Navigáció

Nemzeti Újságírásért Kitüntetés

Impresszum

Működéssel kapcsolatos dokumentumok bejelentkezés után olvashatók.

Gyöngyösi Zsuzsa
elnök, főszerkesztő
Konzili Edit
főszerkesztő-helyettes
Polonkai Attila
weboldal technikai karbantartó

Rovatvezetők:

Frigyesy Ágnes 
  Erdély
Albert Barbara
  sport
Gyöngyösi Zsuzsanna
  Délvidék, életmód, lapszél
Lengyel János
Szemere Judit

  Kárpátalja
Dr. Virág Ildikó
  egészség

Kapcsolat:

   Elnök - Főszerkesztő:
elnok@fusz.hu
   Elnökség:
fuszelnokseg@gmail.com
   Weboldal működés:
polonkaiattila@fusz.hu

Jelenlegi hely

Nemzetállammá válás

   Nem vagyok jóstehetség, de szerény ilyen irányú képességekkel is nyakamat teszem rá, hogy rövid időn belül szét fog hullani az EU balga szervezete is. Darabokra.

   Miért jósolok ilyeneket?

    A történelmi tapasztalatok mutatják az embernek a tendenciát. Sok közös nagy eszme, sok egy-nyáj-egy-akol próbálkozott létrehozni a maga nagy-nagy egységet, de egytől egyik mind csütörtökötmondott végül.  Még a Krisztus-hit is nagyon megvariálódott az idők folyamán, ahelyett, hogy egyöntetű nagy egység alakult volna ki az egyébként tiszteletre méltó ambicióból. Ugyanúgy megbukott a másik nagy eszmére alapozott „Nemzetközivé lesz holnapra a világ“ hangzatú nóta is, sőt nem csak nagy közösséget teremteni akaró eszmék, hanem népek politikai-gazdasági összeboronálása is mindig széthullással végződött.
     Az eszme által való összeboronálások igazi és végső célja mindig az volt, hogy terjeszkedjék, akár békésen, akár kegyetlenkedve, mignem az egész világ ugyanazt az eszmét vallja majd, azaz egy dróton lehet rágatni és uralni azt. Röviden: világuralmi célkitűzése volt és lesz mindig a „megváltó“ eszméknek. Voltak persze szép eszmék is, a Krisztus-hit is gyönyörű, de a gyakorlatban ha el is fogadták a népek itt is-ott is, (külső nyomásra, vagy anélkül), mégis az sűlt ki a nagy egységből, méghozzá aránylag korán, hogy ez a nép csakis balról jobbra kívánta vetni ugyanazt a keresztet, a másik meg csakis jobbról balra, vagy nem is keresztet állított a temploma tornyára, hanem jó reformátussággal csillagot, vagy kakast, de halálosan komolyan, vagy pedig ilyen módon lett protestáns, meg olyan módon evangélikus, baptista, pünkösdista és ki tudná összeszámolni, milyen variációk voltak elfogadhatók ennek, vagy amannak a népnek. Végül, nem egységgé, hanem vallási variációkkal lett tele a világ. A gazdasági-politikai frigyek még rövidebb lélegzetűek.  Hogy ne  menjünk messzebbre, a Monarchia is olyan egység volt, amiben mindegyik tagállam jobban élt, mint korábban, vagy mint valaha, és mégis mindegyik tagállam keservesen feszengett benne. Sok segitséggel be is fellegzett ennek a kísérletnek is. A bolsevizmusnak és a Szovjetúniónak is.

   A nagyegység-kísérletek tagadhatatlanúl törvényszerű kudarcát mégsem egészen a gazdasági elgondolás, vagy  az elv hibás volta okozza, hiszen még a borzalmassá fejlődött kommunista eszme is tetszetős volt eleinte, legalábbis mint eszme, ugyanúgy a halva született EU is csábítónak ígérkezett, mígnem minden tagállam nyakig eladósodva kinlódni kezdett benne. Vagy hogy egészen kis „egységet“ is említsünk, a nagyon gazdag Svájc is heterogén, amit kizárólagosan a finom pénz-és jólét tart egybe, miközben kantonokból áll, és a kantonok kimondottan utálják egymást, és ha lehet keresztbe tesznek egymásnak.

