tartani a globális pénzhatalom új világrendjére, hanem továbbra is kitartanak jelenlegi alkotmányos rendjüknél és a nemzeti kormányzásnál. Megőrzik az amerikai nép, az amerikai nemzet államának azt az Egyesült Államokat, amelynek a Kennedyhez hasonlóan meggyilkolt Lincoln elnök szavai szerint az a világtörténelmi hivatása, hogy "a nép kormányzata a nép által a népért, soha el ne tűnjön földünkről."

A Zapruder film komplett változatának a történetéhez tartozik, hogy 1990-ben David Lifton már a rádióban és televízióban is azt állította, hogy a Kennedy gyilkossággal kapcsolatban új bizonyítékokkal rendelkezik. Már említettük, hogy Lifton is megjelent M.W.Coopernek a Beverly Hills High School-ban tartott előadásán és az előtérben gyülekezőket ő is arról próbálta meggyőzni, hogy amit előzőleg bent láttak, - vagyis hogy Greer, a sofőr, rálőtt az elnökre, - azt valójában nem is látták. Hansson és Lifton akciója azonban teljesen kudarcba fulladt, és nyilvánvalóvá vált, hogy már nem lehet eltitkolni mi is történt valójában Dallasban. Ekkor Coopert megkeresték a"Hard Copy" nevű TV-magazin munkatársai, hogy megnézzék a Zapruder filmnek ezt a komplett változatát. Cooper eleget tett kérésüknek. A film megtekintése után közölték, hogy szeretnék megszerezni a forgalmazási jogát. Cooper átadta nekik a film egyik kópiáját, de kétségét fejezte ki azt illetően, hogy azt valóban sugározni fogják. Megállapodtak, hogy készítenek vele egy rövid bevezetőt a vetítéshez. A felvételek megkezdése előtt azonban az NBC illetékes vezetője lefújta a műsort és megtiltotta a film sugárzását. Cooper kísérletet tett annak megállapítására, hogy ki volt konkrétan ez a személy, de erőfeszítése nem járt sikerrel. Az a Babs Hopper producernő, aki műsorra akarta tűzni a filmet, már nem dolgozik a "Hard Copy"-nál.

Egy másik TV-producer, aki az "Inside Edition" című programnál dolgozik, ugyancsak felkereste Coopert, mert úgy vélte, hogy a Zapruder filmnek ezt a komplett változatát meg kell ismernie a többi amerikainak is. Cooper beleegyezett a közreműködésbe, de ezúttal is kételkedésének adott hangot. Egy héttel később Cooper hallhatta a rádióban David Liftont, aki arra a kérdésre válaszolva, hogy ki David Cooper, elmondta: "ismerem őt, és van egy meglepetésünk Cooper úr számára. Egy Amerika szerte sugárzott TV-program keretében végérvényesen kiütjük a versenyből. Véglegesen leszámolunk ezzel a fickóval."

David Cooper ezt követően ragaszkodott ahhoz, hogy a film sugárzására csak úgy kerülhessen sor, hogy az a bizonyos rész, ahol Greer hátranyúl a bal kezében lévő pisztollyal és rálő az elnökre, ne legyen kivágva, és ezt szigorúan ellenőrizzék. Amikor ezt a feltételét nem fogadták el, Cooper megtagadta az együttműködést. A műsorban a kritikus rész végül is vetítésre került, de Coopert Lars Hansson helyettesítette. Hansson, aki korábban azért támadta David Coopert, mert véleménye szerint Greer nem lőtt Kennedyre, most viszont a TV-ben azt állította, hogy igenis Greer lőtte le Kennedyt. Ekkor előlépett a műsorban Bob Grodin, akinek az volt a feladata, hogy nevetségessé tegye Hanssont, leleplezze őt és a filmet is. Mindez arra utalt, hogy a titkosszolgálat tett kísérletet a film nem várt sokkoló hatásának a semlegesítésére.

Később Cooper a rádióban hallotta Bob Grodint nyilatkozni, amely szerint ő kész a Zapruder film egy korábbi kópiáját túlexponált változatban átadni azért, hogy az árnyékok részletei jobban észlelhetőek legyenek. Ez a bizonyos túlexponálás azt a célt szolgálta, hogy William Greernek a karja - és a fegyver a kezében - teljesen észrevehetetlenné legyen téve.

Kennedy háborúja a CIA-val

Mivel megmaradt a Zapruder film teljesnek mondható változata is, és ez különböző okokból 1988-ban kikerült a CIA-tól, így ma már bárki - ha akarja - megnézheti ezt az eredeti változatot és meggyőződhet a saját szemével arról, hogy Kennedy sofőrje közvetlen közelről rálőtt az elnökre. Ezért ma már a valódi kérdés nem az, hogy ki ölte meg Kennedyt (ezt tudjuk), hanem az, hogy mi okozta ezt az éles ellentétet az amerikai elnök és hírszerzőszolgálata, a CIA, között?

1972-ben a Washington Observer április 12-i száma közölt egy hírlevelet, amely szerint "1963-ban röviddel Kennedy meggyilkolása után Robert F. Kennedy - még igazságügyi miniszterként - magánnyomozást végzett, amely párhuzamosan folyt a Warren Bizottság merénylettel kapcsolatos vizsgálatával. Kennedy nyomozásának a keretében több utazást is tett ebben az országban Hamilton vizsgálóbíró, a Scotland Yard korábbi főfelügyelője. Hamilton Joseph P. Kennedynek volt a közeli barátja, és őt kérte meg az igazságügyi miniszter, hogy segítsen feltárni a J.F.K. gyilkosság igazi hátterét. Hamilton, miután hosszan elbeszélgetett a Kennedy család tagjaival, és diszkréten tájékozódott a saját kapcsolatainál is, megállapította: John Kennedynek a meggyilkolása röviddel azután történt, hogy testvére Bobby néhány előzetes lépést tett a CIA feletti közvetlen személyes ellenőrzés érdekében. A CIA vezetését tette felelőssé a Disznó-öböli kudarcért. Hamilton a cui bono (kinek jó, kinek használ? D. J.) alapján következtetve arra a végeredményre jutott, hogy Bobby CIA feletti ellenőrzés megszerzésére tett lépésének valamiféle köze van bátyja meggyilkolásához." A CIA sikertelen akciója Castro megdöntésére komoly konfliktust okozott az elnök és a hírszerző szolgálat között. De ez csak a kiindulópontja volt a köztük kifejlődött keserű konfliktusnak. Mozgásba hozott azonban olyan folyamatokat, amelyek végül is elvezettek a dallasi merénylethez.

A J.F.K. elleni merénylet egyik legkiválóbb kutatója Mark Lane írja a Plausible Denial (Hiteles cáfolat) című könyvének a 93. oldalán:

"Ha a CIA ügynökei, munkatársai - és korábbi munkatársai - úgy vélték, hogy ügynökségüknek és az országnak a védelme megköveteli a szervezetük leépítésére törekvő Kennedy elnök eltávolítását, akkor érthető, ha nem fogadjuk el és nem is hagyjuk jóvá, azt a nézőpontot, hogy az önvédelem kényszerítette őket a halálos erőszak használatára. Nem az releváns, hogy mit vagy mit nem szándékozott Kennedy tenni a CIA-val, hanem az, hogy az ügynökség mit feltételezett róla, hogy tenni készül. J.F. Kennedy nem hagyott kétséget a felől, hogy tervbe vette a CIA feldarabolását."

New York Times 1966. április 25-én jelentette a "Kennedy keserűsége" alcím alatt, hogy amikor a Disznó-öböli kudarc méreteiről tudomást szerzett, közölte kormányzata egyik legmagasabb beosztású tagjával: ezer darabra akarja szétszedni a CIA-t, és maradványait szétszórni a szélben. Nem valamiféle mérsékelt törvényjavaslatra, vagy elnöki rendeletre készült, amely módosítja vagy megreformálja a szervezetet. Az ügynökség totális lerombolása volt a nyilvánvaló célja." A dallasi merénylet idején Kennedy már hozzá is fogott tervének a végrehajtásához. Először is elbocsátotta legvétkesebb és leghatalmasabb vezetőjét. Kinevezett egy magas szintű bizottságot, a kubai tanulmányi csoportot, hogy derítse ki a szervezet jogellenes tetteit, határozza meg, hogy milyen hosszútávú korlátozásokat kell végrehajtani. Kennedy átmenetileg is drámaian csökkentette az ügynökség hatáskörét, korlátozta jövőbeni akcióit egy nemzetbiztonsági akció-memorandummal. Kennedy ezt követően lépéseket tett az ügynökség ellenőrzésére a nemzetbiztonsági 55., 56., és 57-es memorandum kiadásával. Ez megfosztotta a CIA-t attól, hogy nagyobb szabású fegyveres akciókat kezdeményezhessen, tűzerejét - legalábbis elméletben - a kézifegyverekre korlátozta. Mindez természetesen mély aggodalmat keltett a CIA-ban és szövetségesei körében is.Fletcher Prouty ezredes, aki ebben az időben az összekötő volt a védelmi minisztérium és a CIA között, elmondotta Mark Lane-nek 1991. augusztusában, hogy egész pályafutása során nem tapasztalt akkora felháborodást, mint ekkor. Az 55. számú nemzetbiztonsági akció-memorandum megfosztotta a CIA-t az általa nagyra tartott titkos műveletek végrehajtásától, és csak kisebb akciókat engedélyezett a számára. Ez robbanó erejű dokumentum volt. A katonai-ipari-hírszerzési komplexum nem volt elragadtatva.

Kennedynek természetesen nemcsak Kuba miatt volt nézeteltérése a CIA-val. A Délkelet-Ázsiában kibontakozó konfliktus még jobban aggasztotta az elnököt. 1963. őszén már állt a harc a CIA és a Fehér Ház között. Arthur Krock a tekintélyes vezércikkíró, 1963. október 3-án már nyíltan arról ír a New York Times-ban, hogy Kennedy harcban áll a CIA-val, amely a vietnami kérdés miatt egyre intenzívebbé válik. Meglepő Krock írásában az, hogy egy magas szintű kormányzati forrásra hivatkozott, miszerint ha valaha államcsínyre kerülne sor az Egyesült Államokban, akkor ez csak a CIA részéről következhetne be. Krock a Kennedy család régi barátja és bizalmasa volt. Az elnök nagykövet apjának az úgynevezett "irodalmi négere"-ként Joseph Kennedy számos publikált munkáját részben vagy egészben ő írta. Krock volt az első számú kapcsolata Kennedynek a sajtóval és ha J.F.K. a CIA-val való konfliktusát nyilvánosságra akarta volna hozni, akkor feltehetően Krockot vette volna igénybe. Ezért állapította meg Mark Lane is, hogy: "John F. Kennedy volt az, aki üzenetet küldött az amerikai népnek bizalmas szócsövén Arthur Krockon keresztül." Krock rámutatott, hogy Kennedy már nem volt képes ellenőrzése alatt tartani a CIA-t. Kennedy Henry Cabot Lodge-t, vietnami nagykövetét küldte a CIA-hoz két alkalommal is, de a hírszerző szolgálat ignorálta az elnök utasításait mondván, hogy az eltér attól, amit az ügynökség helyesnek gondolt. Más szavakkal ez azt jelentette, hogy a CIA és nem az elnök határozza meg, hogy milyen legyen az amerikai külpolitika. Krock így foglalja össze annak a magas rangú tisztségviselőnek a véleményét, aki egész életét a demokrácia szolgálatában töltötte:

"A CIA növekedését rákos daganathoz hasonlították, amelyet e magas rangú tisztségviselő szerint is már a Fehér Ház sem biztos, hogy képes kontrollálni. Ha az Egyesült Államok valaha is átél egy államcsínyt, az a CIA-tól fog jönni és nem a Pentagontól. Az ügynökség óriási hatalmat képvisel, és senkinek sem tartozik erről elszámolni. Bármit is jelentsenek ezek a szavak, kétségtelenül kifejezik azt, hogy a végrehajtó hatalom kivitte a háborúját a CIA ellen a kormányzat belső köreiből a sajtó útján az amerikai néphez." Krock ezután rátér a vietnami kérdésre, a konfliktus fő okára: "A CIA lehet, hogy bűnös abban, amivel vádolják. Minthogy nem tudja, vagy nyíltan legalább is nem képes megvédeni vietnami tevékenységét...A közvélemény nincs abban a helyzetben, hogy ítéletet mondjon... De Kennedy elnöknek állást kell foglalnia, ha a végrehajtó hatalmon belüli látványos háború véget ér, és a CIA hatékony működése is megmarad. Ha megvonja a mérleget, remélhetőleg nyilvánosságra fogja hozni annak a fogyatékosságnak a kiértékelésével, amely ezt a konfliktust előidézte."

Krock azzal fejezi be a cikkét, hogy McNamara védelmi miniszter és Taylor tábornok Délkelet-Ázsiába utazik. Amikor visszatértek saigoni útjukról azt jelentették Kennedynek, hogy még van lehetőség a helyzet rendezésére, és az amerikai személyzet visszavonására Vietnamból 1965. végéig. Kennedynek tehát a legközelebbi munkatársai tudták, hogy az elnök tervbe vette a teljes amerikai visszavonulást Vietnamból, mihelyt újraválasztották a Fehér Házba.

A dallasi merénylet azonban keresztülhúzta a Vietnamból való kivonulásra vonatkozó terveket. Négy napra Kennedy halála után Johnson elnök aláírta a 273. számú nemzetbiztonsági akció-memorandumot, amely a konfliktus kibővítéséről szólt. A CIA álláspontja érvényesült, és elindult az a folyamat, amely végül is nagyarányú - szárazföldön zajló - háborúvá növekedett. 1964. márciusában Johnson hivatalosan is megváltoztatta Kennedy politikáját, és 20.000 főről csaknem 250.000-re növelte a Délkelet-Ázsiában harcoló amerikai erők létszámát. Azt is tudjuk, hogy több mint 50.000 amerikai és több mint 1.000.000 vietnami, laoszi és kambodzsai vesztette az életét ebben a háborúban, amely végül is az Egyesült Államok katonai vereségével végződött.

Michael Collins Piper a Final Judgment (Végső megítélés) című könyvében (a 111. oldalon) úgy véli, hogy a vietnami háború kedvezőnek bizonyult a CIA szövetségese, Izrael számára, mert lehetővé tette, hogy a közel-keleti térségben megerősítse helyzetét. Másrészt elősegítette, hogy a Meyer Lansky vezette bűnözői szindikátus a CIA-val együttműködve kibővítse a Délkelet-Ázsiával folytatott kábítószer-kereskedelmet. Ez nagy hasznot hozó tevékenységnek bizonyult a Vietnamban beavatkozó amerikai hadsereg védelme alatt. A CIA-nak a J.F.K. elleni merényletben való részvétele csak Mark Lane már említett Plausible Denial (Megbízható cáfolat) című könyvének a megjelenése után vált nyilvánvalóvá. Gyanúsítgatások közhelyszámba mentek, de Mark Lane a CIA bűnrészességét tényekkel támasztotta alá. Könyve tulajdonképpen egy rágalmazási pernek az összefoglalása, amely néhány évvel korábban Miamiban folyt, és amely perben a zsűri megállapította, hogy a CIA ténylegesen részt vett a J.F.K. elleni összeesküvésben és annak az eltitkolásában.

E. Howard Hunt - a szabadúszó CIA ügynök

A Washingtonban megjelenő The Spotlight című hetilap közölte egy korábbi magas rangú CIA tisztségviselő, Victor Marchetti, cikkét. Ebben azt állította: a CIA valóban készült rá, hogy megvádolja hamisan egy régi ügynökétE. Howard Hunt-ot a Kennedy gyilkosságban való részvételéért. Hunt volt a CIA fő politikai kapcsolata a Castro-ellenes kubaiakkal a J.F.K. elleni merénylet időszakában. Ezért neve gyanúsítottként merült föl azok körében, akik ki akarták deríteni a merénylet hátterét. Hunt a CIA megbízásából több Castro-ellenes csoportot szervezett - köztük a Forradalmi Demokrata Frontot. Huntnak a frontembere ennél a kubai emigráns szervezetnél egy bizonyos Antonio da Varonna nevű ember volt, akit Meyer Lansky közvetlenül finanszírozott. Marchetti írásában azt sugallja, hogy a növekvő gyanakvás miatt a CIA úgy döntött: feláldozza E. Howard Hunt-ot. Eszerint Hunt áruló lett, és ezért csatlakozott a Kennedy elnök elleni merénylőkhöz. A CIA elképzelése szerint Marchetti a szervezettől függetlenül csatlakozott az összeesküvéshez és maga a CIA, mint intézmény, nem vett benne részt. Érdekes módon azonban Hunt pert indított a "The Spotlight" című lap ellen, noha a jogi eljárás keretében végül is eskü alatt azt vallotta: "úgy vélte: a lap verziója hitelesnek tekinthető". Amikor az ügy bíróság elé került Miamiban, a Spotlight elveszítette a pert és 650 ezer dollár kártérítés megfizetésére lett kötelezve. A Spotlight azonban fellebbezett. Az ügyet újra kellett tárgyalni, s ekkor Mark Lane, a "Plausible Denial" szerzője lett a védelem ügyvédje. A perben tanúvallomást tett Richard Helms és Stansfield Turner, a CIA két korábbi igazgatója, valamint David Philips, aki a CIA nyugati féltekén illetékes részlegének a vezetője. Ugyancsak tanúskodott az FBI részéről G. Gordon Liddy. A perdöntő bizonyítékot Hunt ellen azonban Mark Lane terjesztette elő, Marita Lorenz, korábbi CIA munkatárs vallomásával.

Marita Lorenz tanúvallomásában elmondotta, hogy egy nappal a J.F.K. elleni merénylet előtt érkezett Dallasba a CIA egyik Miamiban lévő "safe house"-ából (biztonságos házából). Lorenz-cel együtt utazott a két autóból álló karavánnal több CIA ügynök is, akik távcsöves puskával voltak felszerelve. Lorenz azt állította a bíróság előtt, hogy nem kapott eligazítást az utazás céljáról. Dallasban Marita Lorenz nemcsak Howard Hunttal, a CIA helyi főnökével, de Jack Ruby mulatóhely-tulajdonossal is találkozott, aki - mint ez ismeretes -, később "felháborodásában" lelőtte Lee Harvey Oswaldot. A keresztkérdések feltevése során Mark Lane számos ellentmondást tárt fel Hunt tanúvallomásában. Ugyanis Hunt az évek során a legkülönbözőbb történeteket adta elő arról, hogy hol tartózkodott a merénylet elkövetésének a napján. Marita Lorenz tanúvallomása azonban meggyőzte az esküdteket arról, hogy a CIA valóban részt vett a Kennedy-elleni merényletben és ezért felmentette a Spotlight-ot.

Egy interjúban Mark Lane elmondotta, hogy ő az esküdtek előtt megkérdezte Lorenz-tól, hogy elmondaná-e azoknak a neveit, akikkel együtt utazott abban a két autóban? Erre Lorenz ezt válaszolta: "Nem kívánom megnevezni őket, mert megölhetnek engem. Ne tegyen fel nekem ilyen kérdést. Azt akarom: ígérje meg nekem, hogy nem kérdezi ezt tőlem." Mindazonáltal Hunt ügyvédje feltette ezt a kérdést neki és Mark Lane meglepetésére Lorenz közölte, hogy a Novo testvérek voltak. Lane szerint a két Novo testvér, Guilermo és Ignacio, érdekes jellemek. Minden esetre Mark Lane a tanúvallomás után megkérdezte Lorenzet, hogy végül is miért válaszolt erre a kérdésre? Marita Lorenz ezt a magyarázatot adta: "Ha Hunt és a CIA olyan ostobák, hogy fölteszik nekem ezt a kérdést, akkor nem az én hibám, ha arra válaszolok. Ezért ők viselik a felelősséget. Ha viszont ön, Mark Lane tette volna fel a kérdést, az egy más történet lenne.

