Impresszum

ELNÖK, FŐSZERKESZTŐ:
Gyöngyösi Zsuzsanna
+ 36 30 525 6745
elnok@fusz.hu

FŐSZERKESZTŐ-HELYETTES:
Konzili Edit

WEBOLDAL MŰKÖDÉS:
Polonkai Attila
polonkaiattila@fusz.hu

ELNÖKSÉG:
fuszelnokseg@gmail.com

Navigáció

Rovatvezetők

Rovatvezetők:

Frigyesy Ágnes 
  Erdély
Albert Barbara
  sport
Gyöngyösi Zsuzsanna
  Délvidék, életmód, lapszél
Lengyel János
Szemere Judit

  Kárpátalja
Dr. Virág Ildikó
  egészség

Kapcsolat:

   Elnök - Főszerkesztő:
elnok@fusz.hu
   Elnökség:
fuszelnokseg@gmail.com
   Weboldal működés:
polonkaiattila@fusz.hu

 

Működéssel kapcsolatos dokumentumok bejelentkezés után olvashatók

Nemzeti Újságírásért Kitüntetés

Jelenlegi hely

Nem szabad kicsit álmodnunk – Baji Balázs világbajnoki bronzérmes gátfutó a Mandinernek

Nehéz összeszámolni, mi mindent ért el idén. Többször egyéni és országos csúcsot döntött, augusztusban Londonban világbajnoki bronzérmes lett, eközben nem mellékesen az állatorvosi diplomáját is a kezébe vehette. 2017 lett a szerencse éve?

Ennél az évnél el sem tudok képzelni jobbat. Sem atlétikai, sem szakmai szempontból. Az idén velem történtek közül már egy is elég lett volna ahhoz, hogy sikeresnek mondjam a szezont. Fedett pályán két országos csúcsot, szabadtéren hármat futottam, a világbajnokságon bronzérmet, az Universiaden aranyat szereztem. Mindeközben megkaptam a diplomámat, és állatorvosként munkába is álltam. Nemcsak felsorolnom, de elhinnem sem könnyű, hogy ez mind az idén történt meg velem.

Véletlen egybeesés mindez?

Sok-sok munka és siker, de legalább annyi kudarc kellett ehhez. Időbe telt, mire megtanultam kezelni a versenyszituációkat és kihasználni a lehetőségeket. Mostanra sikerült kihoznom magamból a maximumot. Nem lettem sem gyorsabb, sem ügyesebb, mint tavaly, ám megéreztem a harmóniát. A fizikum, a technika és a mentalitás összhangját.

Miközben az egyik kezében kupák és érmek tucatjait foghatja, miért olyan fontos, hogy a másikban ott legyen a diploma is?

A sportolói karrier nem tart örökké.

A gátfutás nem klasszikus nyugdíjas állás, így előre kellett gondolkodnom.

A sportolók jó része edzőként képzeli el a visszavonulás utáni életét.

Csakhogy az engem sosem vonzott igazán. Nem tartom magam olyan személyiségnek, aki edzőként igazán megállná a helyét. Túl maximalista, ugyanakkor türelmetlen vagyok.

A gyógyítás jobban illik ehhez a karakterhez?

Az orvosok, az állatok és a természet világa mindig is vonzott. Ezek találkoznak az állatorvoslásban. Így már a gimnáziumban eldöntöttem, hogy ez lesz az én utam. Az elköteleződés csak tovább erősödött, mikor bekerültem az egyetemre, és közelebbről is megismertem a hivatást és a szakmai közösséget. Eltökéltem: akármilyen nehéz lesz, végig fogom csinálni.

Baji Balázs állatorvos és Baji Balázs világbajnoki harmadik helyezett gátfutó jól megférnek egymás mellett?

Az orvoslás magabiztosságot és nyugodtságot ad a sporthoz. Hiszen a futóélet nehezen tervezhető létforma. A kemény munka nem garantálja a sikert. Végig csinálhatok egy tökéletes felkészülést, ha a versenyen a kilencedig gátban elbotlom, egy pillanat alatt szertefoszlik, amiért hosszú időn át küzdöttem. A sérülésekről pedig ne is beszéljünk, az a futók rémálma. Az orvoslásban ezzel szemben az alázat, a kitarás és a munka jóval kiszámíthatóbban megtérül. Ez a biztonságérzet segít megküzdenem a sporttal járó bizonytalansággal.

Honnan ered az az elszántság, amiért nem csak egy hivatásra koncentrál?

Már gyerekkoromban is nagyon tudatos voltam. A szüleim elvárták a jó jegyeket. Mire a gátfutás megjelent az életemben, a tanulás fontosságát már belém nevelték. Ám ez még nem lett volna elég. A sikerhez kellett az az alázatosság és tisztelet, amit édesapámtól tanultam. Az, hogy ott vagyok ahol, nagy mértékben neki köszönhető. Persze az edzőim is fontos szereplői a történetemnek, akik nemcsak a fizikai képességeimet, hanem a személyiségemet is fejlesztették.

Az iskolás fiúk többnyire focizni vagy úszni szeretnének, a futás, pláne a gátfutás nem szerepel a népszerűségi lista élén. Hogyan talált rá mégis a sportágra?

Több iskolai sportszakörre is jártam, gyakran mentem diákolimpiai versenyekre is. Ám ezeken nem teljesítettem kiemelkedően, hiszen a testnevelés órákon kívül nem készültem rájuk. Volt azonban egy jó barátom, aki alkatra hamar kinőtt közülünk. Hozzá ment oda az egyik verseny után Medovarszki Jani bácsi, a későbbi nevelőedzőm, mondván: látja benne a tehetséget, jöjjön le valamikor a futópályára. Ekkor megkértem, hadd menjek vele én is. Ez a szerencsés véletlen tett atlétává.