   Ha a történelemnek akármelyik politikai, gazdasági, vagy tisztán eszmei nagy egységét veszünk szemügyre, úgy találjuk, hogy van valami, ami miatt sosem sikerült stabilan és mindörökre összeötvözni különböző népeket, sőt nagyon hasonlatókat sem. Arról azonban, hogy mi az a „valami“ ami miatt a történelemben egyetlen ötvöző nagy erő sem járt sikerrel, nem nagyon esik szó.  Vagyis, magáról az Ok-ról nem. Olyan dolog ez, mintha mindenki megszokta volna már, hogy nem valami kényelmes irányba vezérelnek a buzgó elgondolások, csak éppen azt nem tudja senki, hogy miért volt és miért lesz a fennen propagált közös irány-és a módszer sorsa kilátástalan, tehát rossz, tehát véges.
   Azért nem tudja a választ erre  az ember, mert mindig az eszme brilliáns voltát tudja csak látni, vagy hibásságát kárhoztatja, esetleg korrigálná jó revizionista módjára, nem pedig az összeboronáló eszme-és szándék LÉTÉT okolja.
   Alighanem a „természetellenesség“ szó a kulcs ebben a tekintetben, ugyanis (egyetlen létező eszmét kivéve, mármint a nemzeteszmét) minden együvé boronáló eszme KIAGYALT, mind művi, tehát a népek szemszögéből nézve kívülről jött idegen strukturákkal van dolguk hiszen ezek az eszmék nem természetesen merültek föl egyetlen nép lelkéből sem, és voltaképpen más a népek természetes ambiciója. 

   Mi lenne egy nemzet természetes haladási iránya?

   Erre nagyon önnyű a válasz.  A nemzetek nagyon és végérvényesen sajátos egységek, hiszen történelmük folyamán kifejlődött különlegességek, így tehát kevés a népek között a közös nevező, így tehát nem keverhetők, egymásba nem olvaszthatók, sokszor rövid távon sem, mert a népek-nemzetek ösztönösen saját magukat akarják megvalósítani, kiteljesíteni és sikeressé tenni. Elvegyülnek esetleg, de előbb-utóbb kiválnak.
Ilyen egyszerű ez. (A kínai bölcselet szerint, ha egy magyarázat túl komplikált, az valószínüleg nem is igaz).
   Minden nemzetnek önmaga az egyedüli fontos valami, éaa cakis önmagát akarja emgvalósítani, és kész. Ez az ami belőlük követekezik, vagyis igazándiból nem létezik nemzet, amely más égisze alatt akarná megavalósítani, kiteljesíteni és sikerre vinni magát.

   Más égisz alatt?
       Ez is egy kulcs-szó a dolgok megértésére. És a másokkal való  kombinálódás is más égiszt jelent. A terjedelmes kereszténység mint égisz is automatikusan variálódott testreszabottabbá, vagyis revizionistává, egyebekben Anglikánsussá, Svéd Templomossá, sajátos német, holland, belga, görögkeleti, román stb nemzetvallássá, Oka volt ennek. Ugyanígy a kommunizmusnak is megvoltak a „reformátorai“, azaz revizionistái, nemzeti formára való alakításos kísérletei. Gondoljunk csak a szerbekre, vagy a románokra, vagy a szlovákokra, hogy csak őket említsük, akik a kommunista, (azaz a nagy nemzetközista) frazeológiát hangoztattak ugyan, de voltaképpen kemény nacionalisták lettek. A nagy kommunista eszme, a Szovjetúnióban is csak szuronyokkal és gulágokkal volt tartható, mígnem a szuronyos szerkezet összeomlása pillanatában azonnal visszarendeződtek a tagországok a maguk nemzeti alapállására amennyire lehetett.