A Novo testvérek, akiket Marita Lorenz megnevezett több bűncselekménybe is belekeveredtek. Ezek közül az egyik Orlando Letelier, chilei kormány-tisztviselő és a kíséretében lévő hölgy, Ronnie Moffit meggyilkolása. Egy bizonyos Michael Townley - aki a chilei titkosszolgálattal állt kapcsolatban - amikor vádat emeltek ellene, akkor a Novo testvérek ellen tett vallomást. Townley arra a kérdésre, hogy hol találkozott először a Novo-kal, akkor az FBI-nak a New York-ban a Fifth Avenue 500 szám alatti irodáját jelölte meg. Mark Lane kutatása szerint a találkozón részt vett James Buckley, akkori new york-i szenátor, aki ma magas rangú szövetségi bíró. Buckley a testvére ifj. William F. Buckley-nak, aki jelenleg a National Review c. konzervatív lapnak főszerkesztője, és aki 1951 és 1952 között Mexikóban szolgált, mint a CIA munkatársa és közvetlen felettese pedig nem volt más, mint E. Howard Hunt. A Novo testvéreket a Letelier gyilkosságban való részvétel miatt börtönbüntetésre ítélték.

A maffia ölte meg J.F.K.-t?

A nagyhatalmú nemzetközi bűnözői szindikátus vezetőjének: Meyer Lansky-nak a louisiana-i megbízottja - Carlos Marcello - a Kennedy-merénylet hátterét vizsgáló kutatók egyik kedvenc célpontjává vált. Ezek a hivatásos, részben pedig amatőr kutatók arra a kérdésre, hogy ki ölte meg Kennedy-t, egyértelműen válaszolják: a maffia. Carlos Marcello egyik legfélelmetesebb vádlója G. Robert Blakey volt, a Kennedy elleni merénylet hátterét vizsgáló kongresszusi különbizottság stábjának az igazgatója. G. Robert Blakey azonban rajta volt a Meyer Lansky-féle szervezett bűnözői szindikátus fizetési listáján. Marcello maga csak egy fogaskerék volt ebben a hatalmas gépezetben. Az a körülmény, hogy a merénylet előkészítésének időszakában New Orleans-ban működött, kiváló célponttá teszik, akit kellő technikával esetleg főbűnössé is elő lehet léptetni. Marcello-nak szoros kapcsolata volt az összeesküvő hálózat CIA-ba beépült kulcsembereivel is.

Két magas rangú maffia-tag - Johny Rosselli és az ifj. Santo Trafficante - valóban kulcsszerepet játszottak a szervezett bűnözői szindikátus és a CIA közös akcióiban a kubai diktátor Fidel Castro ellen. Trafficante-t azonban a J.F.K. elleni összeesküvés kutatói a Kennedy-elleni merényletben is főszereplővé léptetik elő. Noha mind Rosselli, mind Trafficante az alvilág kulcsszereplői közé számítottak, de Carlos Marcellohoz hasonlóan mindketten Meyer Lansky alárendeltjei voltak. Lansky Rossellit és Trafficante-t használta a CIA-ba beépült embereivel való kapcsolat tartására.

A floridai Tampa-ban tevékenykedő maffiafőnök, Santo Trafficante, is a merénylet hátterét kutatók figyelmének a központjába került. Egyesek őt is a Kennedy elleni merénylet egyik lehetséges kigondolójának és irányítójának tekintik. Az írott és az elektronikus tömegtájékoztatás egyaránt szívesen mutatta be úgy Trafficante-t, mint a Délkelet-Ázsiából származó heroin-kereskedelem egyik irányítóját. Az igazság azonban az, hogy Meyer Lansky tartotta kézben világszinten a kábítószer-kereskedelmet. Trafficante csupán az ő alárendeltje volt. A Lansky irányította heroin kereskedelem a CIA által is támogatott korzikai francia maffia segítségével Marseilles-en és Monaco-n keresztül jutott Franciaországba. A korzikai maffia a CIA délkelet-ázsiai akcióit használta saját tevékenysége fedezékéül. A tények arra utalnak, hogy a délkelet-ázsiai térségből származó kábítószer-csempészet a CIA és a szervezett bűnözői szindikátus közös vállalkozása volt. Arra is vannak adatok, hogy az így befolyt pénzt Svájcban mosták tisztára - Piper szerint - a Moszad közreműködésével.

Mickey Cohen - a kaliforniai kulcsember

Meyer Lansky kulcsembere az Egyesült Államok nyugati részén: Mickey Cohen volt. Cohen, aki Jack Ruby-nak az egyik példaképe volt, a rendelkezésre álló adatok szerint valóban részt vehetett a J.F.K. elleni összeesküvésben és annak az eltusolásában. Mickey Cohen a John Peer Nugent-tel közösen írt "Mickey Cohen: In My Own Words - Saját szavaimmal" (Englewood Cliffs, New Jersey: Prentice-Hall, Inc., 1975. - 82. oldal) emlékiratai három okból is rendkívül érdekesek. Könyve egyike azon kevés szervezett bűnözéssel foglalkozó emlékezésnek, amit nem olasz származású írt. Másodszor azért érdekes, mert Cohen a hollywoodi zsarolóhálózat főnökeként központi szereplője volt a szórakoztató ipar és a szervezett bűnözés különleges világának. Harmadszor azért is érdekes, mert az irodalmi berkekben "négernek" nevezett szerzőtársa: John Peer Nugent, a Newsweek című hetilap korábbi tudósítója volt. Amikor Nugent Afrikából tudósított, mint a CIA ügynökét letartóztatták. Dean Rusk, akkori külügyminiszter közbenjárására ugyan szabadon engedték, de a szervezett bűnözés kérdésében szaktekintélynek számító Art Kunkin szerint: Nugent valóban rendelkezett bizalmas CIA kapcsolatokkal. Nugent maga egy alkalommal vitát folytatott a J.F.K.-elleni merénylet ügyében nyomozó vizsgálóbíróval is. És itt igyekezett cáfolni a CIA bűnrészességét.

Cohen Meyer Lansky barátjának Benjamin Siegel-nek lett az utódja, miután Siegel-t, a szindikátus nyugati parti főnökét 1947. júniusában meggyilkolták. Siegel arról híres, hogy ő találta ki Las Vegas-t, a nevadai sivatagba épült kaszinó-várost. Lansky és Siegel gyerekkori barátok voltak és együtt nőttek fel Brooklynban. A szindikátus vezetői azért ítélték halálra, mert véleményük szerint jelentős összegeket elsikkasztott a kaszinók bevételeiből. Lansky maga is jóváhagyta a döntést és részt vett az utód kiválasztásában. Lansky életrajzírója Hank Messick szerint a szindikátus főnökének "szeme és füle" maga Cohen volt. Cohen feladata volt szemmel tartani az önállóskodó és vakmerő Siegel-t. Amikor ez utóbbit elmozdították, Cohen lett az utóda. Ezért nem lehet csodálkozni azon, hogy emlékirataiban ezt írja: "Nagy szeretetet és tiszteletet, teljes odaadást éreztem Meyer Lansky iránt." Cohen saját elmondása szerint is aktívan részt vett az Izraelbe irányuló fegyvercsempészetben. Ezen túlmenően aktívan részt vett az Izrael megsegítését szolgáló pénzadományok összegyűjtésében is. A már idézett emlékiratainak a 91. és 92. oldalán írja Cohen:

"Jelentős összegeket gyűjtöttem; nem én magam, de közreműködésemmel és országosan folyt a gyűjtés. Vacsorákat tartottunk Boston-ban, Philadelphiá-ban, Miami-ban és rengeteg fegyvert és felszerelést gyűjtöttünk, amelyet valószínűleg nem tudtunk volna beszerezni. Isten akarata volt, hogy Harry Truman volt az elnök. Ő nyíltan nem vállalhatta, hogy tudja: jóváhagyásával hadianyagot szállítanak vissza (Európába, illetve Palesztinába, D. J.) vagy, hogy ezt a hadianyagot olyan hajókról lopták, amelyek a II. Világháborúból tértek vissza. De csak Truman szembehunyása, illetve támogatása tette ezt lehetővé. Számomra ő volt a világon a legnagyobb ember: Harry Truman. Azért amit Izraelért tett, amit megengedett nekünk, hogy megtegyünk. Felmentünk a benaftalinozott hajókra, hozzá tudtam férni a dokkokon lévő rakományhoz. Ennek egy részét, amelyet a II. Világháborúban nem használtak, eljuttattuk Izraelbe s még csak össze sem voltak szerelve."

Ebben az időben Cohen összeismerkedik Jack Rubinstein-nel, aki később a nevét Jack Ruby-ra változtatja. Gary Wean, akinek az volt a feladata, hogy tartsa szemmel Cohen tevékenységét, tapasztalatait megírta a "There's a Fish in the Courthouse" (Különös ügy a bíróságon) című emlékirataiban. Wean figyelemreméltó megállapításait azonban a Kennedy-merénylet kutatói nem méltányolták eléggé. Wean, aki a los angeles-i rendőrség nyomozója volt, jól ismerte Mickey Cohen-t. És mint a los angeles-i kerületi ügyészség bűnügyi részlegének nyomozója, Wean tájékozott volt arról a tevékenységről is, amit Cohen Hollywoodban folytatott. Wean, aki 1970-ben ment nyugdíjba, végül is Ventura megye Állami Ügyvédi Irodájának lett a főnyomozója. Wean kétszer találkozott Ruby-val Hollywoodban 1946-ban és 1947-ben. Az első alkalommal Ruby Cohen limuzinjában utazott, annak tulajdonosával. Egy évre rá, a Harry's Place nevű night club-ban találkoztak, ahol Wean megmondta Ruby-nak, hogy rendőrtiszt. Ruby viszont közölte: "Jack Ruby-nak hívnak és most érkeztem Chicagoból, hogy találkozzam Harry-vel. Minthogy a háborúnak vége a nyugati part halott, Chicago is az. Átköltöztettünk mindent New Orleans-ba és Miami-ba. Mostantól fogva minden akció innen indul az Egyesült Államok és Kuba között."

A new orleans-i körzeti ügyész-helyettes megerősítette Rubynak az állítását, hogy ez a franciás szépségű déli város lett a bűnözői szindikátus tevékenysége egészének, és pénzügyi tranzakcióinak a tengelye. Az ügyész kijelentette: "Túl sok pénz van itt. Úgy gondoljuk, hogy ez az ország más részein működő Cosa Nostra szervezetektől (maffiától) ered azért, hogy a helyi maffia-vezetők beruházzák. Ez lehet a pénzügyi központjuk egy sor biztonságos hellyel, ahol a kampány-hozzájárulások és a kifejezett megvesztegetések jól elszigetelték őket a törvényes rendtől" - (Robert Morrow: The Senator Must Die: The Murder of Robert F. Kennedy. - Santa Monica, California: Roundtable Publishing Inc., 1988 - 16. oldal).

Ez azonban csak a kezdete volt Jack Ruby és Mickey Cohen kapcsolatának. 1960-ra Cohen már a nyugati-parti szindikátus nagyhatalmú vezetője volt Meyer Lansky megbízottjaként. De Cohen fontos szerepet játszott a Hollywood-i művészvilágban is. Ennek meghatározott célja volt. John Davis írja "Mafia Kingfish: Carlos Marcello and the Assassination of John F. Kennedy" - Maffiafőnök: Carlos Marcello és John F. Kennedy meggyilkolása (New York: McGraw-Hill Publishing Company, 1989) című könyvének 239. oldalán: "Cohen egyik profitszerzési módszere volt szexuálisan kompromittálni Hollywood-i sztárokat zsarolási célból. Cohen volt az, aki összehozta a perzselő viszonyt társa, Johny Stompanato és Lana Turner filmcsillag között, abban a reményben, hogy fényképeket tud készíteni róluk az ágyban. Lana Turner lánya később megölte Stompanato-t. Ez az ügy annak idején elhíresült hollywoodi botrány volt."

Marilyn Monroe és Mickey Cohen

Cohen manipulálta Marilyn Monroe-t is. A legenda úgy szól, hogy állítólag Frank Sinatra volt az, aki Marilyn Monroe-t bemutatta John F. Kennedy-nek. Gary Wean szerint viszont Mickey Cohen hálózata volt valójában az, amely összehozta a massachusetts-i szenátort és Hollywood szex-szimbólumát. Wean leírja, hogy Cohen közeli barátja, Joey Bishop kabarészínész - aki történetesen Sinatra híres klikkjéhez tartozott - volt az, aki olyan körülményeket teremtett, amelyek elvezettek J.F.K. és Marilyn Monroe bizalmas kapcsolatához az 1960-as elnökségi kampány során. Bishop javasolta Kennedy-nek, hogy vegyen részt egy jól előkészített hollywoodi partin. Wean szerint ennek nemcsak az volt az oka, hogy kielégítsék J.F.K. közismert igényét a szép nők iránt. Bishop tudta, hogy Monroe varázsa hatni fog Kennedy-re. Bishop Cohen embere volt. Cohen viszont szoros kapcsolatban állt Menachem Beginnel. Begin tudni akarta, hogy elnökként milyen tervei vannak Kennedy-nek Izraellel. Wean írja már idézett könyvének 679. oldalán: "Cohen arra gondolt, ha össze tudják hozni Marilyn-t Kennedy-vel, akkor Cohen embere, Georgie Piscitelli, képes lesz manipulálni és kiszedni belőle mindazt, amit Kennedy mondott neki. Vagyis zsarolással nyomást gyakorolhatnának Kennedy-re, amíg tart köztük a szerelmi viszony."

Wean nyomozói feladatai ellátása közben azt is kiderítette, hogy Cohen szépfiúja, Piscitelli, Marilyn Monroe-val is viszonyt folytatott. Wean ezt egy fiatal nőtől tudta meg, Mary Mercandante-tól, aki féltékeny volt Monroe-ra Piscitellivel folytatott viszonya miatt. Mercandante mondta el Wean-nek: Piscitelli kapta a megbízást, hogy szedjen ki mindent Marilyn Monroe-ból, ami J.F.K. Izraellel kapcsolatos nézeteire, terveire vonatkozik. Wean szerint, Piscitelli elmondta Mercandante-nak, aki ugyancsak a szeretője volt, hogy Marilyn Monroe rossz néven venné, ha nyomást gyakorolna rá és azt mondaná neki, hogy ő nem ért a politikához. Ugyancsak Wean idézi Mercandante-t, miszerint: "Cohen méregbe gurult és azt mondta Georgie-nak, hogy elege van már Marilynből és, hogy itassa le vagy adjon neki pirulákat, de szedje ki belőle, hogy John F. Kennedy-nek mik a szándékai Izrael finanszírozását illetően" (677. oldal). Ugyancsak Wean írja, hogy Cohen és Begin aggódott Kennedy-nek azon elképzelései miatt, hogy dollár-milliárdokat fordítson a Békehadtestre (Peace Corps), valamint dél-amerikai és afrikai országokra. A féltékeny Mercandante azzal is fenyegetőzött, hogy feltárja mindazt, amit megtudott Marilyn Monroe Cohen általi manipulálásáról és a filmcsillag Kennedy-vel folytatott viszonyáról. Wean azonban ekkor már jelentette feletteseinek a tudomására jutott információkat.

Mercandante kisasszonyt később meggyilkolták. Ő is azok közé az áldozatok közé sorolható, aki végső soron belekeveredett a J.F.K. elleni merényletbe és annak eltusolásába. Hosszú ideig széles körben terjedt az a gyanú, hogy Marilyn Monroe-t is meggyilkolták. A bulvárlapok azt sugalmazták olvasóiknak, hogy a Kennedy család gyilkoltatta meg azért, hogy titokban tartsa viszonyát az elnökkel és állítólagos további viszonyát az elnök testvérével, Robert Kennedy igazságügyi-miniszterrel. A fokozatosan napvilágra kerülő tények azonban arra utalnak, hogy ha Marilyn Monroe-t meggyilkolták, akkor egészen mások és más okból akarták őt elhallgattatni. Piper úgy véli: HaMarilyn Monroe valaha is nyilvánosságra hozta volna, hogy Mickey Cohen arra használta, hogy kiszedje Kennedyből: elnökként milyen politikát akar folytatni Izrael Állammal, akkor az fényt derített volna J.F.K. és Izrael feszült viszonyára, amit az amerikai-izraeli lobby nem engedhetett meg magának. Érdekes megemlíteni, hogy emlékirataiban Cohen egyetlen egyszer sem említi Marilyn Monroe vagy Jack Ruby nevét. Úgy néz ki, hogy Cohen és szerzőtársa ezt a "mellőzést" találta a jobb megoldásnak. Mindenesetre Cohen révén Meyer Lansky is bennfentes információkkal rendelkezett Robert Kennedy házasságon kívüli viszonyáról, ha bizonyítottnak tekintjük a vélekedést, hogy Monroe-nak valóban volt szexuális kapcsolata Robert Kennedyvel is.

Wean arról is beszámol, hogy miként fedezte fel először Cohen szoros kapcsolatát Menachem Beginnel. Wean írja emlékirataiban a 687. és a 688. oldalon, hogy "Partnerem és én figyeltük Mickey Cohent távolról. Tudtuk, hogy valami rendkívüli szándéka van. Igen sok időt töltött egy különös kinézetű, alacsony férfival a Beverly Wilshire-hotel ebédlő-pultjánál ott, ahol a gyógyszereket árusítják. Ami leginkább felkeltette kíváncsiságunkat, hogy Mickey úgy nézett ki, mint aki utasításokat vesz át az idegentől. Távcsöves lencsékkel fényképeket készítettünk Cohenről és barátjáról. A hivatalban megvizsgáltuk. Megtudtuk, hogy a neve: Menachem Begin." Azért, hogy kifürkéssze miről beszélgetett Cohen és Begin, Wean bekapcsolt egy jiddisül beszélő titkos ügynököt, hogy hallgassa le beszélgetésüket. Wean a következőket jegyzi meg már idézett könyvének a 688. oldalán: "Ügynökünk jelentette, hogy a két vitatkozásba merült személy rendkívül izgatott volt. Sok szó esett Kubáról, a katonai műveletekről, és a Kennedyekről." Könyvének 689. oldalán pedig idézi Wean megbízottjának a következő szavait: "Meggyőződhettünk, hogy valami folyamatban van. Mickey úgy beszélt, mint egy politikus. A háborúról és milliárddolláros költségvetési kiutalásokról tettek említést, elátkozva Kennedyt az ostoba Békehadtestéért, és pénzpocsékolásáért."

A kávéházból Wean és munkatársa követte Cohent egy elegáns Los Angeles-i lakásba. Itt Cohen és Begin Melvin Belli sztárügyvéddel találkozott, aki Cohennek már hosszú ideje jogtanácsosa és jó barátja volt. Belli később Jack Rubynak lett a védőügyvédje. Cohen érdeklődése Kennedy közel-keleti politikája iránt párosult Marilyn Monroe szerencsétlen manipulálásával. Cohen tisztában volt a J.F.K. elleni merénylet hátterével, de titkát magával vitte a sírba, amikor váratlanul szívinfarktusban meghalt. Itt csak annyit érdemes megjegyezni, hogy korábban semmiféle szívproblémával nem kezelték.

Amikor Anthony Sommers készült "Goddess, a Life of Marilyn Monroe" (Istennő, Marilyn Monroe élete) című könyvének a megírására, felvette a kapcsolatot Gary L. Wean-nel, aki számos információt közölt vele, köztük azokat is, amelyeket mi Piper kutatásai nyomán ebben az írásunkban már ismertettünk. De amikor Sommers Monroe életrajza a könyvesboltokba került, a könyvben már egy szó sincs Mickey Cohenről és izraeli kapcsolatáról. A könyv azt sugallja, hogy Monroe halála a Kennedy testvérekkel való viszonyával függhetett össze. Valójában a könyv azt a benyomást kelti olvasójában, hogy a Kennedyek azok, akik így, vagy úgy - közvetve vagy közvetlenül - felelősek Monroe tragikus haláláért.

Anthony Sommers azonos azzal az Anthony Sommers-szel, aki kimerítő tanulmányt írt a J.F.K. elleni merényletről, amelynek címe Conspiracy (Összeesküvés). Ezt még azelőtt írta, hogy találkozott volna Gary L. Wean-nel. Amikor Sommers publikálta 1992-ben könyvének a felfrissített kiadását, nem tesz említést azokról az információkról, amelyeket Wean közölt vele. Michael Collins Piper a Final Judgment-ben (Végső megítélés) úgy véli, hogy Sommers nem ismerte fel Wean információinak a fontosságát, ugyanakkor ő - mármint Piper - Wean felfedezését kulcsfontosságúnak tartja annak megítéléséhez, hogy valójában mi is történt 1963. november 22-én.