Mások a kamaszkorukat önkereséssel, szórakozással töltik, önnek maradt a futópálya?

Tizenhárom éves koromtól futottam, tizenkilenc évesen országos bajnok lettem. Mindig is igényeltem a szórakozást és a társaságot, de a gimnáziumi éveim jó pár lemondással jártak. Kihagyott bulik, kirándulások nélkülem lezajlott érettségi bankett. Ám tudtam: azt a rengeteg időt és energiát, amit a célom elérésébe fektettem, nem dobhatom kukába egy-egy görbe kaland miatt.

Szerettem futni, célom is volt vele, ezért pedig áldozni is hajlandó voltam.

Milyen reális célokat tűzhet ki magának Magyarországon egy fiatal atléta abban a sportágban, amiben európaiként szinte lehetetlen az élbolyba jutni?

Gátfutásban azért nagyobb eséllyel állnak a rajthoz az európaiak, mint síkfutásban. Ahhoz valóban óriási elszántság kell, hogy ott valaki európaiként a dobogó közelébe érhessen. A gátfutás jóval technikásabb, itt a fizikai képességeket kompenzálni lehet a technikával.

Van keresnivalónk tehát a sportágban?

Legalábbis nem szabad kicsit álmodnunk. Pesszimista hozzáállással semmibe sem érdemes belevágnunk. Ráadásul nem csak a világbajnoksági döntő számít sikernek. Igenis siker az egyéni csúcs, az országos győzelem vagy az Európa-bajnoki döntő is. A sport szeretete pedig legalább olyan motiváló erő, mint a dobogó. Aki igazán szívvel fut, nem hagyja abba csak azért, mert érzi: nem fognak aranyérmet akasztani a nyakába az olimpián. Ha olyan sportágat választottam volna, amiben mi magyarok jó eséllyel indulunk, nem lehetnék az első hazai érmes gátfutó.

Ha az utánpótlást nézzük, lehet esély második és harmadik éremre is?

Remélem, a teljesítményem híre felpezsdíti a szakágat. A most a pályára lépő fiatal tehetségek azonban csak tíz-tizenöt év múlva kezdhetik hozni a komoly eredményeket. Ám sok az ügyes fiatal, jó a szakmai rendszer. Bízom benne, hogy látunk itt még nagy magyar futókat.

Eszébe jut, hogy a fiatalok szemében az eredménye nemcsak világbajnoki bronzérmessé, hanem akár példaképpé is teheti?

Nagyon megtisztelő, ha néhány gyerek a sportmúltam miatt kezd el futni, vagy engem választ példaképéül. Szeretnék megfelelni az ezzel járó kihívásoknak. Persze a hétköznapokon nem úgy nézek a tükörbe, hogy példakép vagyok, de a pályán vagy közönség előtt megérint ennek a felelősségét. Az atlétika világa hangos a doppingbotrányoktól és eltiltásoktól.

Menyire befolyásolja ez a sporthoz való hozzáállását?

A kérdésben meghagyom az ítélkezést másoknak. Az eltiltás ténye ugyanis még nem ad elég információ a tisztánlátáshoz. Olyan ez, mint a vezetés. Ég és föld a különbség a gyorshajtás és a gázolás között. Ha annyit tudunk, hogy a sofőr hibázott, az még túl kevés adat. Ezért nem is foglalkozom a kérdéssel.

Nekem annyi a feladatom, hogy aki a pályán mellettem áll, azt legyőzzem.

A versenyeken erre kevesebb mint tizennégy másodperce van. Az olimpián négy év munkája tizennégy másodpercen sűrűsödik össze. Hogy bírja a mentális nyomást?

Öt-hatszáz versenyszituáció kellett ennek megtanulásához. Azért még mindig nem könnyű. Pláne egy olimpián. Ott akkora a nyomás, hogy a legjobbak is meginoghatnak. Hiába a tökéletes fizikum és technika, ha a versenyző túlizgulja, hibázni fog. Legközelebb pedig szerencsés esetben négy év múlva próbálkozhat újra.

Versenyzés közben ki tudja ezt zárni?

Lehet egyáltalán gondolkodni abban a néhány másodpercben? Teljesen lecsupaszított gondolataim vannak csak. Ösztönösen figyelek magamra, a technikára és a versenyre. A vetélytársakkal tud foglalkozni? Inkább befelé koncentrálok. A világbajnokságon is csak az utolsó gátnál döbbentem rá, hogy a kezdeti hibám ellenére visszaküzdöttem magam az élbolyba. Miközben bedobtam magam a célba, éreztem meg: enyém a bronzérem.

Az érmet érő futása után azt nyilatkozta: „Nagyon mélyről jöttem fel. örülök, hogy a világ tetejére állhatok, mert számomra ez a bronzérem a világ teteje.” Tényleg a teteje, vagy lehet még feljebb?

Még bármit elérhetek, ám azt gondolom, a mostaninál jobb eredményt nagyon nehéz lesz elérnem. Ettől azonban nem szűnik meg a motivációm. Futni fogok, amíg csak hajt a sportág szeretete.


Írta: Meszleny Zita

Fotók: Földházi Árpád

Forrás: mandiner.hu

Rovatok: 
Sport
X
Drupal theme by pixeljets.com D7 ver.1.1