   Van tehát egy erő, amiről szó sosem esett és mégis annyira létező, hogy ellenáll minden eszmei egyenruhának. A politológia (a világnak ez a  leghaszontalanabb és legelvtelenebb „tudománya“) sem tud erről az erőről, és ha sejti is a létét, legegyszerűbbnek látja, ha simán letagadja. Sőt, a világot alakító háttérhatalmak is mindig pont ezt az erőt hagyták és hagyják figyelmen kívül. Pedig a történelem folyamán nem csak örökké jelen volt ez a titokzatosnak tűnő erő, hanem képes volt és képes minden eszmehullámot kellemetlen, ráerőszakolt, idegen valaminek tekinteni. Következménye: az ilyen vagy olyan egy-elv-egy-akoltól így vagy úgy ódzkodva végül mindíg visszarendezik az ömnagukat letiszítani szerető nemzetek az alapállásukra, vagy annak közelébe.

   Ezt az erőt nem észrevenni, ezzel az erővel egyáltalán nem számolni elképesztően unintelligens dolog, vagy sunyi. Nem észrevenni azt sem, hogy a bankokrácia is egy elv, egy világméretű ambició, egy egykalap alá kényszerítő/tömörítő szervezkedés, szinte már bűn, hiszen ez az eltervelt gazemberség rövid úton máris nyomorulttá tett egy sor nemzetet, és legszievesebben mind rögtön kimenekülne a bankvilág kalodájából.

   Sosem fogják megérteni a nemzeteknek lelkéből és ösztönös alapállásából fakadó VISSZARENDEZŐ roppant erőt azok, akik a nemzeteket eleve csak tömegnek, masszának képzelik el. Sztalin elvtárs szerint is csupán vagonkérdés volt a magyarkérdés is. Tisztelettel és haptákban jelentem neki, hogy élünk és virulunk mint nemzet, miközben ő már nem él és nem virul, sőt alkotása, a dicsőséges Szovjetúnió sem nem él, sem pedig nem virul már egy jó ideje. 

   Az EU-nak is ezzel a törvényszerű, de általa fel nem ismert,  visszarendező erővel fog meggyűlni a baja.

   Távoli oktávnak tűnhet (ámbár tökéletesen harmónikus) példálózás a kergemarha esetét gondolatsorunkba illeszteni. Tudjuk, hogy a tehén aranyos, szelid jószág, kisebb gazdaságban keresztneve is van és símogtják, legel, borjadzik, majd fejik és mindenekfölött: szeretett családtag. A nagyobb gazdaságban viszont csak haszonállat név-és becsület nélkül.  Ez utóbbi körülmény aztán szabad teret nyújt a „tudományos“ okoskodásnak is. Eszerint a tehén voltaképpen egy tömeg marhahús, meg tejelőgép. Ha pedig csupán egy rakás fehérjéről van szó, persze keresztnév nélkül, azt is tudja a tudomány, hogy a hús fehérjét tartalmaz az utólső kis darabkájáig, a nagyüzemi tehéngazdálkodás pedig úgy tudta itt-ott, hogy gyorsabban és bőségesebben növekszik ez a „fehérjetömeg“, vagyis az állat izomzata, ha nem csak növényi eredetű fehérjével, hanem egyenesen hús-eredetű fehérjehulladékkal is tápláljuk a szegény vágójószágot. Táplálták is a növényevőt állati fehérjével bőségesen, amiből aztán, csodák csodájára sok baj is lett. Megkergültek. (Az állatkerti oroszlánokat eddig még nem próbálta szénával táplálni a toleranciára nevelő európai tudományos agyvelő, pedig olcsóbb lenne, egyelőre csak a húst-a-tehénnek fokig jutottak el). Meg sem kérdezem, hogy ebben a vonatkozásban ki is a marha.