Ma is még igen sokan hivatkoznak Jack Rubynak a szervezett bűnözéssel való kapcsolatára annak bizonyítékaként, hogy a maffia ölte meg J.F.K-t. Egyesek még azt is leírják, hogy Ruby a merényletet követően elsőként Mickey Cohen munkatársának, Al Grubernek telefonált Hollywoodba. Gruber egyébként a merénylet előtt néhány nappal 1963. novemberében látogatást tett Rubynál Dallasban. A Cohen-Ruby kapcsolat közvetlenül utal a Meyer Lansky bűnözői szindikátus szerepére a dallasi merényletben. Gary Wean úgy véli, hogy Gruber volt a kapcsolattartó Cohen és Ruby között, és ő adhatta az utasítást Rubynak, hogy az elkövetőnek kiszemelt Oswaldot, a "Patsy"-t (baleket), akinek valahogy sikerült elkerülni, hogy megöljék, hallgattassa el.

Jack Rubynak a bűnözői alvilággal való kapcsolata kellően dokumentálva van. Ami azonban nincs eléggé feltárva, illetve közölve a publikációkban, az Rubynak a kapcsolódása a Meyer Lansky szindikátushoz, és a CIA-hoz. Tény, hogy a Lee Harvey Oswald lelövéséért vád alá helyezett Ruby védelmére az a Melvin Belli sztárügyvéd érkezett, aki Lansky nyugati-parti kulcsemberének, Mickey Cohennek volt a barátja. Ruby azonban nemcsak Oswaldot hallgattatta el, de tettével spekulációk egész során indította el. Ha Oswald mondjuk szívrohamban hal meg a dallasi börtönben, és nem Jack Ruby végez vele, akkor lassabban terjed el a közvéleményben az a meggyőződés, hogy összeesküvés áldozata lett J.F.K. Oswald lelövésével a chicagói születésű alvilági személy került a reflektorfénybe. Serdülőként Ruby nem kisebb gengszter számára dolgozott, mint Al Capone, akinek a küldönce volt. Piper szerint azonban Ruby sokkal fontosabb személy volt, mint a szervezett bűnözés olasz szárnyának az alkalmazottja. Ruby a Meyer Lansky bűnözői szindikátus tekintélyes tagja volt, és együttműködött Lanskynak a CIA-ba beépült titkos hálózatával is. Az egyik neves kutató Jim Marrs írja "Crossfire: The Plot That Killed Kennedy" (Kereszttűz: Az összeesküvés, amely megölte Kennedyt) (New York: Carrol and Graf Publishers, Inc., 1989.) könyvének a 392. oldalán: "Ruby résztulajdonosa volt egy játékkaszinónak a floridai Hallandale-ben Meyer és Jake Lanskyval együtt az 1950-es évek elején."

Ruby az egyik meghatározó szereplő volt a CIA és a Lansky szindikátus Mexikói Öböl-parti akcióiban. Ruby részt vett a Fidel Castro részére folytatott fegyvercsempészetben, de szállított fegyvert a Castro-ellenes kubaiaknak is. A Castro részére juttatott fegyverszállítmányok megszervezésében együttműködött Carlos Prio Soccaras volt kubai elnökkel, aki korábban Meyer Lanskyval állott bizalmas üzleti kapcsolatban.

John Henshaw, a neves washingtoni oknyomozó riporter azt állítja, hogy a J.F.K. elleni merényletet megelőző hónapokban a dallasi rendőrség már büntetőeljárást folytatott Ruby és Oswald ellen az Edwin Walker nyugalmazott tábornok elleni gyilkossági kísérlet miatt. A titkosrendőrség nyomozása kiderítette, hogy Oswald és Ruby együttműködött ebben az ügyben. Az FBI egyik magasrangú vezetője azonban közbeavatkozott és megakadályozta, hogy letartóztassák a két gyanúsítottat, Rubyt és Oswaldot. Henshaw szerint a CIA kérte az FBI-t, hogy avatkozzon közbe. A CIA ebben az időben Ruby segítségével toborzott embereket a Kuba ellenes mozgalomba. Az FBI illetékese azonban csak írásbeli megkeresésre mellőzte Oswald és Ruby letartóztatását. A dallasi rendőrfőnök, Curry, ugyancsak írásbeli megkeresésre tekintett el a két gyanúsított őrizetbe vételétől.

John Henshaw írja a "The Washington Observer" 1969. július 1-i számában, hogy "A J.F.K. elleni merénylet napján az Igazságügyi Minisztérium tanácsosa Abram Chayes és Nicholas Katzenbach éjfélkor tanácskozott, és megegyeztek, hogy Oswald volt az egyedüli merénylő és semmilyen nemzetközi felhangot sem kell adni a soron következő nyomozásnak. Ugyanezen a napon Lyndon Johnson felhívta ügyvédjét Abe Fortast, a tekintélyes zsidó közösségi vezetőt, és kérte, hogy vállalja el a Kennedy halála ügyében folyó nyomozás koordinálását. Fortas egyetértett Chayes és Katzenbach ajánlásával, és L.B.J.-nek javasolta a Warren Bizottság felállítását, amely vizsgálódásai befejeztével aztán olyan megállapításokra jutott, amilyenekben Katzenbach, Chayes és Fortas korábban már megegyezett.

Michael Collins Piper hozzájutott egy levélhez, amelyet 1967. február 20-án írt elküldője. Ekkor már teljes erővel folyt Jim Garrison New Orleans-i ügyész nyomozása a J.F.K. elleni merénylettel kapcsolatban. A levél szerzője beszámol arról, hogy milyen félelemben él New Orleans-ban nagynénje, aki korábban Lee Harvey Oswald szomszédja volt. Nagynénje közölte vele: Oswaldot háromszor meglátogatták, kétszer kubai kinézésű férfiak, és egy alkalommal egy férfi és egy nő jött érte. Ez a férfi arcban megegyezett Ruby fényképén látható arcával. Valahányszor látom Rubynak a fényképét, felötlik bennem Oswald látogatója, de félek bármit is mondani erről. Nem esküdhetek meg arról, hogy Ruby volt, de arról sem, hogy nem ő."

Ma már bizonyítottnak vehető, hogy Jack Ruby kapcsolatokkal rendelkezett mind a Lansky szindikátushoz, mind a CIA-hoz. Mindazonáltal a Warren Bizottság működése idején Jack Rubynak ezt a kapcsolatrendszerét nem vizsgálták meg.

A J.F.K. elleni merénylet előtti napon Jim Braden, Meyer Lansky személyes megbízottja Dallasba látogatott. Ő a merénylet idején a Dealy Plazan volt és a dallasi rendőrség őrizetbe is vette, majd szabadon bocsátotta. Azok a kutatók, akik a szervezett bűnözés szerepét hangsúlyozzák a dallasi merényletben, gyakran hivatkoznak Jim Braden furcsa jelenlétére Dallasban. Mellőzik viszont, hogy Braden milyen szoros kapcsolatban állt Meyer Lanskyval.Bernard Fensterwald írja (Bernard Fensterwald and the Committee Investigate Assassinations. Coincidence or Conspiracy (New York 1977. 372. oldal): "Bradennak más meglepő kapcsolatai is voltak, amelyeket soha nem tárt fel a Warren Bizottság. Jim Braden ellátogatott a H.L. Hunt Oil Company központjába, Dallasba, amelyet Jack Ruby 1963. november 21-én a merénylet előtti nap délutánján keresett fel, hozzávetőleg ugyanabban az időpontban. Braden a híre szerint maffia törzshelynek számító Cabana motelban szállt meg Dallasban, amelyet Jack Ruby és különböző barátai gyakran látogattak. Jack Ruby a merénylet előtti nap éjjelén 1963. november 21-én éjfél körül kereste fel a Cabana motelt, miközben Jim Braden is ott volt, mint vendég. Bradennak valószínűleg kapcsolata volt a néhai David Ferrie-vel is... Ugyanebben az időpontban 1963. vége felé David Ferrie Carlos Marcello maffiavezér számára dolgozott ugyanazon irodaépület ugyanazon emeletén, mint Marcello." Az a tény, hogy Meyer Lansky egyik bizalmas futára Dallasban tartózkodott, jelzi, hogy Meyer Lansky maga is akcióban volt. Az olyan kapcsolattartó emberek, mint Braden, rendkívül fontosak voltak a Lansky szindikátus számára. Fontos üzenetek soha nem telefonon érkeztek. Mickey Cohen szerint így védekeztek már ekkor is a lehallgatás ellen. A pénzt is személy juttatta el személyhez. Nyilvánvaló, hogy Lansky küldött Jim Bradennel üzenetet Rubynak. E részletekkel kívántuk alátámasztani azt, hogy Lansky és Ruby kapcsolata sokkal mélyebbre nyúlik, mint ahogyan azt egyes merényletkutatók vélik.

Már említettük, hogy Melvin Belli az Amerika-szerte híres tárgyaló ügyvéd vállalta fel Ruby védelmét, igen magas, milliós nagyságrendű gázsiért. Bellinek azonban nem sikerült kimosnia Jack Rubyt, akit halálraítéltek. Ruby családja formailag elbocsátotta Bellit, mint Ruby ügyvédjét. Ruby azonban meghalt röviddel azelőtt, hogy újratárgyalták volna ügyét J.F.K. feltételezett merénylőjének a megöléséért. Noha Jack Rubynak tényleges szerepe a J.F.K. elleni merénylet előkészítésében valószínűleg soha nem lesz teljesen ismert, ma már világosan látszik, hogy Ruby fontos szerepet játszott a merénylet hátterének az eltusolásában. Azzal, hogy megölte Oswaldot, elhallgattatta azt a személyt, aki összerakhatta volna a rejtvény hiányzó részeit az amerikai közvélemény számára.

Egy különös történet

M.C. Piper számol be többször is idézett Final Judgment című könyvének a 176. oldalán a következőkről:

"Amikor éppen befejeztem könyvemet, egy nagyon különös történet jutott a tudomásomra, amely megérdemli az ismétlést, ha másért nem, azért, hogy rögzítésre kerüljön... Mielőtt ismertetem a történetet, néhány szót kell szólni a forrás hitelességéről. Az eredeti forrás egy most már elhunyt Idaho államból származó asszony volt, név szerint Grace Pratt, aki elmondta ezt a történetet egy barátjának, aki most Oregonban él, és akinek a nevét nem említhetem. E sorok szerzője beszélt az oregoni férfival, egy öreg nyugdíjassal, és megállapította, hogy a legszilárdabban hisz Pratt asszonynak a megbízhatóságában. Írásban átnyújtotta annak az összefoglalóját, amit Pratt asszony elmesélt neki Jack Rubyval való kapcsolatáról. A memorandum idevonatkozó része így hangzik:

"1960-ban Idaho-ban találkoztam George és Grace Prattal, akik Kaliforniából költöztek Nampába nyugdíjazásukkor. A Pratték jó barátaim lettek. George a haditengerészetnél dolgozott, Grace pedig főzött hosszú éveken át San Francisco nagy vendéglőiben. Egy ideig a Tiny's részére dolgozott. A Tiny's-nek volt egymás mellett egy vendéglője és egy bárhelyisége átjáró ajtóval, amely az ebédlő és a konyha közötti előszobára nyílott. A bárt Jack Ruby vezette. Ugyancsak ő volt az alagsorban a hölgyek főnöke. A bár az alvilág egyik találkozóhelye volt. Amikor a vacsora véget ért, Grace készített egy tálat magának, egyet pedig Jack Rubynak és együtt szoktak enni az előtérben. Egyik napon lépteket hallott, felnézett, éppen időben, hogy hallja egy hangtompítós fegyvernek az elsütését. Egy férfi rohant keresztül az ajtón és holtan esett össze. Utána nagy, robusztus ember jött be, megragadta a karjainál, mintha össze akarná törni és közölte vele "ugye nem láttál semmit, nem hallottál semmit." Ő azt felelte: én a konyhában voltam, nem láttam és nem hallottam semmit. Ettől kezdve megbíztak benne. Jack elmondott neki egy sor dolgot, ami a bárban történt. Bárki, aki ilyen jól ismerte Jack Rubyt mindig képes lenne rá, hogy felismerje őt.

"Hat nappal azután, hogy Jack Rubynak a temetését közölte a sajtó, Grace rendkívül izgatottan felhívott engem és közölte: "A híreket nézem a TV-én. A felvevőgép ráközelített a New Yorkból Izraelbe induló repülőgép feljárójára, és mit gondolsz, ki ment fel a feljárón? Izgatottan kiáltottam George-nak a másik szobába és hívtam, hogy jöjjön gyorsan. Jack Ruby szállt be éppen a repülőgépbe. A feljáró tetején megállt, körülnézett, egyenesen bele a kamerába, megérintette a kalapját és belépett a repülőbe. A hölgy arra gondolt: jelet adott valakinek, hogy végrehajtotta a feladatot, és elrepül úti célja felé. Pratték meg voltak döbbenve. Az asszony elmondta, hogy a J.F.K. elleni merénylet sok tanúja titokzatosan meghalt. Két évre azután, hogy látta felszállni a gépre Rubyt, alvilági körökből azt hallotta, hogy Brazíliába távozott. Megígértette velem, hogy nem mondom el ezt egészen addig, amíg meghal. Grace tíz éve halott. Ismerve Grace-t és szavahihetőségét, minden szavának hitelt adok. Ha valakinek lenne bátorsága exhumálni és leellenőrizni Jack Ruby holttestét, akkor az nagyon tanulságos lenne."

Itt ér véget az a beszámoló, amelyet Piper egy memorandumból vett, illetve abból az interjúból, amit a memorandum készítője adott személyesen neki.

Ruby valóban élt San Francisco-ban, amikor Kalifornia másik nagyvárosában, Los Angelesben, is hosszabb időt töltött. Az az idahoi férfi, aki mindezt elmondta Pipernek, meg van arról győződve, hogy Pratt asszony valóban jól ismerte Jack Rubyt, és Mrs. Pratt is szilárdan hitte, hogy valóban Rubyt látta felszállni a repülőgépre. Egy másik személy, aki ugyancsak jól ismerte Pratt asszonyt, megbízható, komoly embernek nevezte, aki nem talál ki meséket. Mrs. Pratt neki is elmondta, hogy ismerte Rubyt, noha ezt a repülőtéri jelenetet nem közölte vele. Piper így tűnődik: vajon ez a történet csupán egy asszony fantáziájának a szüleménye, vagy pedig valóban azt a személyt látta Pratt asszony, akit látni vélt?

James Jesus Angleton, E. Howard Hunt és a francia kapcsolat

Az 1985-ben Miamiban lefolytatott, a tömegtájékoztatás részéről kevés publicitásban részesülő rágalmazási per volt az, ahol Mark Lane bebizonyította az esküdtszéknek, hogy a CIA részt vett a J.F.K. elleni merénylet előkészítésében és végrehajtásában. Már említettük, hogy Mark Lane-nek a "Plausible Denial" (Hiteles cáfolat) című 1991-ben megjelent könyve számos fontos új tény mellett ezt a pert is részletesen ismerteti. A perben felmerült tényekből kiderül, hogy James Jesus Angleton kulcsszerepet játszott a merénylet hátterében. Az előzőekben már ismertettük Victor Marchetti-nak, a CIA egykori munkatársának a cikkét, amely a washingtoni The Spotlight hasábjain jelent meg még 1978-ban, és amely az alapját képezte a Miamiban lefolyt pernek. Most csupán azt emeljük ki, hogy Marchetti írásában utal rá, miszerint a CIA felső vezetése E. Howard Huntot, mint egyént akarta felelőssé tenni azért, hogy a CIA-t, mint intézményt tisztára mossa. Azaz paraszt áldozatnak szánták - tehetjük mi hozzá - az eltussolást célzó sakkjátszmában a "királynő", vagyis a CIA jó hírnevének a megmentése érdekében.

A Kennedy gyilkossággal foglalkozó irodalom egyik ismétlődő témája, hogy a Dealey Plaza-n őrizetbe vett három csavargónak köze volt a merénylethez. Ezekben a történetekben az egyik visszatérő elem az, hogy állítólag E. Howard Hunt volt az egyik a három letartóztatott személy közül. Sok kutató azonban úgy véli, hogy E. Howard Hunt-ot a CIA elképzeléseinek megfelelően szándékosan keverték bele ebbe az ügybe. Victor Marchetti tulajdonképpen a CIA-nak ezt a tervét hozta nyilvánosságra a Spotlight hasábjain. A Hunt-ra vonatkozó elmélet egyik terjesztője: A.V. Webermann, aki könyvet is írt ennek az állításának az alátámasztására. 1975-ben, amikor Webermann publikálta könyvét, egy különös levél került Penn Jones levelesládájába. Penn Jones maga is a merénylet hátterével foglalkozó kutató volt, és a postaládájába bedobott névtelen levél - amelyet spanyolul írtak és Mexico City-ben adtak postára - nem volt más, mint Lee Harry Oswald néhány sora Hunt-hoz. Szakértők szerint a levél hitelessége nagyon is kétséges, de most nem ezt kívánjuk hangsúlyozni, hanem azt, hogy valakik nyilvánvalóan E. Howard Hunt-ra akarták terelni a gyanút.

Ma már tudjuk, hogy E. Howard Hunt valóban Dallasban volt 1963. november 21-én, és aktív szerepet játszott a J.F.K. elleni merénylet előkészítésében. Marchetti szerint a közvélemény széles körében kialakult az a meggyőződés, hogy a CIA benne volt a merényletben, ezért készült a hírszerzőszolgálat feláldozni egyik régi munkatársát. Minden esetre Marchetti sohasem állította azt, hogy Hunt részt vett magában a merényletben, csupán annyit állított: a CIA magas rangú vezetői úgy döntöttek, hogy a hírszerzőszolgálat részéről Huntot teszik felelőssé. Most csupán azt kívánjuk rögzíteni, hogy a CIA-n belül az a személy, aki Huntra akarta terelni a gyanút a J.F.K. elleni merényletben való CIA közreműködésért, J.J. Angleton volt. Ezzel nem azt mondjuk, hogy Huntnak semmi köze sem volt a merénylethez. Mint már említettük, a kritikus napokon Dallasban tartózkodott. Csupán azt állítjuk, hogy Angleton volt az, aki Hunt-a próbálta hárítani a felelősséget a CIA bűnrészességéért. Angleton készített feljegyzést felettesének és patrónusának Richard Helmsnek Hunttal kapcsolatban. Angleton volt az, aki szoros kapcsolatban állt a CIA által finanszírozott hírszerző tevékenységgel Európában. Ez a tevékenység viszont szorosan kapcsolódott a Meyer Lansky szindikátus működéséhez. Angleton hangolta össze a CIA és a korzikai maffia közti kapcsolatot, amely segítette a globális kábítószer-kereskedelem zavartalan lebonyolítását. Az a tény, hogy Angleton feljegyzést készített, másrészt, hogy ez nyilvánosságra került, jelzi, hogy fontos szerepe volt a J.F.K. elleni merénylet további eltussolásában. Felmerül a kérdés, hogy vajon Angleton és Helms valóban aggódott-e azért, hogy a feljegyzésben foglaltak kiszivárogtak, és a sajtó tudomására jutottak? Marchetti úgy vélte, hogy egy kis beismerés, s egy bűnös föláldozása viszont felmentheti a CIA-t, mint intézményt az összesküvésben való bűnrészesség vádja alól.

Joe Trento feltárta, hogy Angleton maga szivárogtatta ki a feljegyzés tartalmát és gondoskodott arról is, hogy az eljusson a washingtoni Képviselőház Merényleteket-kivizsgáló Bizottságához. Az egészet persze úgy irányították: ne derüljön ki, hogy maga Angleton akarta a kiszivárogtatást. A Spotlight-ban megjelent Victor Marchetti cikk társszerzője, Joseph Trento, a Miamiban folyt rágalmazási perben eskü alatt vallotta, hogy a szóban forgó belső feljegyzést személyesen látta. Trento szerint Angleton elmondotta neki, hogy Hunt-ot Dallasba a szovjet KGB egyik magas rangú titkos ügynöke küldte, aki együttműködött a CIA-val is. Trento azt is elmondotta, hogy később arra a meggyőződésre jutott, hogy ez a titkos KGB ügynök által való küldés tulajdonképpen félrevezetést célzó dezinformáció volt. Angleton próbálta meg ily módon elleplezni saját kapcsolatát ahhoz a Hunthoz, aki Dallasban tartózkodott a kritikus napokban. Trento kijelentette: "Úgy gondolom, hogy Angleton maga volt az, aki Huntot Dallasba küldte, mert senkit nem akart felhasználni a saját részlegéből." Hunt Dallasba küldéséről Angleton döntött, akinek irányító szerepe volt az összeesküvésben, amelyhez az is hozzátartozott, hogy Lee Harvey Oswald-ot a KGB-vel együttműködő Castro-agitátorként állítsák be.