   Ennek a társadalmi oktávja kísértetiesen harmonizál azzal, hogy a nemzeteket ha nem is vágómarhának tekinti a „civilizációnk“, annyi mindenképpen igaz, hogy már régóta kezd nem kívánatos szóvá lenni a „nemzet“ szó, és mindjobban behelyettesítődik a nép, a lakosság, a tömeg, sőt hovatovább néha a massza szóval is, nem beszélve arról, hogy a népek voltaképpen egye inkább leredukálódtak (talán a Nagy Terv szerint) sajátos jelleg-és lélek nélküli dolgozók-és fogyasztók kettősségére. A nagyüzemi állattartás is valami hasonló: etetem, mert hasznot hajt.  Nem észre venni a mostanság zajló, és minden bizonnyal eltervezett folyamatokban, hogy a népekbő pont a nemzetit akarják kilopni már régen, vagyis azt a kohéziós erőt, az alapvetőt, ami népből nemzetet kreál, bűnös mulasztás és fura kis ambició, a rézangyalát!  

   Láthatjuk, például, hogy milyen szépen történik a nemzetek alapjának, a családnak a szétzilálása, a babázásra termett nő munkahelyre kényszerülése, pénzkeresővé tétele, minthogy egy férj egymaga jóformán képtelen egy családot eltartani. Jól kitalálták ezt már régen. Tápláléknak tömegabrakot kapnak a népek, kultúrának kultúr-tömegcikket, saját öltözék helyett tömeg-farmert, zenében szemétzenét, nemzeti tudat éltetése helyett ilyen eszméket meg olyan eszméket… Folytassam? A „modern“ ember, vagy egyszerűen csak a mai ember, mindikább termelő-zabáló, elvtelen hibridembernek készül. És lassan már kezd is azzá válni.
Csoda-e, ha még azok sem, akik nem váltak neurótikussá e lélekben idegen világban, csak idegennek és kényelmetlennek érzik a világot maguk körül? És csoda-e, ha a hibridizálásnak indult emberek tömege ösztönösen mást akar, emberibbet, igazibbat. Bizony, nem csoda. Az sem csoda, hanem inkább következmény, hogy soha sem volt olyan lelki éhség a mai európai népeknél, mint az identitásuk és eredetük keresése, az önazonosság megtalálására való égető ambició. Kis országban is, ha megjelenik egy könyv, alig fogy el belőle ezer. De megjelenik egy könyv, például Magyarországon, amely eltitkolt, vagy alaposan meghamisított őstörténetünket tárgyalja, pillanatok alatt elkapkodják. Ugyanis fogódzók után matatnak az emberek ebben a keskeny fejű, hibridizáló világban, régi, tiszta fogódzók után nyúlnak meglehetősen kétségbeesetten és ösztönösen, mert meg akarják igazán érteni, kik ők, honnan jöttek, mi a múlt és mi a jövőjük. Az önmeghatározás (jaj, csak ki ne merjem már ejteni a szót:  a legpozitívabban vett nacionalizmus újjászületésének vagyunk tanúi ma, ha hajlandóak vagyunk észrevenni ezt a kibontakozó, erős és jó folyamatot.  Az ember egyre kevésbé hiszi már, hogy a nagyobb egység (például az EU) a jobb egység. Tiltakozik inkább a jellengtelen küllemű és nem saját, hanem egységes európai pénznem ellen, az egységesen kötelezővé szabályozott árúk termelhetősége ellen, az egyenes uborkák ellen, a körülmények ellen, hogy csak ennyi és ennyi disznót tarthatok, hogy azokat is csak ezzel és ezzel etethetem, a libák-kacsák és más baromfik tarthatásának hülye szabályai ellen, a szabályok szabályainak a végeláthatatlan és sokszor állatian ostoba kényszerítése ellen.

   Valami mást akar a mai ember. Egyetlen szóval meghatározva, függetlenséget akar egyvelegbéli tagság helyett. Önálló, igazi életet akar, amibe nem dumál bele brüsszelek „agy“trösztje, sőt egyáltalán, senki sem, mert a nemzeteknek is van, sőt nagyon is van lelke, meg  és az magánügy.

   Miért adják gondolataikat és szándékaikat ma a népek ilyen eretnekségre? (Nem, hogy hogyan merészeli, hanem, hogy: MIÉRT?)
   Nos, azért, mert egy természetellenes szerveződés közepette egy személy is, egy nép is, sőt az az igazság, hogy egész Európa is mást szeretne, nem EU-t. Ezen belül a nemzetek is mást akarnak, más formátumot.

   Milyen formátumra gondolnak ma például a nemzetek?

   Egész egyszerűen szólva (lám, milyen tipikus!): saját formátumukat akarják élni, nem pedig feszengeni egy erőszakolt nagy egység átlagságában.
   Majdnem ki merészeltem kottyantani, hogy voltaképpen NEMZETÁLLAMBAN szeretenének élni, mert az ember már csak olyan, hogy kikotyogja a gondolatait. És az ember olyan is, hogy szeret saját felfogása szerint létezni. Mármint a népek ismét és végre mint NEMZET akarnának élni, mert csak a saját közegük a természetes nekik.

   Miért?

   Nem holmi ősi kínai bölcsesség, hanem az aránylag józan gondokodás mondatja, hogy rossz az eddigi felfogás, amivel a nemzetet, mint társadalmi jelenséget és egységet definiálják nekünk. Hiszen a nemzet nem tömeg, nem okvetlenül faj, nem csak gazdasági közösség, nem csupán nyelvi, területi lakosság-egység, hanem világosan behatárolható egység, amely igenis, (kapaszkodjunk meg!) ÉLŐLÉNY módjára viselkedik a történelemben. Mint akármelyik lelkes élőlénynek, aját tudata van (ez nemzettudanak nevezhető), létfenntartási ösztöne van, fajfenntartási ösztöne van, emlékezete van, (történelme), automatikus reflexeik vannak, öngyógyítási képessége van, szaporodarásban látja a jövője biztonságát, és sorolhatnánk még a nemzet tulajdonságait, amelyek mind mind élőlény-voltára jellemzőek. E tulajdonságok alapmotivuma pedig a sajátosság, az egyediség tudata, a nemzettudat, amit meg lehet ugyan variálni kiagyalt eszmékkel, el lehet nyomni, figyelmen kívül lehet hagyni, tiltani is lehet, de ahogy az egyénben is a nemzeti hovatartozás tudata (például az, hogy magyar vagyok, vagy szlovák, vagy német, vagy hottentotta) az egyetlen kiölhetetlen elem, úgy a namzetekbők is a nemzettudat az, ami elpusztíthatatlan.

   Miért elpusztíthatatlan?

   Kérdezd meg a lovat, hogy miért csakis a lovak világa értelmes számára. Vagy kérdezd meg a szúnyogot, hogy miért csakis a szúnyogok világa értelmes neki. Kérdezd meg a kecskét, vagy az elefántot, az oroszlánt, vagy akármelyik más lelkes élőlényt, sőt akár az amőbát is, hogy miért csakis a saját bonyolult világa értelmes számára, és megérted, hogy a magyarnak is, a németnek is, a hottentottának is a saját világa értelmes csupán, és punktum.

   A történelme véggigebedésében és egymásraultságában alakult ki a specifikus egység, amelynek csak a saját világa értelmes. Más nép más utat járt meg, másként összegeződött sajátossá. Ezért nem érti igazán a másikat, ezért nem igazán szereti a másikat, ezért nem párzik mással, (sőt a maga fajtáján belül is csak a javát keresi), ugyanis a világon egyetlen élőlény sem egy keverék átlagállat-hibrid kialakulása felé törekszik, hanem a saját fajtájának a kiteljesedése és nemesedése felé.