Trento még tényként fogadja el azt, hogy Oswald valóban járt Mexico City-ben és találkozott szovjet és kubai ügynökökkel. Mark Lane azonban bebizonyítja, hogy Oswald mexikói útja egy CIA által kiagyalt dezinformáció volt. Lane így foglalja össze erről álláspontját: "Kezdettől fogva szem előtt kell tartani, hogy Oswald állítólagos mexikói látogatására, valamint ottan a szovjetekkel és kubaiakkal tartott kapcsolataira vonatkozó információkat szinte kizárólag a CIA fabrikálta." A Warren Bizottság a CIA-t jelölte meg elsődleges forrásként a Mexico City-ben történtekre vonatkozóan, és elutasította, hogy független forrásból ellenőrizze az eseményeknek a CIA általi verzióját.

A Mexico City-i forgatókönyv a CIA által támogatott konvencionális bölcsességet tartalmazza, amelyet a Warren Bizottság megfelelő ellenőrzés nélkül elfogadott. A CIA arról tájékoztatta a Warren Bizottságot, hogy Oswald 1963. szeptember 27-én Mexico City-ben találkozott a szovjet követségen, egy Valerij Kosztyikov nevű KGB-tiszttel, aki a merényletek és szabotázsok specialistája volt. A CIA szerint Kosztyikov volt a szovjetek által irányított és az Egyesült Államokban végrehajtott merényletek ügyében a felelős vezető. A CIA tehát nem kevesebbet sugalmazott, mint azt, hogy Oswald azért találkozott a KGB-tiszttel, hogy együtt megtervezzék a J.F.K. elleni merényletet. Még a Warren-bizottság is kételkedett ebben, és felszólította a CIA-t, hogy terjesszen elő bizonyítékokat Oswald Mexico City-ben tanúsított magatartására. A CIA egy Duran nevű nőnek a tanúvallomását nyújtotta be. Ez azonban csak annyit állított, hogy Oswald látogatást tett a kubai nagykövetségen, ami után őt a mexikói rendőrség letartóztatta. Arra kényszerítették, hogy tegyen egy nyilatkozatot, amelyben állítja, hogy Oswald felkereste a kubai nagykövetséget. Amikor szabadlábra került, nyilatkozott az esetről, mire a CIA megtáviratozta a mexikói rendőrségnek, hogy vegye újra őrizetbe Duran kisasszonyt. Figyelmeztették a mexikói rendőrséget, hogy Duran nem szerezhet tudomást arról, hogy letartóztatásában a CIA is benne van. A CIA-nak sikerült olyan telefonbeszélgetéseket tartalmazó magnószalagokat is produkálnia, amelyek állítólag a Lee Harvey Oswald és a szovjet nagykövetség valamelyik munkatársa között folytatott beszélgetéseket rögzítették. Miután átvizsgálta ezeket a magnószalagokat az FBI is arra a megállapításra jutott, hogy azok nem Lee Harvey Oswald hangját tartalmazzák. A Szövetségi Nyomozó Irodának ez a jelentése azonban sohasem került a Warren Bizottság elé. Earl Warren főbíró továbbra is a CIA által benyújtott jelentésre támaszkodott.

David Atley Philips, a CIA nyugati-féltekén illetékes részlegének korábbi vezetője, 1977-ben nyilvánosan elismerte, hogy Oswald soha nem járt a Mexico City-ben lévő szovjet nagykövetségen. Ha valaki ezt tudhatja, úgy az pontosan Philips, mivel ő volt Oswald állítólagos látogatása idején a CIA Mexico City-ben működő kirendeltségének a vezetője.

Mark Lane rámutat, hogy a CIA bűnrészességének a méreteit csak akkor tudjuk felmérni, ha figyelembe vesszük, hogy milyen erőfeszítéseket tett a J.F.K. elleni merénylet eltusolására, a valódi okok és tettesek titokban tartására. Mark Lane írja:

"Több, mint 7 héttel Kennedy elnök meggyilkolása előtt a CIA drámaian és megtévesztően létrehozott egy kapcsolatot Lee Harvey Oswald és egy szovjet diplomata között, akit később a CIA úgy fog majd megjelölni, mint a KGB-nak az Egyesült Államokban végrehajtott merényletekért való felelős vezetőjét. Ennek az lett a következménye, hogy a Warren Bizottság - szembesülve a CIA állításaival, amelyek a Kennedy-elleni merénylet lehetséges szovjet részvételére vonatkoztak - annak az elrejtése irányában mozdult el, amit tévesen az "igazságnak" vélt. Earl Warren, az amerikai Legfelsőbb Bíróság elnöke, aki egyben a róla elnevezett bizottság élén is állt, úgy vélte, ha a közvélemény megtudja, hogy Oswald valóban szovjet ügynök volt, akkor nukleáris háború törhet ki. Mark Lane szerint ily módon a CIA - tudatos dezinformációjával - valójában túszként tartotta a kezében a Warren Bizottság vezetőjét.

Bernard Fensterwald összeesküvési kutató 1977-ben arról tájékoztatott, hogy "Angleton számos olyan ellentmondásos és vita tárgyát képező CIA ügyet irányított, mint a CIA által készített titokzatos fényképfelvétel-sorozat Mexico City-ben 1963. szeptemberében és októberében. Az ezeken a képeken a CIA által Lee Harvey Oswaldnak nyilvánított személyről kiderült, hogy semmi köze sincs Oswaldhoz. Az egész forgatókönyv célja az volt, hogy hitelessé tegye Lee Harvey Oswald olyan személyként való beállítását, aki nemcsak kommunista szimpatizáns, de KGB ügynök is, és ő az, aki megölte az amerikai elnököt.

Mára már ismertté vált, hogy Angleton tűntetett el minden bizonyítékot, amely alátámasztotta, hogy Oswald nem volt a KGB ügynöke. Angleton volt az, aki a legkeményebben vádolta az Amerikába disszidált Jurij NoszenkoKGB-tisztet, hogy kettős ügynök. Noszenko a J.F.K. elleni merényletet követően disszidált az Egyesült Államokba, és következetesen állította, hogy Oswald nem dolgozott a KGB számára, továbbá hogy a KGB minden olyan törekvést megvétózott, amely arra irányult, hogy a fiatal amerikait, aki a Szovjetunióba emigrált, beszervezzék. A Noszenko által előadottak teljes mértékben cáfolták Angleton egész koncepcióját, s ez valószínűleg meg is magyarázza, hogy Angleton miért bánt olyan kegyetlenül Noszenkóval.

A CIA-n belül is összecsaptak a különböző irányzatok. A belső ellentétek egyik kifejeződése volt az, hogy Angletont végül is eltávolították a CIA-ból. Trento szerint azért, mert a CIA-n belül felmerült az a lehetőség, hogy maga Angleton az, aki titokban együttműködik a KGB-vel. Ez természetesen direkt nem vezethető le Angleton rendkívül komplikált életéből, valamint abból a bonyolult szerepből, amelyet Angleton a CIA-n belül és a hírszerző szervezetek nemzetközi világában betöltött. Mindenesetre Angleton legkeményebb bírálói még ma is ragaszkodnak ahhoz, hogy ő a háttérhatalom beépített embereként töltötte be szerepét az amerikai hírszerző társadalomban. Michael Collins Piper, a már sokszor idézett "Final Judgement" című könyvében végig kitart amellett, hogy a háttérhatalom képviselőjeként Angleton szoros kapcsolatot tartott fenn Izraellel és hűségesen képviselte annak érdekeit.

Bernard Fensterwald részletesen is kitér arra, hogy Angleton milyen nagymértékben vett részt a J.F.K. elleni merénylet valamennyi szakaszában. Ezeket írja:

"Angleton részvételének meghatározó szerepe a merénylet kivizsgálásával kapcsolatos CIA álláspontban kialakításában először 1974-ben nyert megerősítést, amikor Howard Baker szenátor közreadott bizonyos információkat, amelyeket ő eredetileg akkor helyezett biztonságba, amikor részt vett a szenátus Watergate Bizottságában. Baker szenátor feltárta, hogy legalább két CIA dossziét tanulmányozott át, amely jelzi, hogy az Ügynökség benne lehetett a belföldi ügyekben. Elmondta, hogy a CIA dossziék egyike Bernard Fensterwald-ról szól, a Warren-bizottság bírálójáról. Ez az irattartó számos magas rangú CIA tisztségviselő belső feljegyzésének másolatát tartalmazza, amelyek egyértelműen bizonyítják, hogy James Angleton volt a döntő hatáskörű CIA tisztségviselő, aki illetékes volt minden a Kennedy merénylettel kapcsolatos ügyben."

"Angleton 1969. január 13-án kelt feljegyzésében, amelyet J. Edgar Hoover az FBI igazgatója részére készített, megjegyzi, hogy Fensterwald washingtoni központtal egy bizottság felállítására készül a merénylet kivizsgálására. Ebben a bizalmas memorandumában Angleton azt kívánta Hoover-től, hogy bizonyos homályosan körvonalazott személyi ellenőrzést rendeljen el Fensterwald-dal és három másik személlyel szemben, akik ugyancsak bírálták a Warren Bizottságot. 1976. júniusában új információk váltak ismertté arról a kulcsszerepről, amelyet Angleton játszott a Warren Bizottság vizsgálati tevékenységében".

A "Bernard Fensterwald and the Committee to Investigate Assassinations. Coincidence or Conspiracy?" (Bernard Fensterwald és a Merényleteket-kivizsgáló Bizottság. Véletlen egybeesés, vagy összesküvés?) (New York: Zebra Books, 1977. 184. oldal.) című könyvben olvasható: "A Szenátus Hírszerző Bizottsága jelentette, hogy 1963. december végén egy tanácskozáson Angleton azt akarta engedélyeztetni, hogy átvehesse a felelősséget a CIA részéről a Warren Bizottság vizsgálati tevékenységével kapcsolatosan."

"A szenátusi bizottság végső jelentése megjegyzi: »Angleton azt ajánlotta, hogy az ő irányítása alatt álló kémelhárító ügyosztály vegye át a nyomozást, és Richard Helms jóváhagyta ezt az ajánlatot.« Ezt követően Angleton és beosztottjai hatáskörébe került minden a Warren Bizottsággal kapcsolatos tevékenység."

Piper a Final Judgment 213. oldalán ezzel kapcsolatban a következőket jegyzi meg:

"Így történt az, hogy Izraelnek a CIA-nál lévő fő pártfogója lett az ügynökség első számú illetékese a J.F.K. merénylet kinyomozásában, a Warren Bizottság félresikeredett vizsgálati tevékenységének egész ideje alatt. Sőt mi több, Angleton közeli barátja és FBI-nál lévő megbízottja, William Sullivan, a Szövetségi Nyomozó Hivatal harmadik embere volt az FBI részéről a Warren Bizottsággal kapcsolatot tartó illetékes személy."

Angleton több vonatkozásban is erőteljesen érdekelt volt a J.F. Kennedyvel kapcsolatos ügyekben. 1976. február 23-án arról tudósított a Washington Post, hogy a társasági hölgynek számító Mary Pinchot Meyert 1964. október 12-én agyonlőtték egy ellene végrehajtott rablás során. Angleton megszerezte Meyer kisasszonynak a naplóját, és azt a CIA központjában megsemmisítette. Mary P. Meyerről azt kell tudni, hogy hosszú időn át volt Kennedy elnök egyik szeretője és naplója számos olyan adatot tartalmazott, amely az elnökkel való intim viszonyára vonatkozott. Nővére - Toni Bradlee-nek a Washington Post Ben Bradlee nevű szerkesztőjének a felesége - adta át Angletonnak Meyer kisasszony naplóját. Ben Bradlee maga is a CIA-nál dolgozott korábban. Anélkül is, hogy ismernénk a napló tartalmát, annyit megállapíthatunk, hogy Angleton rendkívül módon érdekelt volt minden Kennedy elnökkel kapcsolatos ügyben.

Visszatérve Angleton és E. Howard Hunt kapcsolatára, az sok homályos elemet tartalmaz. Ha Angleton valóban aláírta 1966-ban azt a feljegyzést, amelyben kiemeli, hogy Hunt a J.F.K. elleni merénylet kritikus időszakában Dallasban tartózkodott, akkor nem világos, hogy Angleton - a CIA-nak ez a fontos embere - miként felejthette el mindezt 1972-re, amikor is Hunt részt vett a Watergate Szállóban végrehajtott betörésben. Jim Houganoknyomozó riporter szerint Angleton 1972. június 19-én tagadta, hogy valaha is ismerte Hunt-ot, miután nyilvánosságra került, hogy Hunt részt vett a Watergate Szállodában tartott betörésben. Angleton szó szerint azt mondotta: "soha életemben nem láttam ezt az embert." Angletonnak ez a kijelentése az 1966-ban Angleton által készített feljegyzés ismeretében nem hangzik hihetőnek. Vagy pedig az 1966-os dátummal ellátott memorandum sokkal később készülhetett, természetesen visszadátumozva. Az bizonyítható, hogy Angleton egyik tervezője és irányítója volt a Disznó-öböli inváziónak és ezért nagyon valószínűtlen, hogy ne tudott volna Hunt létezéséről, aki a fő politikai összekötő volt a Castro ellenes kubai menekültcsoportokhoz.

Összefoglalva az eddig ismertetett tényeket Angletonnal kapcsolatosan a következőket állapíthatjuk meg:

James Jesus Angleton, aki Piper szerint Izrael támogatója a CIA-nál, különösen érdeklődött a J.F.K. elleni merénylet ügyében folytatott valamennyi vizsgálat iránt, amelybe a CIA-t is bevonták.

Angletonnak ez a szenvedélyes érdeklődése a J.F.K. elleni merénylet iránt maradandó volt, és folytatódott jóval azután is, hogy a Warren Bizottság már befejezte vizsgálódásait.

E. Howard Hunt valamilyen módon kapcsolódik a merénylettel összefüggő eseményekhez. Tény az, hogy Dallasban tartózkodott, ha nem is a merénylet időpontjában, de az azt megelőző napon.

Amikor a CIA feltételezett bűnrészessége került a kutatók és a közvélemény figyelmének a központjába, akkor Angleton készített egy feljegyzést, amely Huntot bevonja a J.F.K. elleni gyilkosságba. Nemcsak a gyanút igyekszik ráterelni, de gondoskodik arról is, hogy ennek a feljegyzésnek a tartalma kiszivárogjon és a Képviselőház Merényleteket-kivizsgáló Bizottságának a tudomására jusson.

Angleton viszonya E. Howard Hunthoz enyhén kifejezve is homályos, és sok tekintetben gyanús.

Victor Marchetti cikke, amely az E. Howard Hunt által indított rágalmazási per tárgyát képezte, sok tekintetben hiteles és ezt maga Hunt ismerte el.

Hunt - annak ellenére, hogy elismerte Marchetti állításainak alapvető helyességét - mégsem kívánt jogi úton elégtételt szerezni magának korábbi CIA-s kollégáitól, noha azok felelőssé akarták tenni a Kennedy elnök elleni merényletben való állítólagos részvételéért.

Hunt kitartott ártatlansága mellett, és azért rágalmazási pert indított a Spotlight című washingtoni hetilapban megjelent cikk szerzője ellen, hogy a per keretében bizonyítsa be ártatlanságát.

Amikor Hunt készült a Spotlight elleni perre, mert a CIA egykori munkatársaként egyedül ő - vagyis nem a CIA egésze - felelőssé lett téve a J.F.K. elleni merényletben való részvételért, akkor Hunt segítséget kért a CIA-től. Arra számított, hogy korábbi munkatársai majd a védelmére kelnek.

Angletonnak kulcsszerepe volt a J.F.K. elleni merénylet kivizsgálásának az eltusolásában. Hogy Angleton eltusolási stratégiájában milyen szerepet szánt E. Howard Huntnak, nem egyértelmű. Hunt sem ad erre világos választ. Ehelyett elhárított magáról minden felelősséget és tagadta részvételét a J.F.K. elleni merényletben. Több okból is választhatta ezt a megoldást. Csak feltételezhetjük: egyik motívuma az lehetett, hogy sok más CIA munkatárshoz hasonlóan ő is ellenfele volt Kennedynek, mivel az elnök kemény lépéseket tervezett a CIA ellen. Hunt azonban azt is szem előtt tarthatta, hogy a J.F.K. elleni merénylet számos szemtanúja az évek során erőszakos módon távozott az élők sorából.

1992. február 1-én a New American View című kéthavonként megjelenő hírlevél közli Marchettinek az újabb írását, amelyben kommentálja a J.F.K. merénylet hátterére vonatkozó kutatások újabb megélénkülését:

"Személyesen kételkedem a CIA-nak a J.F.K. elleni merényletben való részvételét illetően, vagyis nem hiszem (ismétlem nem hiszem), hogy a CIA-nak bármi köze is volt a fiatal elnök meggyilkolásához. De részt vett és a mai napig is részt vesz az összeesküvés felderítésének a kormány részéről történő eltussolásában...

Végül E. Howard Huntnak semmi köze nem volt a J.F.K. elleni merénylethez. Hunt véletlenül tartózkodott azon a napon Dallasban. Egy más ügyben nyomozott. Jelenléte azonban kínos a CIA számára és potenciálisan veszélyezteti az összeesküvés kormányzat részéről való eltussolását."

Vannak arra utaló jelek, hogy Hunt valóban akaratlanul keveredett bele a J.F.K. elleni összeesküvésbe egy olyan intrika részeként, amely felett nem volt áttekintése. Elfogadhatónak tűnik, hogy teljesen más célból tartózkodott Dallasban. Erre vonatkozóan a forrás Gary Wean, aki korábban a Los Angeles-i rendőrség bűnügyi felderítő részlegénél dolgozott. Röviddel a J.F.K. elleni merénylet után Wean olyan információkra bukkant, amelyek új megvilágításba helyezik E. Howard Hunt esetleges részvételét a XX. század Amerikájának e kiemelkedő bűnügyében. Néhány héttel J.F.K. meggyilkolása után Wean véletlenül ismeretségbe került Bill Decker dallasi seriffel közös barátjuk Audie Murphy révén. Murphyt, az egykori háborús hőst, akiből filmsztár lett, Decker meglátogatta Los Angelesben. Ezen a találkozón volt jelen véletlenül Wean is. A beszélgetés a J.F.K. elleni merényletre fordult.

Deckerről érdemes megjegyezni, hogy egyike azon dallasi hivatalos személyeknek, akik tisztának tekinthetők a J.F.K. elleni merénylet vonatkozásában. Decker rendelte el a vasútállomás átvizsgálását a füves dombocskán lévő sövénykerítés mögött, ahonnan rálőttek az elnök gépkocsi kíséretére. Ha Decker maga is részt vett volna az összeesküvésben, akkor minden bizonnyal nem működött volna közre a merénylők elfogásában. Decker Los Angelesben azt mondta Wean-nek: biztos abban, hogy Lee Harvey Oswald ártatlan. Mindhárman jól ismerték a fegyvereket és kétségbe vonták, hogy Oswald végre tudta volna hajtani a bűncselekményt azzal a fegyverrel, amit állítólag használt. Decker ehhez hozzátette: "Más, sokkal nyomósabb okom is van, azt gondolnom, hogy nem Oswald lőtt. Van Dallasban valaki, akit hosszú ideje ismerek. Ő ismeri a teljes igazságot Oswald részvételéről. Halálosan retteg attól, hogy a dallasi rendőrséghez vagy az FBI-hoz forduljon. Szörnyű átejtés van a mélyben, és mindenki retteg mindenkitől. Alig hihetőek a D. C. (District of Columbia, azaz Washington, az Egyesült Államok fővárosa, D.J.) félkegyelműi által a bűnüldözőkre szórt esztelen gyanúsítgatások és vádaskodások, és az a zűrzavar, amit ez okozott."

Decker így folytatta: "A serif hivatalában, amelyet én vezetek, nem volt összeesküvés, sem a dallasi rendőrségen. Túl hosszú ideje ismerem ezeket az embereket. Tudnom kellett volna róla. Hidd el nekem. Olyan őrültséget, mint ez, a csontjaimban éreztem volna." Wean emlékezett erre a beszélgetésre és később, amikor látogatást tett Audie Murphy társaságában Dallasban, akkor Decker bemutatta neki a hírforrását, akit egyszerűen csak "John"-nak nevezett. E forrás szerint E. Howard Hunt valóban kapcsolatban állt Lee Harvey Oswalddal, de nem az elnök meggyilkolásának az előkészítése miatt. Hunt egészen más ügyben tevékenykedett. Ő a Castro-ellenes mozgalommal foglalkozott, és egyre elégedetlenebb lett a Kennedy kormányzattal, amiért megbékélésre készült Castróval. Ez a bizonyos "John" így magyarázta meg Hunt magatartását Wean-nek:

"Hunt növekvő frusztrációja minden idők legbizarrabb politikai merénylettel kapcsolatos intrikájává vált. Az volt a terve, hogy fellázítja az amerikai népet Castro ellen, és úgy felforrósítja a hazafiasság érzését, amilyenhez hasonlót Pearl Harbor óta nem éreztek. A felháborodott amerikaiak követelni fogják, hogy hadseregünk foglalja el Kubát, elsöpörve azt a diktátort, aki barbár módon kísérletet tett Kennedy elnök meggyilkolására." (Garry Wean: There's a Fish in the Courthouse. 697. oldal)

Ugyancsak Garry Wean írja már idézett könyvének 697. oldalán, hogy: "Az előkészületben lévő merénylet Kennedy elnök élete ellen olyan »realisztikus« volt, hogy kudarca egyenesen csodának tűnt. A nyomok Castro ajtajáig vezettek volna és az utat még egy amatőr sem téveszthette volna el. Oswald - szerencsétlenségére - kitűnően megfelelt Hunt tervezett akciója számára."

"Hunt először nem közölte Oswalddal, hogy valójában mi is az ő igazi küldetése, csupán annyit mondott, hogy ez a legmagasabb nemzetbiztonsági prioritás... Mindössze két hónappal a »színlelt merénylet« előtt adta oda Hunt Oswaldnak a fegyvert és közölte vele, hogy mi a feladata a tervben. Oswaldnak háromszor a levegőbe kellett lőnie a fegyverrel. El kellett dobnia a puskát és a tárat, majd gyorsan távozni az épületből, hogy találkozzon azokkal az ügynökökkel, akik őt egy titkos helyre viszik. Itt egészen addig rejtőzködött volna, amíg Kubát az Egyesült Államok elfoglalja. Egy hamis nyom Mexikó City-be vezetne, a kubai követségre, s ez a nyomozóknak azt sugalmazná, hogy Kubába menekült. Az a hiedelem, hogy Castro tervezte Kennedy elnök meggyilkolását és, hogy a merényletet megkísérlő személy Castro-nál keres védelmet, még tovább fokozná az amerikaiak Kuba-ellenes érzelmeit..."

Wean hírforrása szerint Hunt közölte Oswalddal, hogy maga Kennedy elnök nincs beavatva ebbe a tervbe, de magas rangú kormány-tisztviselők irányítják. Oswald maga is szabadon visszatérhet, és szabad emberként élhet, mihelyt Castro-t elintézték. Wean-nek ez a bizonyos "John" azt is elmondotta, hogy a Castro-ellenes tábornok Edwin Walker ellen elkövetett merénylet szintén az előkészületekhez tartozott, hogy megmutassa: milyen erőszakosságokra képesek a Castro-párti aktivisták. "John" közölte Wean-nel azt is, hogy "ez a megjátszott merénylet végül is rosszul sült el, mert kívülről történő beavatkozás következtében az események nem a tervezett módon zajlottak le. Természetesen minden ilyen titkos művelet belső kockázatokat hordoz és kudarcba fulladhat. Istenemre ez azonban nem egyszerű kisiklás vagy hanyagság volt, hanem valami felfoghatatlan szörnyűség történt."

Az idézett sorokból kiderül, hogy Hunt terve rosszul sült el. Mint tudjuk valódi lövéseket adtak le J.F.K.-re és kíséretére, és az elnököt valóban megölték. "John" azonban nem a maffiát és a Castro-ellenes kubaiakat tette felelőssé, hanem más erőket hibáztatott: "Nem lehetett a maffia vagy a kubai menekültek. Nem volt ehhez motívumuk, minthogy már belső tájékoztatást kaptak arról, hogy folyamatban van egy művelet, amely révén visszatérhetnek Kubába. Tökéletes ostobaság lett volna részükről közbeavatkozni... Csak Hunt néhány legmegbízhatóbb embere ismerte terveinek a részleteit. Lehetetlen azt feltételezni, hogy bárki is áruló volt közülük. Ugyanakkor világos - akárki is volt az illető -, aki lelőtte Kennedyt, annak ismernie kellett a részleteket, hogy úgy húzza meg a ravaszt, ahogy tette. Valami rémisztő, szörnyen baljóslatú körülmény avatkozott bele Hunt küldetésébe."

Wean és a Hollywood-i színész, Audey Murphy, megdöbbenve hallgatták "John" tájékoztatását, aki egyidejűleg átadott Murphy-nek egy csomagot, amelyben az állítását alátámasztó bizonyítékok voltak. Néhány nappal később azonban John arra kérte, hogy felejtsék el, de legalábbis hallgassanak arról, amit nekik mondott. Murphy elmondta Wean-nek, hogy Dallasból úgy tájékoztatták: "Hunt és emberei rendezték soraikat a bénító pánik után és ismét akcióba léptek. Hunt tevékenysége és kapcsolata Oswalddal mindenáron titokban kell, hogy maradjon." Murphy szerint a katonai hírszerzés, az FBI és a CIA mind pánikba esett. Ha titkaik napvilágra kerülnének, akkor valamennyi szervezetet elsodorná az amerikaiak elemi erejű felháborodása. "John"-t pedig arról biztosította, hogy a neki átadott dokumentumokat maradéktalanul megsemmisítette.

Mindez nem akadályozta meg azt, hogy Murphy is rákerüljön azoknak a hosszú listájára, akik a J.F.K. merénylet nyomán távoztak az élők sorából. A neves színész 1971-ben egy repülőgép-szerencsétlenségben életét vesztette. Garry Wean azonban életben maradt, és így módjában állt a tudomására jutott tényeket rögzíteni és nyilvánosságra hozni.

Ki volt "John" ?

Anthony Summers "Conspiracy" című könyvében említést tesz John Martino-ról, aki szoros kapcsolatban állt a maffiával. Közelebbről Meyer Lansky egyik bizalmi emberével: Santo Trafficanto-val. John Martino azonban valójában a CIA munkatársa volt és ezt 1975-ben el is ismerte. Summers idézi John Martinot, amely szerint a Castro-ellenes személyek építették fel Oswaldot. Oswald valójában nem is tudta kinek dolgozik. Martino 1978-ban bekövetkezett halála után özvegye elmondotta, hogy "a Társaság" (értsd. CIA) magával vitte holttestét azért, hogy kiderítse a halál okát, amely az orvosi szakvélemény szerint szívroham volt. Martinonak és Audie Murphy-nek volt egy közös kapcsolata az 1960-as években, aki nem volt más, mit D'Alton Smith, New Orleans-i üzletember. Smith pedig Meyer Lansky Lousianai helyettesének Carlos Marcello-nak volt a munkatársa.

Garry Wean azonban elmondotta M.C. Piper-nek - a Final Judgement szerzőjének -, hogy ő valójában ismerte John teljes nevét. Azért, hogy védelmezze hírforrását nemcsak elhallgatta ezt, de még a külső leírását is megváltoztatta.

"John" azonban 1991. április 5-én meghalt, méghozzá egy bizarrnak mondható repülőgép-robbanás következtében. "John", azaz John Tower szenátor volt az első a XX. században, aki Texas állam képviseletében - a köztársasági párti színeiben - lett a szenátus tagja. Tower szenátor egész pályafutása során szorosan együttműködött a CIA-val és mint a Irán-Kontra ügy kivizsgálója sok titkot vitt magával a sírba. A Tower Bizottság tevékenységét sokan úgy ítélték meg, hogy fő feladata a CIA tisztára mosása volt és azoknak a tényeknek a szőnyeg alá söprése, amelyek Izrael szerepére vonatkoztak az Irán-Kontra ügyben.

Dick Russell, aki a Kennedy merénylet hátterének a kivizsgálását választotta életcélul, a következőket írja "The Man Who Knew Too Much" - (Az ember, aki túl sokat tudott)/(New York: Carroll and Graf Publishers, 1992.) című könyvének a 693. oldalán a CIA és Lee Harvey Oswald kapcsolatáról: "A CIA számos munkatársának megvolt az oka arra, hogy álcázza kapcsolatát Oswalddal, még akkor is, ha annak semmi köze nem volt a merényletre vonatkozó konspirációhoz. A különböző lehetőségek dacára nem tekinthetünk el attól, hogy egy »harmadik erő« is működött az Oswaldot körülvevő kémelhárító hálózatban és befolyása alá vonta a saját érdekében." Russell arra is rámutatott, hogy a Castro-ellenes kubai menekültek ma már meg vannak győződve, hogy a színfalak mögött sokkal többről van szó, mint ahogy azt ők annak idején érzékelték.

Patrick Hemming - aki a CIA egyik legfontosabb kapcsolattartója volt a kubai menekültkolóniával Miamiban - állítja, hogy azok a kubaiak, akik 1963-ban azt hitték, hogy ismerik a folyamatban lévő akciók hátterét, ma már arról vannak meggyőződve, hogy őket is csak eszközként használták. Tudatosan uszították őket Kennedy ellen, azt állítva, hogy Kennedy komolyan mérlegel egy kibékülést Castro-val. Közölték velük, hogy Kubába valójában csak akkor térhetnek vissza, ha valami drasztikus történik. A hazájukba visszavágyó kubai emigránsok ráharaptak erre a csalétekre. Hemming maga is említést tesz arról, hogy a Castro-ellenes menekültek körében volt egy kisebb frakció, amelynek a tagjai láthatóan külön vonalat vittek. Nehéz megmondani, hogy ez a kis válogatott csoport valójában kinek a számára dolgozott. Hemming szerint egy darabig azt gondolták, hogy a KGB áll mögöttük, de később rájöttek, hogy sem Castro, sem az oroszok, hanem sokkal inkább Edgar Hoover, az FBI főnöke.

A Kennedy elleni merénylet hátteréhez tartozik, hogy folyamatban volt egy félrevezetést szolgáló látszat gyilkossági kísérlet is. Chauncey Holt állította magáról, hogy ő a dallasi Dealey Plaza egyik öreg csavargója. Holt-ot gyakran E. Howard Hunttal keverték össze. Amikor Oliver Stone J.F.K. filmje felrázta az amerikaiakat, akkor Holt a nyilvánosság elé lépett történetével. Kentucky államban született és Detroitban került kapcsolatba Meyer Lansky-val, s ő végezte számára a könyvelési feladatokat. Lansky később Holtot a floridai központtal működő International Rescue Committee-hez (Nemzetközi Menekült-segítő Bizottság) küldte, amelyről azonban hamarosan megállapította, hogy valójában a CIA-nak egy álcázott frontszervezete. 1963-ban azonban Holt már Los Angeles-ben tevékenykedett és elsősorban hamis dokumentumok készítésével foglalkozott. Megtanult repülőgépet vezetni, a fegyverekhez pedig katonai szolgálatának az ideje óta értett. CIA-s felettese Holtot Dallasba küldte egy csomag hamis igazolvánnyal. Holt és egy másik ügynök Tucsonba repült, ahol két újabb személlyel egy kombi Old's Mobilon, amely tele volt Goldwater matricával, utaztak tovább. Egy ilyen kombit sokan láttak a Dealey Plaza-n a merénylet idején. Holt beszámolója szerint 1963. november 22-én reggel érkeztek meg, és utasaikat letették a Dallas belvárosában lévő Adolphus szállónál.

Ezután a dallasi Red Bird Airport-ra mentek, de ő előzőleg átadta - kettő kivételével - az összes hamis dokumentumot, amit magával hozott. Ezt a kettőt továbbadta Richard Montoya-nak és Charles Harrelson-nak, annak a "két csavargónak", akik a vasút melletti sövénykerítés mögötti "grassy knoll"-on (füves dombtetőn) csatlakoztak hozzájuk. Holt azt is elmondotta, hogy a Montoya-nak átadott hamis igazolvány egy pilótajogosítvány és egy rádió adó-vevő működtetési engedély volt. Közölték vele, hogy a vasút közelében lévő parkolóban kell tartózkodnia és készenlétben állnia. Arról tájékoztatták, hogy Castro-ellenes tüntetésre kerül sor, amikor Kennedy elnök autókaravánja elhalad a Dealey Plaza-nál. Bizonyos incidensek várhatók, amelyért a Castro-barát kubaiak lesznek felelőssé téve. Holttól azt várták, hogy kövesse figyelemmel az elnöki autósort egy rendőrségi rádió-megfigyelővel, amely nála volt egy papírcsomagban. "Elcsodálkoztam mindezen" - mondotta "de kérdést nem tettem fel, mert ennek a munkának ilyen a természete". Amikor az autósor elhaladt, akkor hallotta Holt a lövéseket. "Keresztül mehettem volna a Dealey Plaza-n. Ezt megtehettem volna, de azt közölték velem: ha bármi történik, akkor egy zárt tehervagonhoz kell mennem, amely nyitva lesz. Amikor odaértem, Montoya és Harrelson ott volt, így ők nem adhatták le a lövéseket. A tehervagonon belül meglepődve láttuk, hogy részben robbanóanyaggal volt megpakolva. Visszatekintve úgy vélem, hogy lehetett egy kisegítő terv is. Ha valami félresikerül, akkor velünk - az ország három legjobb mesterlövészével - együtt felrobbantották volna a vasúti kocsit."

Holt szerint ez volt az az időpont, amikor őt és társait a rendőrség őrizetbe vette, és keresztül vezette a Dealey Plaza-n, ahol fényképek készültek róluk. Holt szerint hamis "United States Bureau of Tobacco, Alcohol and Firearm" (az Egyesült Államok Dohány-, Alkohol-, és Lőfegyver Hivatala) igazolványokat mutattak fel, és ezt követően szabadon bocsátották őket. Holt állítólagos társa, Charles Harrelson, aki jelenleg börtönbüntetését tölti egy szövetségi bíró meggyilkolása miatt, korábban azt vallotta, hogy Holt állításával egyezően ő az a bizonyos "fiatal csavargó" a híressé vált képen. Később ezt az állítását visszavonta.

Az összeesküvés hátterének kutatói ma már mindent kétkedéssel fogadnak és igyekeznek minden bizonyítéknak utánajárni. Így azt a kérdést is fölteszik, hogy Chauncey Holt valóban Dallasban tartózkodott-e, ahogyan állítja. Holt azonban többször is megismételte, hogy "Dallas" azon a bizonyos napon el volt árasztva minden fajta emberrel, akik különböző célból érkeztek oda. "Mindig az volt a nézetem, hogy bárki is volt ennek a fő szervezője, soha nem fogjuk megtudni, hogy ki állt mögötte, ki manipulálta ezeket az embereket. Úgy gondolom, azért árasztották el ezt a környéket oly sok rossz hírű személlyel, mert így vélekedhettek: »Nos, ha bárki is fennakad, olyan zavaros lesz a víz, hogy soha nem lehet majd tisztán látni.«"

Más szerzők is alátámasztják, hogy a merénylet napján számos olyan személy tartózkodott Dallasban, aki nem volt teljesen tisztában azzal, hogy miért kell ott lennie. Michael Milan, aki a "The Squad" (Az osztag) című könyvet írta, beszámol arról, hogy az amerikai kormány egyik titkos csoportjának a tagjaként együttműködött a Lansky-féle szindikátussal. Milan is megerősíti, hogy több olyan ügynök is tevékenykedett Dallasban, akik úgy tudták, hogy nem J.F.K., hanem John B. Connally texasi kormányzó elleni összeesküvésben vesznek részt. Milan azt is elismeri, hogy szerepe volt a J.F.K. elleni merénylet hátterének az eltitkolásában. Milan azt állítja, hogy a merényletet követően maga J. Edgar Hoover küldte Dallasba azzal a megbízatással, hogy öljön meg egy Brinkman nevű taxisofőrt. Amikor Milan találkozott Brinkmannal, kezdte kiszedni belőle az információkat. Amikor megkérdezte tőle, ki készítette elő a lövést, Brinkman azt válaszolta: "Azelőtt, hogy ez a kurva a (Jack Ruby-nak a tulajdonában lévő) Caroussel Clubban bemutatta, soha nem találkoztam vele. Én senkire nem lőttem."

"Rajtam kívül még két másik fickó volt. Nem az elnök volt a célpontunk. Az volt a megbízatásunk, hogy a kormányzóra lőjünk, de túlságosan gyorsan zajlottak le az események. Már el is múltak, mielőtt bárki is csinált volna valamit. Úgy gondolom, hogy két másik személy tette azt, amit tőlem vártak. De nem tudom, hogy kik ők, és merre voltak, amikor elkezdődött a lövöldözés. Feladatunk az volt, hogy lőjük le a kormányzót és távozzunk a helyszínről. Ez minden."

A kérdés tehát az, hogy a háttérerők manipulálhatták-e a JFK elleni merénylet egyes résztvevőit, hogy azt higgyék egy Connally kormányzó elleni összeesküvésben vesznek részt. Ifj. James Reston, aki megírta Connally életrajzát, utal rá, hogy Oswald-ot Jack Ruby szervezte be egy Connally elleni merénylet résztvevőjének. Reston azt a verziót is felveti, hogy Oswald valójában Connally-t akarta lelőni és véletlenül lett JFK az áldozat. Reston figyelmen kívül hagyja azonban, hogy mind a két személynek szoros kapcsolata volt a CIA-hoz és ez teljesen elgyöngíti állítását.

Victor Ostrovsky, aki korábban a Moszad tisztje volt, írja Claire Hoy-jal közösen kiadott könyvében, a "By Way of Deception"-ben (Megtévesztésként - New York: St Martin's Press, 1990. 141-143. old.), hogy valamennyi új munkatárs kiképzéséhez tartozik a JFK elleni merénylet mélyreható elemzése. Erről így számol be Ostrovsky:

"Az egyik érdekfeszítő része a kurzusnak egy film, amelynek a címe: »Az elnök a célkeresztben«, amely a J.F. Kennedy ellen 1963 november 22-én végrehajtott merénylet részletes elemzése. A Moszad elmélete szerint a merénylők a maffia bérgyilkosai voltak - nem Lee Harvey Oswald - és valójában John Connally texasi kormányzót akarták megölni, aki JFK-vel együtt ült az autóban és csak megsebesült. Oswald rászedett alaknak tűnik az egész ügyben és az olajüzletbe betolakodó gengszterek célpontja Connally volt. A Moszad véleménye szerint a merénylet hivatalos verziója merő szemfényvesztés."

"Az elmélet alátámasztására szimulálták az elnöki autóoszlopot, annak megvizsgálására, hogy vajon profi mesterlövészek - sokkal jobb fegyverzettel, mint Oswald - eltalálhatták-e a célpontot a megállapított 88 yard (kb. 80 m) távolságból. Nem lettek volna erre képesek."

"Ha Connally-t sikerült volna megölni, mindenki azt feltételezte volna, hogy az JFK elleni merénylet-kísérlet volt. Ha meg akarták volna ölni Kennedy-t, ezt megtehették volna. Ostrovsky szerint a fegyvert valószínűleg Connally tarkójának szánták és JFK éppen a rossz pillanatban gesztikulált vagy mozdult el - vagy pedig a merénylő habozott."

Ostrovsky szerint a Moszad rendelkezik minden a dallasi merényletről készült filmmel, a területre vonatkozó fényképekkel, a domborzati rajzzal, légi felvételekkel. Piper a "Final Judgement"-ben ebből arra következtet, hogy a Moszad esetleg már a merénylet előtt összegyűjtötte ezeket az információkat. Piper úgy véli, hogy az a történet - miszerint a Connally ellen tervezett és félresikerült merénylet véletlen következménye volt Kennedy halála - sem más, mint puszta megtévesztés. Az alacsony szintű résztvevőkkel közölhették: "Az összeesküvés célja az, hogy egy csapással két legyet üssenek. Egyrészt eltávolítsák Connally-t, aki útjában volt a maffiának. Másrészt rákényszerítsék Kennedy-t arra, hogy lépjen akcióba Fidel Castro ellen."