   Kérdezd meg, és megérted, hogy minden népnek is csakis a saját világa értelmes. Tehát nem az átlagállatság, hanem a sajátosság és egyediség a természetes orientáció.

   A világ pedig olyan valami, hogy mindig a természetesség győz, és végül sosem győz a kiagyalt természetellenesség, akármilyen ravaszul és akkurátusan ideologizálták is meg azt. A természetes tendenciákkal intelligens valaki nem száll szembe. Az EU-t biztosan nem intelligencia találta föl. Az ostoba elképzelés találta föl, hogy ha lehetséges egy Amerikai Egyesült Államok, akkor egy európai egyesült államok is egy lehetséges nagy-egység. A unintelligens ebben az volt, hogy nem lehet almát körtével,  vagy dinnyét hagymával összemérni. Amerika ebben a tekintetben sem lehet sem eszménykép, sem pedig példakép, hiszen úgy ahogy van csupán egy világtörténelmi rendhagyó jelenség. Nem nemezetekből alakult ki ugyanis, hanem csőstül bevándorló mindenféle éhes kalandorok tömegéből. Ma is csak gettók mozaikja, közös nemzeti jelleg nélkül. Európa viszont eleve nemzetek azaz nagyon más-más „élőlények“ közös életettere egy nagy félszigeten. Vagyis, évszázadok, ha nem évezredek folyamán kikristályosodott egységekké, nemzetekké. Ez a nagy különbség. Felülsz a biciklire, és délutánra már más szózatú, más keblű „élőlény“ világában találod magadat. Más KEBLŰ, keveredni, feloldódni, elvegyülni, hasonulni nem akaró (tehát nem is tudó) „élőlények“ világában. Ez a nagy különbség. És itt a máskeblűség a kulcsszó. Kitalált nemzetudatok, hamisított nemzettudatok, teljesen légbőlkapott nemzettudatok, vagy valós történelmi tények sorozatára alapult igazi nemzettudat… Ebből a szempontból majdnem taljesen mindegy, ha az illető ilyen-olyan nemzettudat „házon belül“ teljesen elfogadott, és nemzetet tart egyben, tehát nemzetet, sajátos formátumot teremt.

   A máskeblűség következmény is és tény is.

   A nem elvegyülni akarás is következmény és tény.

   A saját útat járás ambiciója is természetes és tény.

   Bármerre nézünk Európában, a sajátutas ambiciót látjuk elfojtva, vagy kibonakozóban, azaz mindent találunk csak EU iránti szívből jövő repesés nem. Az ellenkezőjét viszont mindenütt.

Így egy eljövendő Európa képét okvetlenül másnak sejti az ember, mint amilyen a mai. Kétségtelen, hogy le fog csengeni az EU-kísérlet is, mert minden tekintetben természetellenes, mindamellett, hogy szükségtelen is. Tehát szükségszerűen más képet fog ölteni Európa, talán hamarosan, talán egy kicsit később, talán sokkal később. Lehet találgatni, hogy milyen lesz majd az a kép. Különösebb jóstehetség nélkül, és csakis a tenenciákra figyelve, az az ember véleménye, hogy elképzelhető egy jóvőbeli Európa, mint Nemzetek Európája, amelyben nem vezényszóra, és nem központi parancsra, hanem a világ legtermészetesebb módján egymással kooperálva élné a saját világát a sok kis nemzetállam. Annyi sikertelen egykalapos kísérlete után nem történelmi csoda lenne ez, hanem szinte ez az egyetlen lehetséges fejlődési irány és kimenetel.

   Nem is bánnám, ha így történne. Egyszer már egy természetes folyamat is lehet sikeres.                                      

                                                 VÉGE

Rovatok: 
Publicisztika
X
Drupal theme by pixeljets.com D7 ver.1.1