Számos további változat is elképzelhető. A rendelkezésünkre álló tények azonban arra utalnak, hogy a JFK elleni merénylet olyan több szinten is folyó összehangolt összeesküvés eredménye volt, amelynek a szálai több irányba is vezetnek.

Mi volt De Gaulle véleménye ?

Herve Lamarr, a francia titkosszolgálat tisztje, aki James Hepburn álnév alatt adta ki "Farwell America" - Isten veled Amerika (Liechtenstein: Frontiers Company, 1968) című könyvét, ezt írja ennek 337-338. oldalán:

"Oswaldnak valószínűleg azt mondták, hogy egy új kommunista ellenes művelet résztvevőjéül választották ki David Ferrie-vel és másokkal egyetemben." "A terv célja befolyásolni a közvéleményt egy Kennedy elnök elleni megjátszott merénylettel, mert az elnöknek a kommunistákkal való egymás-mellett-élést szolgáló politikája megérdemli, hogy elítéljék. Más gyilkossági kísérlet, amelynek szintén a közvélemény felrázása volt a célja már végrehajtásra került április 10-én Edwin A. Walker tábornok ellen." Lamarr könyve Warren Hinckle és William Turner merénylet-kutatók véleménye szerint Charles De Gaulle francia elnök irányításával készült és az ő álláspontját tartalmazza. De Gaulle ellen is számos sikertelen merényletet hajtottak végre, amelyet a Permindex, a Lansky-féle szindikátus transznacionális vállalata finanszírozott. Korábban már utaltunk rá, hogy a Permindexnek és a Lansky-féle szindikátusnak a JFK elleni merényletben is fontos szerepe volt.

Egy magasrangú nyugalmazott francia diplomata és hírszerző tiszt elmondotta Pipernek, hogy francia merénylőkből álló csoport adta le a lövéseket a Dealey Plaza-n. William Greer - Kennedy sofőrje - nem tartozott hozzájuk, mert ő az amerikai Secret Service munkatársa volt. Ez a francia diplomata 1993. augusztus 15-én annak a véleményének is hangot adott Piperral folytatott - és írásban is rögzített - beszélgetésében, hogy szerinte a franciák közvetve a Moszad megbízásából tevékenykedtek (Final Judgement - 229. oldal). Francia részről részt vett az akcióban a francia hírszerzőszolgálat, az SDECE, helyettes főnöke: Georges de Lannurien ezredes. Nem véletlenül olvasható a francia diplomata feljegyzésében, hogy az amerikai elnök kivégzésének a napján de Lannurien Langley-ban (itt van a CIA központja) találkozott James Jesus Angletonnal. "A gyanúsítgatási business-ben nincsenek véletlenek, csak félrevezetések. Az az állítás, hogy a francia titkosszolgálatba kommunista ügynökök épültek be, megfelelő álcázásnak bizonyult ahhoz, hogy igazolják de Lannurien ezredes jelenlétét a Virginia állambeli Langley-ban", állította a francia diplomata Pipernek. Angleton személyesen úgy tájékoztatta az amerikai Képviselőház Merényleteket-kivizsgáló Bizottságát, hogy de Lannurien azért járt nála, hogy segítséget kérjen a francia titkosszolgálatba beépült kommunista ügynökök leleplezéséhez.

Az a gyanú, hogy a KGB-nek sikerült behatolni a francia hírszerző-szolgálatba részben Angleton manipulációinak a következménye volt. Angleton a ma már ismerté vált tények szerint a szovjet behatolás gyanújának a felkeltésével gyakran idézett elő zavart más országok hírszerző-szolgálatainál, és az így kialakult feszült helyzetet igyekezett a saját céljaira felhasználni. A II. Világháborút követően egy ideig Angleton volt az, aki ellátta a kapcsolattartást az SDECE-vel, és azt követően is szoros baráti kapcsolatot tartott fenn a francia hírszerző-közösség több magas rangú vezetőjével. Az egyik ilyen francia tiszt Leonard Houneau - aki fennakadt Angleton hálóján, de végül sikerült tisztáznia magát a KGB-val való együttműködés vádja alól - mondotta: "Az egész történetet Angleton, ez a megszállott és alkoholista találta ki. Megpróbált minket egymás ellen uszítani."

Az Algéria függetlenségét ellenző franciák egyik zsoldosa: Jean Soutre 1963. júniusában megkereste a CIA-t és információkat adott át a De Gaulle kormányban és a francia hírszerzésben tevékenykedő állítólagos kommunistákról. Jean Soutre-t - aki E. Howard Hunt algériai kapcsolattartója volt - 1963. november 22-én őrizetbe vették Dallas-ban, majd pedig kiutasították az Egyesült Államokból. Ugyanez a Jean Soutre fenntartott egy hivatali helyiséget New Orleans-ben, a Camp Street 544. szám alatt és ugyanez a Soutre tartotta a kapcsolatot Meyer Lansky szövetségeseivel a korzikai maffián belül. Nehéz mindezt a véletleneknek betudni.

Jean Soutre, hogy elterelje magáról a gyanút, azt állította: egy másik francia, bizonyos Michael Mertz (aki az ő, vagyis Soutre nevét használta) lehetett Dallasban. Mertz korábban a francia titkosszolgálat tisztje volt, és mint ilyen megbízatást teljesített a De Gaulle ellen harcoló algériaiak szervezetében, az OAS-ban, és sikeresen megakadályozott egy De Gaulle élete elleni merényletet.

Az SDECE De Gaulle saját hírszerző-szolgálata volt, de ez a szervezet is csaknem annyira kikerült a francia elnök irányítása alól, ahogyan a CIA is kivonta magát JFK ellenőrzése alól. A Permindex által támogatott OAS egyik sikertelen merényletét De Gaulle ellen úgy hajtotta végre, hogy a legbennfentesebb körökből jutott információkhoz. Kiderült, hogy az egyik magas beosztású SDECE tiszt az OAS alvó-ügynöke volt a francia hírszerzésnél. De Gaulle 1963. elején fegyverszünetet kötött az Algéria függetlenségét ellenző franciák szervezetével az OAS-szal, és segítséget nyújtott tagjai számára, hogy máshol tevékenykedjenek. Így történt az, hogy De Gaulle korábbi ellenségei közül néhányan a saját hírszerző-szolgálata keretében dolgoztak tovább. Ezek közül akadhattak olyanok, akiket be lehetett vonni a JFK elleni merénylet végrehajtásába.

1965-ben egy meglehetősen furcsa bűncselekmény megvilágította azokat a szoros kötelékeket, amelyek összekapcsolták De Gaulle hírszerzőügynökségét és a Moszad-ot, valamint a korzikai francia alvilágot. Eléggé hihetetlenül hangzik, de ebben a bűncselekményben olyanok is szerepeltek, akiknek a nevei felmerültek a JFK merénylet hátterének a kutatásakor. 1965-ben meggyilkolták Mehdi Ben-Barka marokkói politikust, aki éles bírálója volt a hazájában fönnálló rendszernek. Benjamin Beit-Hallahmi, izraeli történész, így mérte fel Ben-Barka halálának a körülményeit:

"A Moszad belekeveredett Ben-Barka elrablásába Párizsban, később Barkát hidegvérrel meggyilkolták. Minthogy a bűncselekményt francia földön követték el, ez a SDECE jobboldali elemeivel való együttműködésre utalt, ezért nagyobb arányú politikai válsághoz, a titkosszolgálat De Gaulle által elrendelt megtisztításához vezetett." - (The Israeli Connection - Who Israel Arms and Why / Az izraeli kapcsolat - Ki fegyverzi Izraelt és miért?; New York: Pantheon Books, 1987; 46. oldal)

Két másik izraeli történész: Dav Raviv és Yossi Melman véleménye szerint:

"De Gaulle, aki gyanította, hogy titkosszolgálata összeesküvést szőhet ellene, mélységesen fel volt háborodva. Azonnal elrendelte, hogy teremtsenek rendet a titkosszolgálat központjában. De Gaulle Izraelre is neheztelt." - ("Every Spy a Prince - Minden kém egy herceg"; Boston: Houghton Mifflin Co., 1990; 158. oldal) A francia elnök elrendelte, hogy a Moszad európai parancsnoksága hagyja el Párizst, és arra is utasítást adott, hogy mondjanak le a két nemzet együttműködéséről a hírszerzés területén. Itt érdemes megemlíteni, hogy a Ben-Barka ügy fő gyanúsítottja egy Christian David nevű francia gengszter volt, aki a már előzőekben említett - és a JFK elleni merényletben állítólag részt vevő - Michael Mertz társa volt.

William Spector, az Amerikai Hadsereg Hírszerzőszolgálatának egykori tisztje, mondotta el Jim Marrsnak a neves összeesküvés-kutatónak, hogy Christian David annak a CIA csoportnak (ZR/RIFLE Team) volt a tagja, amely közvetlenül Angleton irányítása alatt állott. Még érdekesebbé teszi a kapcsolatokat Christian Davidnak az a kijelentése, hogy "tudomása volt egy francia bérgyilkos csoportról, amely részt vett a JFK elleni merényletben." - (Dick Russell. The Man Who Knew Too Much / Az ember, aki túl sokat tudott; New York: Carroll and Graf Publ., 1992; 785. oldal). Christian David-et - az összeesküvés hátterét kutatók szerint - Michael Mertz szervezte be, aki viszont egyike a dallasi merényletet végrehajtó feltételezett merénylőknek.

De Gaulle-nak érdekében állt, hogy kiderítse az igazságot a JFK elleni merényletről, mert több vonatkozásban is felmerült a francia kapcsolat az összeesküvésben. De Gaulle felfedezte, hogy a francia hírszerzőszolgálat, valamint az algériai franciák szervezetének, az OAS-nak az egyes ügynökei bekapcsolódtak a JFK elleni összeesküvésbe és ebben feltételezhetően a Moszad is közreműködött.

Nyilvánvalónak tűnik, hogy a francia hírszerző szolgálatnak egy vagy több tagja szerepet játszott a dallasi eseményekben, és az általuk toborzott professzionális merénylők bizonyíthatóan jelen voltak a tett helyszínén. Az is bizonyítottnak látszik, hogy a J.F.K. elleni merénylet New Orleans-i csoportja - akiknek Lee Harvey Oswaldot mint Castro barát agitátort kellett felépíteniük - közvetlen kapcsolatban álltak nem csak az OAS hálózattal, de a PERMINDEX De Gaulle ellenes akcióinak a szervezőivel is. Ugyanez a New Orleans-i csoport együttműködött a CIA Castro ellenes programjának az irányítóival, valamint a Meyer Lansky-féle szervezett bűnözői szindikátussal is.

A CIA-nak a virginai Langley-ban lévő központjában tehát ott volt a Moszad hűséges barátja, James J. Angleton, aki egyben a francia hírszerzőszolgálat, a SDECE, vezetőivel is szoros munkakapcsolatot tartott. Angleton a J.F.K. elleni merényletet megelőzően, de azt követően is, számos olyan akcióban vett részt - akár a saját kezdeményezésére, akár külső ösztönzésre - amely tevékenységének egészét összekapcsolja a J.F.K. elleni összeesküvéssel. De a CIA másik embere, E. Howard Hunt, is kapcsolatban állt a francia hírszerzéssel, aki nyilvánvalóan Angleton utasítására utazott Dallasba közvetlenül a merénylet előtti napon, és ezáltal ez a mellékszereplő azonnal központi figurává is vált. A CIA-nak az a későbbi kísérlete, hogy Huntot tegye felelőssé maga helyett az összeesküvésben, utólag alátámasztja, hogy Angleton már ezzel a hátsó gondolattal küldhette a kritikus napon Dallasba.

De Gaulle tehát ki akarta deríteni, hogyan keveredett a francia hírszerzőszolgálat a dallasi merényletbe. Ezért alapos vizsgálatot folytatott az SDECE-n belül, amely kiterjedt a francia hírszerzőszolgálat egész tevékenységének az átvilágítására. Angleton manipulációi, különösen azon állításai, hogy a KGB-nek sikerült behatolnia az SDECE-be, bénító zavart okoztak, és cselekvésre késztették a francia elnököt. Tom Mangold, aki megírta Angleton életrajzát rámutat, hogy "De Gaulle végül is türelmetlenné vált a CIA-val. Minden publicitás mellőzésével csendben utasítást adott arra, hogy szüntessenek be minden együttműködést az SDECE és a CIA között. A következő három év során a két hírszerzőszolgálat teljesen elidegenedett egymástól. Ilyen hosszú szünet példa nélkül állt a két baráti ország kapcsolatában."

Már sok, eddig rejtett tény és összefüggés ismertté vált a kutatók és a történészek több évtizedes munkája nyomán. Ennek ellenére még mindig nem lehet teljesen pontosan tudni, hogy kik és mit cselekedtek a Dealy Plaza-n, noha az már bizonyosra vehető, hogy a halálos lövést Kennedy saját sofőrje adta le az elnökre. A háttérerők összehangolt stratégiája is kezd körvonalazódni, de még mindig sok körülmény vár feltárásra és számos feltételezés bizonyításra. Azt még mindig nem tudjuk megmondani biztosan, hogy kitől jött az első impulzus és a végső döntés. Az, hogy immáron négy évtized elmúlt, és mégsem sikerült feltárni és bizonyítani, hogy kik voltak e merénylet értelmi szerzői, a mesterien megtervezett és végrehajtott dezinformációs stratégiának köszönhető.

Sid Blumenthal szerkesztésében készült "Goverment by Gunplay: Assassination Conspiracy Theories From Dallas to Today - Kormányzás revolverrel: Az elnökgyilkosságra vonatkozó összeesküvési elméletek Dallastól máig" (New York: Signet Books, 1976. 231. oldal) című könyv megállapítja: "a Kennedy elleni merénylet elleplezése azért volt sikeres oly sokáig, mert a tömegtájékoztatás az elé a választás elé kerülve, hogy higgyen annak, amit közöltek vele, vagy pedig függetlenül utána járjon a tényeknek, az előbbit választotta. Ameddig a sajtó nem tagadja meg ezt a választását, teljesen valószínűtlen, hogy valaha is megtudhatjuk az igazságot."

Mark Lane new yorki ügyvéd elemeire szedte szét a Warren Bizottság jelentését, a "Rush to Judgment - Az elhamarkodott ítélet" című könyvében. Lane második könyve az "A Citizen's Dissent - Egy polgár ellenvéleménye" sokkal mélyebben tárja fel az ellentmondásokat, mégis a hatalmi elit és a tulajdonában lévő nyomtatott és elektronikus sajtó az elsőn háborodott fel. Az a feltűnő, hogy a tömegtájékoztatási intézmények szinte egyhangúan a Warren Bizottság jelentése mögé álltak annak ellenére, hogy cáfolhatatlan bizonyítékok támasztották alá annak hamis voltát. Ez a demokratikus sajtószabadsággal kérkedő tömegtájékoztatás azonban nem tűrte meg az ellenvéleményt.

A hatalmi elit tulajdonában lévő elektronikus és nyomtatott sajtó hisztérikusan fogadta Jim Garrison New Orleans-i ügyész 1967-1969-ig terjedő nyomozását, amelynek az eredményeként büntetőeljárás folyt Clay Shaw Crescent City-beli üzletember ellen. Amikor Garrison megindította a vizsgálati eljárást Clay Shaw ellen, akkor még nem volt ismert, hogy Shaw milyen kapcsolatban állt a Meyer Lanskyval és a Moszaddal, valamint a CIA-val szorosan együttműködő Permindex-szel, amelynek a központja Rómában volt. Csak 1975-ben, amikor a korábbi CIA tisztségviselő, Victor Marchetti, hivatalosan elismerte, hogy Clay Shaw kapcsolatban állt a CIA-val, derült ki, hogy a CIA hatékony segítséget nyújtott Shaw-nak a New Orleans-ban ellene folyó vizsgálat idején. Richard Helms korábbi CIA igazgató maga is eskü alatt vallotta, hogy Clay Shaw együttműködött a CIA-val. Ha Garrison a vizsgálati eljárás idején ismeri ezeket a tényeket, akkor valószínűleg más eredménnyel végződött volna nyomozása.

Van egy másik bizonyíték is arra, hogy a CIA megkísérelte a Garrison által indított vizsgálati eljárás akadályozását. Ez a bizonyíték James J. Angletonra, a CIA kémelhárítási részlegének a vezetőjére utal. Angleton olyan fényképeket mutatott egy Gordon Novell nevű CIA munkatársnak, amelyek a homoszexuális J. Edgar Hoover FBI igazgatót kompromittálták. Gordon Novell is Garrison látószögébe került a nyomozás során, mint lehetséges gyanúsított, és ezért Novell védekezésül pert indított Garrison ellen. Hoover azonban ellenezte ezt a pert, és ekkor volt az, amikor Angleton felvette a kapcsolatot Gordon Novellel, megmutatta neki a Hoovert kompromittáló fényképeket. Ez megbénította az FBI igazgatóját.

Garrison már jó nyomokon járt. Amikor vizsgálatot indított Clay Shaw ellen, meg volt róla győződve, hogy hazafias kötelességét teljesíti. A törvény elé akart állítani egy olyan személyt, aki a felmerült bizonyítékok szerint részese lehetett a J.F.K. elleni összeesküvésnek. A New Orleans-i kerületi ügyészt azonban a tömegtájékoztatás hurrikánszerű ellentámadása szinte lesöpörte a közélet színteréről. Több szerző is rámutatott ezzel kapcsolatban, hogy a helyi és az országos sajtóban azok az erők vitték a hangot, akik közel álltak az izraeli lobbyhoz. Garrisont újból és újból kipellengérezték az országosan sugárzott televízió műsorokban. A nyomtatott sajtó is durván támadta. Kétségbe vonták emberi tisztességét, és szakmai hozzáértését a vizsgálat lefolytatásában. Garrison tehát pontosan olyan elbánásban részesült, mint előtte és utána mindazok, akik megkérdőjelezték a J.F.K. merényletre vonatkozó hivatalos álláspontot. A CIA még arra is vállalkozott, hogy segédanyagot készítsen a Warren Bizottságot bíráló Mark Lane nagysikerű "Rush to Judgment" című könyvéről, amelyet eljuttatott az elektronikus és nyomtatott sajtóban működő barátaihoz abból a célból, hogy ily módon is segítse Mark Lane hitelének az aláásását. Szervezetten folyt azok lejáratása, akik valamilyen módon közel jutottak a J.F.K. elleni merénylet hátterének a feltárásához és az igazi tettesek leleplezéséhez.

Garrison emlékirataiban megemlíti, hogy ő és munkatársai bizonyítékokat találtak arra, hogy munkájukat az ügyészségen belül is szabotálták. A központi kormányzat részéről odaküldött személyek nemcsak a munkájuk után szaglásztak, de megkísérelték az egész vizsgálatot aláásni. Garrison nagy csalódására számos "lelkes önkéntes" is, aki látszólag a segítségét ajánlotta, valójában csak kémkedett utána és szabotálta a nyomozást.

1968-ban James Kirkwood, Garrison egyik bírálója, közreadta "American Grotesque" című könyvét, amelyben akaratlanul is elárulta, hogy milyen erőfeszítést tett a hírszerzés Garrison vizsgálatának az akadályozására. Egy másik Garrison ellenes akció célja az volt, hogy elhitesse a közvéleménnyel: a vizsgálóbíró azért teszi a CIA-t felelőssé, hogy elterelje a figyelmet a maffia helyi főnökéről, Carlos Marcello-ról. E verzió terjesztői szerint a Kennedy elleni merénylet legvalószínűbb gyanúsítottja nem más, mint Carlos Marcello. Ez az állítás minden alapot nélkülöz. Ha Garrison valóban Carlos Marcello-t akarta volna védelmezni, akkor nem lett volna szabad letartóztatnia David Ferrie-t, a maffia főnök személyes pilótáját és alkalmi jogászát. Ferrie a J.F.K. életét kioltó lövések idején Marcello-val együtt bíróság előtt állt New Orleans egyik szövetségi bírósági épületében. Garrison, amikor ki akarta deríteni Ferrie-nek a szerepét, egyenesen Marcello hivatalába ment. Ez a tény egymagában is cáfolja, hogy Garrison a maffiáról akarta elterelni a gyanút. New Orleans lakói azonban bíztak a kerületi ügyészben, és a lejáratására folyó kampány ellenére újraválasztották tisztségébe.

Aki elolvassa Jim Garrison könyvét, (Wer erschoss John F. Kennedy? Auf der Spur der Mörder von Dallas, Deutsche Lizensausgabe, 1992.) az megállapíthatja, hogy a new orleansi vizsgálóbíró rátalált a helyes nyomokra. A megfelelő irányban kutatott. Garrison volt az, aki Clay Shaw-t kapcsolatba hozta a Kennedy elnök meggyilkolását célzó összeesküvéssel. Clay Shaw pedig a Permindex igazgatótanácsában foglalt helyet, abban a transznacionális vállalatóriásban, amelyben a Moszadnak is kulcsszerepe volt. Hogy Clay Shaw ténylegesen mennyit tudott a J.F.K. élete elleni összeesküvésről, valószínűleg már soha nem fogjuk megtudni. Az viszont bizonyítottnak vehető, hogy ő is szerepet játszott ebben a szerteágazó összeesküvésben. Ezek után nem csodálkozhatunk, hogy a szövetségi kormányzat megneheztelt Garrisonra. Ezért koholt megvesztegetési váddal illették, ami alól azonban a bíróságon felmentették. Az egyik ellene felléptetett tanú, Gervais, maga ismerte el később, hogy a Garrison elleni vádakat a washingtoni Igazságügyi Minisztériumban eszelték ki azért, hogy elhallgattassák Jim Garrisont.

Ha már nincs semmi kézzelfogható eszköz, akkor mindig jól jön az adóhivatal, az Internal Revenue Service, az IRS. Garrison esetében is színre lépett és adóeltitkolás címén eljárást indított ellene. Garrison szemére vetette, hogy nem fizetett adót azért a jövedelméért, amelyhez "megvesztegetés" révén jutott. De pontosan a megvesztegetés vádja alól mentették fel Garrisont. A vizsgálóbíró ellenfelei végül azt állították, hogy a Garrisont felmentő esküdtek is meg voltak vesztegetve.

A tömegtájékoztatás befeketíti Kennedyt

Az elektronikus és a nyomtatott sajtó versenyre kelt abban, hogy lejárassa John F. Kennedyt, elhomályosítsa, befeketítse személyét, és ezáltal mintegy kisebbítse a meggyilkolásával az amerikai népet ért veszteséget. Az évek során a tömegtájékoztatási intézményekben valósággal ritualizálódott ez a befeketítő kampány. Kennedy szexuális élete nemcsak a bulvársajtó témája lett, hanem a hatalmi elit egész sajtóbirodalmának a központjába került. Azt sugalmazták, hogy Kennedy egyáltalán nem az volt, aminek korábban feltüntették. Viszonya Marilyn Monroe-val ebédlői téma lett. John Kennedy öccsének, Edward Kennedynek a félresikerült lépései is segítették a J.F.K-t befeketítő kampányt. A médiumok előszeretettel csámcsogtak a Massachusetts-i szenátor minden ballépésén, és amikor elérkezett a J.F.K. elleni merénylet 30. évfordulója 1993-ban, akkor számos rosszindulatú könyv hosszadalmas támadásokat intézett Ted Kennedy ellen. Még J.F.K. özvegyét, aki feleségül ment Aristotelesz Onassis görög milliárdoshoz, sem kímélték. Gyakran nevetségessé tették a különböző TV-műsorokban.

A CIA és a tömegtájékoztatás

A hatalmi elit kezében lévő tömegtájékoztatási médiumok mindent megtettek, hogy a Kennedy családot lejárassák, mégis bizonyos dolgokról következetesen hallgattak. Így például arról az 1995-ben Miami-ban lefolyt rágalmazási perről, amely E. Howard Hunt és a Spotlight című washingtoni hetilap között folyt. Már az előzőekben részletesen szóltunk arról, hogy ez a per bebizonyította: a CIA valóban részt vett a John F. Kennedy élete elleni merényletben. A vezető napilapok, például a Washington Post, teljesen elhallgatták ezt a bírósági eljárást és azt, hogy Hunt elveszítette a pert. Az amerikai alkotmányhoz csatolt első kiegészítés (First Amendment) biztosítja a szólásszabadsághoz, a szabad véleménynyilvánításhoz és a tájékozódáshoz való jogot. A CIA-nak meghatározó szerepe volt az amerikai tömegtájékoztatás befolyásolásában és a J.F.K. elleni merénylet hátterének a kiderítésére vonatkozó erőfeszítések mellőzésében. David Wise írja a "The American Police State - Az amerikai rendőrállam" című könyvében, hogy "a CIA kapcsolatai a kiadók világával nem korlátozódtak egyes könyvek kiadásának a megakadályozására. Az Amerikai Információs Ügynökség, mint »erre alkalmas intézmény« útján, a CIA azokat a főbb kiadókat szubvencionálta bizonyos könyvek kiadása érdekében, amelyek később az Egyesült Államokban kerültek árusításra anélkül, hogy a gyanútlan vásárlót tájékoztatták volna a könyv kormányzati támogatásáról."

A tömegtájékoztatásnak a J.F.K. elleni merénylet eltussolásában játszott szerepét nem lehet megérteni az izraeli lobby hatékony működése nélkül. Mi ezúton négy olyan könyvre hívjuk föl a figyelmet, amely erről a kérdésről kellő felkészültséggel tájékoztat. Az első a "Split Vision: The Portrayal of Arabs in the American Media" (Kettős látás: Az arabok ábrázolása az amerikai tömegtájékoztatásban - Edmund Ghareeb szerkesztette és az Amerikai Arab Ügyek Tanácsa adta ki 1983-ban); egy másik figyelemreméltó könyv szerzője: Paul Findley, aki korábban a washingtoni törvényhozás tagja volt. Az egykori képviselő politológus "They Dare to Speak Out: People and Institutions Confront Israel's Lobby" (Akik szót mertek emelni: emberek és intézmények összeütközése az izraeli lobby-val) című 1985-ben publikált könyvében tudományos alapossággal ismerteti a lobby politika-formáló tevékenységét. A harmadik könyv 1986-ban látott napvilágot, szerzője: Richard H. Curtiss, egykori diplomata, aki "A Changing Image: American Perceptions of the Arab-Israeli Dispute" (Változó arculat: az arab-izraeli viszály amerikai felfogása) címmel veszi közelebbről szemügyre az izraeli lobby befolyását az amerikai tömegtájékoztatási intézményekben. Egy negyedik könyv 1986-ban "Conspiracy Against Freedom" (Összeesküvés a szabadság ellen) címmel jelent meg Washingtonban a Liberty Lobby, egy konzervatív-populista társadalmi egyesület kiadásában.

A hírszerzőszolgálatok történetével foglalkozó történész, Richard Deacon állapította meg "The Israeli Secret Service" (Az izraeli titkosszolgálat - New York: Taplinger Publishing Co, Inc., 1978.) című munkájának a 171. oldalán, hogy "az izraeli titkosszolgálat csápjai az amerikai társadalom valamennyi rétegét átfogják. Ez nem olyan félelmetesen történik, ahogy e szolgálat ellenségei beállítják, hanem csendes következetességgel, barátok szerzésével és az emberek befolyásolásával, véleményformáló lobbyk létrehozásával, valamint információk gyűjtésével. Ez a befolyás kiterjed az Egyesült Államok Képviselőházára és Szenátusára, a Pentagonra, a védelmi és elektronikai iparágakra, a kutatási laboratóriumokra és olyan zsidóbarát szervezetekre, mint az "Anti-Defamation League", az ADL, (Rágalmazás-elleni Liga), a Jewish Defense Committee (Zsidó Védelmi Bizottság), "Bonds for Israel" (Izraelhez Fűző Kötelékek) és a "Federation of Jewish Philanthropies" (Zsidó Emberbarátok Szövetsége). Ezek közül a testületek közül több elsősorban információ-szerzéssel foglalkozik és csak néhány olyan kongresszusi bizottság van, amelyben egy tag vagy munkatárs ne látná el megfelelő információs anyaggal az izraeli hálózatot."

Richard Deacon, mint látjuk, kiemeli a B'nai B'rith irányítása alatt álló ADL-t, amely különösen nagy befolyást gyakorol az Egyesült Államok tömegtájékoztatási intézményeire. A J.F.K. elleni merénylet hátterének a médiában való eltussolásánál és a Warren Bizottság elnagyolt és felületes tevékenységét ért bírálatok elhallgatásánál, a kutatók gyakran szembesültek az ADL szakszerű beavatkozásával. Michael Collins Piper kiemeli, hogy az ADL máig szoros kapcsolatban áll a Meyer Lansky féle bűnözői szindikátus utódjával. Lansky legközelebbi munkatársai közül sokan hosszú időn át, rendszeresen finanszírozták az ADL-t. Dan Lyons jezsuita pap, 1968-ban egy tanulmányában megírta, hogy az ADL 6 180 000 dollárt kitévő évi költségvetéséből 5 500 000 dollár a szeszes italokat gyártó- és forgalmazó iparágból érkezett. Ez az iparág a Bronfman család irányítása és befolyása alatt áll.

Lee O'Brian tájékoztat az "American Jewish Organizations and Israel" (Amerikai zsidó szervezetek és Izrael - Washington D.C.: Institute for Palestine Studies, 1986.) című könyvének a 99. oldalán, hogy milyen módszert alkalmaz az ADL: "Kezdeti évtizedeiben az ADL rendszerint felvette a kapcsolatot azokkal a személyekkel és intézményekkel, amelyeket antiszemitának tekintett és megkísérelte őket rávenni arra, hogy vonják vissza bántó kijelentéseiket és változtassanak sértő magatartásukon. A későbbiekben az ADL nyilvánosabb és agresszívebb eszközökhöz fordult, amelyeket nevelési vagy erkölcsrendészeti, és "jogszolgáltatási" tevékenységnek minősít. Valójában a "Vigilance Work" (Éberségi Munka) az egyének és csoportok tényleges megfigyelésévé vált, amelynek az eredményei mind beáramlanak az izraeli hírszerző-apparátusba a konzulátusokon és a nagykövetségen keresztül, mind az amerikai belső hírszerzésbe, az FBI-on keresztül. Az ADL magas rangú vezetői elismerték, hogy titkos megfigyelési technikákat is alkalmaznak.

Az ADL hírszerző-szolgálatának (amit finoman "Ténymegállapító Részleg"-nek neveznek) a főnöke, Irwin Suall, az ADL központján kívül, Manhattan-ban tevékenykedik. Suall mentora James J. Angleton, a MOSZAD-dal szoros kapcsolatot fenntartó magas beosztású CIA vezető volt. Emlékeztetjük olvasóinkat, hogy Angleton tartotta a kapcsolatot a Lansky-féle bűnözői szindikátussal, valamint annak a korzikai és szicíliai kirendeltségeivel. Az ADL nem térhetett ki a dallasi merényletre vonatkozó tájékoztatás befolyásolása elől. Már az a hír, hogy Lee Harvey Oswald az elkövető, két olyan újságírótól származott, akik nem csak az ADL-hez álltak közel, de a Meyer Lansky-féle bűnözői szindikátusban is kulcsszerepet játszottak.

Drew Pearson vezércikkíró, valamint beosztottja Jack Anderson, 1967. március 3-án közösen írt vezércikkben terjeszteni kezdte azt a történetet, amely szerint Fidel Castro húzódik meg a J.F.K. elleni merénylet mögött. Az ezzel foglalkozó írás akkor jelent meg, amikor Jim Garrison New Orleans-i kerületi vizsgálóbíró éppen csak megkezdte a nyomozást a merénylet ügyében. Pearson és Anderson azt is sugalmazta, hogy Robert Kennedy igazságügyi-miniszter, az elnök öccse, akit 1964-ben New York-i szenátorrá választottak, ugyancsak közreműködött a Castro által szponzorált összeesküvés elindításában. Pearson és Anderson azt állította, hogy "Johnson elnök politikai hidrogénbombán ül. Ez a bomba egy nem megerősített jelentés, miszerint Robert Kennedy szenátor jóváhagyhatta a merényletre vonatkozó összeesküvést, amely aztán később visszalőtt merénylet áldozatává vált testvérére." Az állítólagos gyilkossági összeesküvés azok közé tartozott, amelyeket a CIA és a maffia közösen tervelt ki. Néhány évvel később Anderson elismerte, hogy Johny Rosselli - a maffia egyik ismert vezetője - volt az, aki ezt a történetet kiagyalta, majd elmondta a CIA-val szoros kapcsolatot tartó Edward P. Morgan washingtoni jogásznak.

Peter Dale Scott, a Warren Bizottság tevékenységének egyik bírálója, jegyezte meg, hogy Drew Pearson közel állt Lyndon B. Johnson elnökhöz és támogatta azt a CIA által is szorgalmazott tervét, hogy kiterjesszék a vietnami beavatkozást, amely végül is nagyszabású háborúhoz vezetett Délkelet-Ázsiában. Már korábban említettük, hogy elsősorban a Vietnammal szembeni stratégia kérdésében éleződött ki Kennedy és a CIA közti konfliktus.

Az, hogy Pearson a kommunista Castro-ra hárította a felelősséget az amerikai elnök haláláért, antikommunista hisztériához vezethetett, amely jól szolgálta azok érdekeit, akik a vietnami amerikai beavatkozást is a világkommunizmus feltartóztatásával indokolták. Már korábbi írásainkban jeleztük, hogy a vietnami konfliktusban fontos szerepet játszott a Kína, Burma és az indokínai országok által behatárolt ún. Arany Háromszög feletti ellenőrzés. Ez a térség az ópiumtermelés egyik világközpontja.

Drew Pearsonnak személyes érdeke is fűződött a Kennedy merénylet hátterének az eltitkolásához. Pearson közölte Earl Warren főbíróval, a Warren Bizottság elnökével, hogy a CIA által szervezett Castro-ellenes összeesküvések visszalőttek és Castro megtorlásként elrendelte Kennedy elnök meggyilkolását. Pearson röviddel a J.F.K. elleni merénylet után látogatást tett Earl Warrennel együtt a Szovjetunióba, ahol Pearsont bemutatták Hruscsov akkori pártfőtitkárnak és miniszterelnöknek. Nyilvánvaló, hogy az egyik téma, amit Pearson és Warren megvitatott a szovjet vezetővel, az a Kennedy elleni merénylet volt. A washingtoni National Archives-ban (Nemzeti Levéltárban) van egy szigorúan titkos dokumentum, amelyet Richard Helms CIA igazgató írt alá. Ennek a címe: "Hruscsov elnök és Drew Pearson úr tárgyalásai Lee Harvey Oswaldról" Ezt a dokumentumot Warren főbíró rendeletére 75 évre titkosították. A Drew Pearson és Jack Anderson által írt, és köröztetett vezércikk, amely Castro-t tette felelőssé a J.F.K. elleni merényletért, átmenetileg tisztázta a CIA-t és enyhítette a hírszerzőszolgálatra nehezedő nyomást. A vezércikk további hatása az volt, hogy eltérítette a közvélemény figyelmét a Jim Garrison által folytatott nyomozásról, amely egyrészt a CIA bűnrészességét támasztotta alá, másrészt rámutatott Clay Shaw révén a Permindex kulcsszerepére, és mivel a Permindex szorosan együttműködött a MOSZAD-dal, a szálak Izraelhez is vezethettek.

Pearson egyébként fontos szerepet játszott James Forrestal korábbi védelmi miniszter tragikus sorsában is. Oliver Pilat írja "Drew Pearson: An Unauthorized Biography" (Drew Pearson: Egy nem hivatalos életrajz - New York: Harper's Magazine Press, 1973) című könyvének a 183. oldalán, hogy "amikor Forrestal Truman elnök rábeszélésére, katonai okokból az arabok oldalára állt a Palesztinában élő zsidókkal szemben, Pearson úgy vélte, eljött az ideje. Befeketítette és a hatalmas közel-keleti érdekeltségekkel rendelkező amerikai olajvállalatok bürokratikus szócsövének titulálta Forrestalt." Pearsonnak az elektronikus médiában elhangzott hisztérikus támadásai depresszióssá tették a védelmi minisztert és sokan úgy vélik, hogy ez vezetett Forrestal öngyilkosságához. E sorok írója azonban azt tartja valószínűnek, hogy James Forrestalt valójában meggyilkolták. De ez már egy másik történet.

Pearson szorosra fűzte kapcsolatait az izraeli lobby-val és aktívan részt vett az ADL és a B'nai B'rith propaganda kampányaiban. Pilat szerint az ADL rendkívül sokat segített Pearsonnak, ellátta olyan információkkal, amelyekhez máshonnan nem juthatott volna. Előadókörutakat szervezett a számára, és elősegítette heti hírleveleinek terjesztését, elhelyezve azokat a megfelelő példányszámú lapokban. Pearson anyósa, Cissy Patterson, a Washington Times-Herald kiadója, azonban vejét beépített ügynöknek és az ADL szócsövének nevezte egy vezércikkben.

John Henshaw szerint Pearson szoros kapcsolatban állt üzlettársával és ügyvédjével: Max M. Kampelmannal, aki a washingtoni izraeli lobby egyik vezető személyisége és az ADL egyik igazgatója. Kampelman az egykori demokrata alelnöknek, Hubert Humphrey-nak is ügyvédje volt és Pearson mindent elkövetett, hogy megszerezzen egy feketék által birtokolt televíziós csatornát Washingtonban. 1968-ban Pearson szorosan együttműködött Meyer Lansky nyugati parti helyettesével: Mickey Cohennel azért, hogy segítsék Humphrey elnökségért folyó kampányát a republikánus Nixonnal szemben.

Drew Pearson társa és védence Jack Anderson is szoros kapcsolatban állt nemcsak az izraeli lobby-val, de a Lansky-féle bűnözői szindikátussal is. A Pearson és Anderson által fenntartott bensőséges kapcsolatok mind a CIA-val, mind a Meyer Lansky bűnözői szindikátussal, mind a J.F.K. elleni merénylet más feltételezhető mozgatóival erős kételyeket támaszt azokkal a vádakkal szemben, amelyek Castro-t próbálták felelőssé tenni a merényletért. Ugyanakkor megvilágítja e gyanúsítgatás valódi okát: dezinformációval meg kellett védeni a valódi összeesküvőket a lelepleződéstől.

A McDonald-Bocca könyv

Újabb dezinformációs célt szolgáló történettel állt elő Huge McDonald, a CIA egyik ügynöke és szerzőtársa Geoffrey Bocca. Az "Appointment in Dallas" (Találkozó Dallas-ban) c. könyv a "Saul" álnevet használó hivatásos bérgyilkossal készült interjú. Saul bevallja, hogy ő ölte meg Kennedy elnököt. Vallomása szerint ő és társai egy magáncsoport - és nem a CIA - megbízásából cselekedtek, noha korábban a CIA számára is hajtottak végre szerződéses alapon feladatokat. A merénylet hátterét kutatók szkeptikusan fogadták az egyébként széles körben terjesztett könyvet, és a félretájékoztatás egy újabb kísérletének tekintették. A könyv társszerzője Geoffrey Bocca korábban a CIA által támogatott és Izrael által finanszírozott titkos francia hadseregnek, az OAS-nak volt a propagandistája és az OAS számos dokumentumát lefordította angolra, amikor az OAS még az ENSZ-től akart segítséget kapni. Bocca megírta az OAS történetét is: "The Secret Army" (Titkos hadsereg) címmel. Figyelemmel a J.F.K. elleni összeesküvés francia vonatkozásaira, elgondolkodtató, hogy az OAS propagandistája az egyik szerzője annak a könyvnek, amelynek a CIA tisztára mosása és felmentése a célja.

Néhány évvel később McDonald újabb könyvet írt a J.F.K. elleni merényletről. Ezúttal a CIA-val ugyancsak szoros kapcsolatban álló Robin Moore volt a társszerzője, aki viszont megírta "The French Connection" (A francia kapcsolat) című könyvet. Ebben a francia titkosszolgálat és a Lansky-féle szindikátus kapcsolatáról ír a nemzetközi heroin-kereskedelemben. McDonald és Moore közös könyvének a címe: "LBJ and the JFK Conspiracy" (L. B. Johnson és J. F. Kennedy összeesküvés). Ez a kötet továbbfejleszti McDonald első könyvét, és már azt állítja, hogy Saul-t a Szovjetunió bérelte fel azért, hogy megölje Kennedy elnököt. Az a beállítás, hogy a Szovjetunió húzódik meg az összeesküvés mögött, egybeesik a CIA-nak azzal a verziójával, amit a Mexico City-i forgatókönyvvel akart bizonyítani, és amelyet James J. Angleton eszelt ki azért, hogy a bűncselekményt a KGB nyakába varrja.

Oliver Stone filmje és Mark Lane bestsellere

1992-ben, amikor a közvélemény figyelme ismét a J.F.K. elleni merényletre összpontosult Mark Lane "Plausible Denial" (Hiteles cáfolat) és Oliver Stone "JFK" című filmje nyomán, akkor Jack Newfield újságíró szellőztetett egy újabb dezinformációs történetet. Eszerint a maffia ölte meg J.F.K.-t. A New York Post című bulvárlapban megjelent cikk szerint Jimmy Hoffa, a teherfuvarosok szakszervezetének: a "Teamster"-nek a főnöke, állapodott meg a maffiával J.F.K. meggyilkolásáról. A New York Post arról híres, hogy leplezetlenül elfogult Izrael-barát lap volt. Mihelyt megjelent Jack Newfield cikke a lapban, a háttérhatalom hálózatához tartozó nyomtatott és elektronikus sajtó azonnal lecsapott rá és hatalmas hangerővel terjesztette. Az újabb kampány célja az volt, hogy hiteltelenítse azoknak a kutatóknak az eredményeit, akik hosszú évek kitartó munkájával - az elérhető közvetett bizonyítékok mozaikkockáinak a fáradságos összerakásával - kezdték megközelíteni az igazságot az összeesküvés hátteréről, megnevezve a valódi mozgatókat.

Még Dan Rather, a CBS tekintélyes munkatársa is kényszerítve érezte magát, hogy megerősítse: Jimmy Hoffa valóban a kezdeményezője volt a J.F.K. elleni merényletnek, mert ő adott utasítást a maffiának, hogy gyilkolja meg Kennedyt. A Washington Post ugyancsak publikálta ezt a sztorit. Ugyanezt tette a Human Events című hetilap is, amely egyébként minden J.F.K. merényletre vonatkozó összeesküvést, különösen, amelyben a CIA is benne lett volna bolondok elmeszüleményének minősített. Newfield a cikkében idézte a szervezett bűnözéssel hosszabb idő óta kapcsolatban álló Frank Ragano ügyvédet, aki azt állította, hogy Hoffa elmondta neki: ő adott utasítást a maffiának, hogy gyilkolja meg J.F. Kennedyt. Ragano még azt is állította, hogy ő adta át az üzenetet a New Orleansi maffia főnöknek Carlos Marcellonak, valamint a tampai maffia fejének, Santos Trafficantenak. Itt azonban álljunk meg. Olvasóink, ha visszalapoznak, megállapíthatják, hogy mind Marcello, mind Trafficante Meyer Lanskynak - a bűnözői szindikátus legfőbb vezetőjének - voltak az alárendeltjei. Mark Lane csak ennyit mondott Ragano történetére: "Hoffa nem adott parancsokat a maffiának. A maffia adott parancsokat Hoffa-nak." Ragano legfőbb bizonyítéka arra, hogy Trafficante is részt vett az összeesküvésben az volt, hogy kijelentette: "Bobbyt kellett volna megölnünk." Bobby alatt Robert Kennedy értendő, aki akkor igazságügyi miniszter volt.

Az Egyesült Államok fővárosában megjelenő másik napilap, a Washington Times, is felkapta a Hoffa-maffia sztorit. Ennek a lapnak Sun Myung Moon koreai szektaalapító a tulajdonosa. Moon szoros kapcsolatban áll a CIA koreai megfelelőjével, amely intézmény természetesen együttműködik a CIA-val. Aki tanulmányozza a Unification Church (Egyesítő Egyház) alapítójának, Moon-nak az életútját, az megállapíthatja, hogy a koreai vallásalapító szoros szövetségre lépett Izraellel, és az amerikai-izraeli lobbyval, és az úgynevezett konzervatív mozgalom keretében erősen Izrael-barát vonalat képviselt. Moon megbízottja a Washington Times élén Arnaud deBorchgrave, aki a CIA befolyása alatt álló Newsweek című hetilap sztártudósítója volt, és maga is dolgozott hivatásos hírszerzőként. Ezen túlmenően deBorchgrave beházasodott a Rotschild családba, amely kezdettől fogva kulcsszerepet játszott Izrael állam megteremtésében, és finanszírozásában.

Elősegítette-e a tisztázást Oliver Stone JFK-je?

Hogyan illeszthető be ez a film a J.F.K. elleni merénylet hátterét kutatók nézetrendszerébe? Kétségtelen, hogy Stone filmje ráirányította a nemzetközi figyelmet a J.F.K. elleni összeesküvésre, mégis több merényletkutató úgy véli, hogy a médiumok nagy felhajtása maga is manipuláció volt a tények feltárásának megnehezítésére. Mark Lane véleménye szerint Stone összekeverte a megtörtént eseményeket a csupán képzeletben létező feltételezésekkel. A J.F.K. elleni merénylet mögött meghúzódó tények azonban önmagukban is elég szenzációsak, és semmi szükség nincs rá, hogy fikciókkal színezzék ki őket. Ugyanakkor Mark Lane elismeréssel szólt arról, hogy a film felhívta a fiatalok és a választ váró idősebbek figyelmét arra, hogy a dallas-i merénylet háttere még nincs megnyugtatóan feltárva.

Stone filmje futólag említést tesz arról, hogy David Ferrie kapcsolatban állt a CIA-val, és Clay Shaw pedig a Permindex-szel, mégis a JFK című film mondanivalója az volt, hogy az összeesküvés kezdeményezőit elsősorban az ún. katonai-ipari komplexumban kell keresni. Eszerint a merénylet irányítói magas rangú katonai személyiségek és a százmilliárdos védelmi megrendelésekkel rendelkező vállalatoknál lévő szövetségeseik voltak. A film a titkosszolgálatok és a hírszerzés szerepét mélyen alábecsülte. Emiatt vetették Stone bírálói a rendező szemére: végső célja neki is a figyelem elterelése, az összeesküvés valódi irányítóinak a leplezése volt.

1993-ban a Lansky-féle szindikátussal kapcsolatban álló Bronfman család a Seagram Company-n keresztül, amely a Time Warner filmgyártó óriás többségi részvényese, tovább erősítette azokat a szálakat, amelyek a médiát a CIA-Lansky-MOSZAD kapcsolatrendszerhez kötötték. Már e tanulmány első részében említettük, hogy Louis M. Bloomfield, a Permindex fontos beosztású vezetője volt és egyben hosszú időn át ügyvédként képviselte a Bronfman család érdekeit Kanadában. Nos ehhez a tulajdonosi körhöz tartozó, és ilyen kapcsolatrendszerrel rendelkező vállalat szponzorálta Oliver Stone filmjét, és a film által sugalmazott "nagy összeesküvés-elméletet". Már ez is elgondolkodtató, de még ennél is érdekesebb, hogy Stone megbízott egy közönségkapcsolatokkal foglalkozó public relations ügynökséget, hogy irányítsa a közvélemény befolyásolását, miután országos vita bontakozott ki a film kapcsán. Ez a PR ügynökség a washingtoni Hill & Knowlton nevű cég volt, amely a maga területén óriásnak számit. Ennek a cégnek az ügyvezető igazgatója, Frank Mankiewicz, irányította a Stone érdekében folytatott kampányt. Mankiewicz a PR szakmát az Anti-Defamation League, az ADL Los Angeles-i szervezeténél kezdte. Felmerül a kérdés, hogy a médiában a Stone film körül csapott nagy felhajtás valójában kinek az érdekeit szolgálta? Egyesek szerint Izraelét, mások szerint CIA-ét. Piper úgy véli, hogy ez is újabb kísérlet volt a merénylet körüli vita lezárására, s arra, hogy kapja meg a közvélemény, amit szeretne: azaz, hadd tudja meg, mi is történt valójában Dallas-ban. Stone filmje kétségtelenül megerősítette a közvélemény gyanakvását, és alátámasztotta, hogy valóban egy nagyszabású összeesküvés vetett végett J. F. Kennedy életének.

"Ember küzdj, és bízva bízzál..."

Valószínű, hogy soha se fogjuk megismerni a teljes tényállást. Ez az írás sem több, mint egy kísérlet az igazság megközelítésére. Az itt kifejtett verzió szerint négy erő fogott össze az Fehér Ház feletti ellenőrzés megszerzésére:

Az első közülük a nemzetközi pénzoligarchia, amely ragaszkodott a tulajdonában lévő magánkartell, a központi bank szerepét betöltő Federal Reserve, a FED, pénzkibocsátási monopóliumához. Kennedy az állami pénz, a valódi dollár kibocsátásával veszélyeztette a pénzoligarchia óriási kamatjövedelmet és hatalmat biztosító privilégiumait.

második erőt egyes izraeli politikai csoportok képezték - szövetségben az Egyesült Államokban működő izraeli lobbyval - amelyek Izrael fennmaradása érdekében saját atomfegyverhez akarták juttatni államukat. Szilárdan meg voltak győződve arról, hogy az ellenséges arab államoktól körülvéve élet-halál harcot vívó Izrael csak így képes a túlélésre. Kennedy a végsőkig ellenezte ezt a tervet.

harmadik erő a Moszad befolyása, és Meyer Lansky irányítása alatt álló Permindex, amely a bűnözői szindikátust és a maffiát is ellenőrizte.

negyedik erő a háttérhatalom kezébe került CIA, és annak J.J. Angleton által irányított hírszerző és kémelhárító részlege, amely szorosan együttműködött a Moszaddal. A CIA, amely állam lett az államban, nem engedelmeskedett Kennedynek, holott az amerikai kormány politikájának a segítésére hozták létre. Kennedy ezért kisebb szervezetekre akarta felosztani a CIA-t, amely ebben a létét fenyegető súlyos veszélyt látott.

E sorok írója nem tudja ezeket az állításait kemény - azaz cáfolhatatlan - bizonyítékokkal minden részletében alátámasztani. Csupán arra volt lehetősége, hogy a merénylet-kutatók és történészek által eddig feltárt tények, információk mozaikjainak az összerakásával - közvetve - bizonyítson. Az, hogy az amerikai társadalomnak nem sikerült eddig közelebb jutnia az igazsághoz, abban meghatározó szerepet játszott a háttérhatalom által ellenőrzött tömegtájékoztatás, amely, kezdettől fogva - szinte ellenkezés nélkül - elfogadta a hivatalos álláspontot, amelynek viszont a legfőbb célja a merénylet hátterének az álcázása, a valódi összefüggések eltitkolása, és nem az igazság kiderítése volt.

Van-e olyasmi, hogy "összeesküvési-elmélet" ?

Bizonyára van. Amikor a háttérhatalom szigorúan titkolt működésére próbálnak a kutatók rámutatni, akkor azon a címen marginalizálják vagy diszkvalifikálják őket, hogy az "összeesküvési-elmélet hívei". Ebben az elítélésnek szánt lekezelő minősítésben az elmélet szó valami nem létezőnek a kiagyalását jelenti, míg az összeesküvés szó arra utal, hogy szélsőséges megszállottak ártatlan és jó szándékú embereket azzal rágalmaznak, hogy valami rosszat akarnak embertársaiknak. Ha tehát valaki megkapja "az összeesküvési-elmélet híve" címkézést, az a tudományos életben olyan, mintha egy labdarugó piros lapot kap a játékvezetőtől. Az illető tudós kikerül a "main stream", vagyis a főáramlatú tudományos életből. Rendszerint elveszíti egyetemi, illetve kutatói állását, és egzisztenciálisan is kritikus helyzetbe kerül. Ezért minden tudós, aki ad magára valamit, retteg attól, hogy ráragasszák ezt a címkét. Ezzel a háttérhatalom elérte, hogy senki ne végezzen vele kapcsolatos kutatómunkát.

Az elmondottakra legjobb példa Carroll Quigley professzornak az esete, aki a háttérhatalom híve volt, és ezért abban a privilégiumban részesülhetett, hogy kutathatott a leghatalmasabb pénzdinasztiák magánarchívumaiban is. Főművében, a rövidített formában is 1350 oldalas "Tragedy and Hope"-ban (Tragédia és remény) azonban megírta, hogy létezik a pénzvagyon tulajdonosok nemzetközi hálózata, amelynek célja: "nem kevesebb, mint létrehozni a pénzügyi ellenőrzés olyan magánkézben lévő világrendszerét, amely képes uralni valamennyi ország politikai rendszerét és a világgazdaság egészét. Ezt a rendszert a világ központi bankjai feudális módon kontrollálnák, összhangban azokkal a titkos megállapodásokkal, amelyeket a rendszeresen tartott magántalálkozókon és konferenciákon elfogadnak..."

Quigley csak bennfenteseknek szánta azt a mindössze 20 oldalt könyvében, amely ezeket a bizalmasnak tekinthető információkat tartalmazta. Azonban a sajtó-nyilvánosság egy része idézni kezdte ezt a húsz oldalt, és ez Quigley szakmai karrierjének csaknem a teljes összeomlásához vezetett. Pedig nem akárki volt. Ő volt az Amerikai Történésztársaság elnöke; a legrangosabb amerikai történész-folyóirat főszerkesztője; és az amerikai diplomataképzés központjának számító Georgetown Egyetem Történeti Tanszékének vezetője. Clinton elnök oly nagyra becsülte, hogy tanárai közül egyedül csak Quigley professzorról emlékezett meg, amikor beiktatták elnöknek.

Van-e tudomány, amely nem elmélet is egyben?

Nincs! Minden beszéd és írás szóruhába öltöztetett fogalmakból tevődik. Ez röviden azt jelenti, hogy minden valóság, amely szavakban, írásban, fogalmakban, kategóriákban és gondolatokban tükröződik: valamilyen absztrakciós szinten mozgó elmélet is egyben. Az empíria a valóság tudománya, a valóság elméleti formában. A valóság leírt változata szükségszerűen a tágan értelmezett elmélethez is tartozik. A szűken értelmezett elmélet pedig a lehetőségek, a valószínűségek és a szükségszerűségek tudománya. Azaz nem igaz, hogy ami elmélet, annak semmi köze nincs a valósághoz, hanem az csupán fantáziadús eszelősöknek a képzelgése. Minden tudós, a legszigorúbb is, így vagy úgy absztrahált fogalmakkal, azaz elmélettel foglalkozik. Ezért az elmélet tiszteletreméltó kifejezés.

Nézzük meg mi a helyzet az összeesküvés fogalmával. Ez első hallásra azt sugalmazza, hogy bizonyos személyek titokban - rendszerint nem tisztességes célokat követve - szövetkeznek valamilyen közös feladat együttes végrehajtására. A rossz szándékra onnan lehet következtetni, hogy az összeesküvés rendszerint titkos és kirekesztő. A tiszteletreméltó dolgokat viszont felesleges titokban tartani és elzárni mások elől. Az igazi világjobbító szándék és a közjó szolgálata valójában nem is követeli meg a beteges titkolódzást.

Ha tovább elemezzük az összeesküvés szót, akkor megállapíthatjuk, hogy az valójában azt jelenti, hogy a történelmi események nem csupán a véletlen történések és spontán cselekvések eredményei. A történelemben bizonyíthatóan érvényesülnek hosszútávú célkitűzések is, és a célok eléréséhez szükséges stratégiák. Ha a történelem távlatokban gondolkodó és tervező szereplői titokban tűzik ki céljaikat, dolgozzák ki stratégiájukat, és koordinálják cselekvéseiket, akkor lényegében összeesküvésben vesznek részt. Mindez önmagában nem lenne összeesküvés, csak a titkolódzás és a többi ember kirekesztése teszi azzá. A szó a titkolódzás miatt negatív színezetű, mivel a közjó szolgálatát nem kellene minden áron elrejteni a nyilvánosságtól. A beteges titkolódzásra csak olyan célok esetén van szükség, amelyek sértik a többi ember érdekeit és értékeit.

Aki elfogadja a hosszútávú stratégiát és koordinált cselekvést, az a történelem "nem-véletlen-elméletének" a híve. Az összeesküvés ugyanis azt jelenti, hogy az események nem csakúgy önmaguktól, teljesen véletlenül következnek be. Mennyivel jobb a véletlen abszolutizálása? Miért tudományosabb, ha azt feltételezem, hogy az események nem egy eltervezett stratégia és összerendezett cselekvés eredményei, hanem csupán esetlegességeknek, spontán véletleneknek a következményei? Ilyen értelmezésben az összeesküvési-elmélet hívének lenni annyit jelent, hogy elvetjük a véletlen abszolút uralmát. Ennyiben az összeesküvési-elmélet követőjének lenni tudományosabb magatartás, mint az ellenkezője. Az összeesküvési-elmélet híve tehát nem feltétlenül egy agyalágyult személy, hanem egy olyan gondolkodó ember, aki kételkedik abban, hogy minden csak úgy magától történik.

A háttérhatalom nem etnikai alapon működik

A háttérhatalom szerteágazó formális és informális intézményrendszerrel rendelkezik. Elsősorban a pénzvagyon tulajdonosok uralmát szolgálja és tárgyi tévedés azt feltételezni vagy állítani, hogy etnikai alapon működik. A nemzetközi pénzügyi közösség ma már szinte valamennyi nemzet pénzvagyonos oligarcháit tömöríti. E sorok írója csupán arra tett kísérletet, hogy egy világtörténelmi esemény hátterét a legújabb kutatások eredményeire támaszkodva megvilágítsa. A Kennedy-gyilkosság hátterében bizonyíthatóan több nagyhatalmú szervezet és erő összehangolt tevékenysége mutatható ki. Azért, mert egyes vonatkozások Izraelre is utalnak, ez semmi esetre sem szolgáltathat okot arra, hogy egy népet tegyenek felelőssé J. F. Kennedy tragédiájáért, vagy bármiféle antiszemita hangulatkeltésre használják fel ezt a kutatási eredményt. Ha ez mégis megtörténne, azt e sorok írója rendkívül mélyen fájlalná és elítélné. A tényeket azért ismerjük meg, mert tények, mert életünk részei.

 

A felhasznált irodalom (nem teljes jegyzék):

1. "The Secret Team" / L. Fletcher Prouty
Institute for Historical Review - Costa Mesa, California (1973.)

2. "Little Man: Meyer Lansky and the Gangster Life" / Robert Lacey
Little, Brown and Company - (1991.)

3. "The Warren Commission Report" - Report of the President's Commission on the Assassination of President J. F. Kennedy
St. Martin's Press - New York (1991.)

4. "Wer Erschoss John F. Kennedy ?" / Jim Garrison
Bastei-Lübbe-Taschenbuch - Gladbach (1988.)

5. "The Last Investigation" / Gaeton Fonzi
Thunder's Mouth Press - New York (1993.)

6. "Plausible Denial" / Mark Lane
Thunder's Mouth Press - New York (1991.)

7. "CIA napló: a cégen belül" / Philip Agee
Idegenforgalmi Propaganda és Kiadó Vállalat - (1975.)

8. "Jacqueline Bouvier Kennedy: Az ismeretlen portré" / John H. Davis
Marfa Mediterran - Budapest (1998.)

9. "The Committee Of 300" / Dr. John Coleman
Joseph Publishing Co. - Nevada / USA (1994.)

10. "Final Judgment" / Michael C. Piper
The Wolfe Press - Washington D. C. (1993.)

11. "Die Apokalyptischen Reiter" / Milton W. Cooper
Edition Pandora - Peiting (1996.)

12. "Die kommende -Diktatur der Humanitat-" - Band 1. / Johannes Rothkranz
Pro Fide Catholica - Durach (1993.)

13. "Die kommende -Diktatur der Humanitat-" - Band 2. / Johannes Rothkranz
Pro Fide Catholica - Durach (1990.)

14. "Die kommende -Diktatur der Humanitat-" - Band 3. / Johannes Rothkranz
Pro Fide Catholica - Durach (1992.)

15. "Tragedy and Hope" / Carroll Quigley
The Macmillan Company - New York (1965.)

16. "The Anglo-American Establishment" / Carroll Quigley
Books In Focus - New York (1981.)

17. "Der MOSSAD: Ein Ex-Agent enthüllt Aktionen und Methoden des israelischen Geheimdienstes" / Victor Ostrovsky
Hoffmann und Campe - Hamburg (1991.)

18. "George Bush: The Unauthorized Biography" / W.G. Tarpley and Anton Chaitkin 

Rovatok: 
Politika
X
Drupal theme by pixeljets.com D7 ver.1.1