Impresszum

ELNÖK, FŐSZERKESZTŐ:
Gyöngyösi Zsuzsanna
+ 36 30 525 6745
elnok@fusz.hu

FŐSZERKESZTŐ-HELYETTES:
Konzili Edit

WEBOLDAL MŰKÖDÉS:
Polonkai Attila
polonkaiattila@fusz.hu

ELNÖKSÉG:
fuszelnokseg@gmail.com

Navigáció

Rovatvezetők

Rovatvezetők:

Frigyesy Ágnes 
  Erdély
Albert Barbara
  sport
Gyöngyösi Zsuzsanna
  Délvidék, életmód, lapszél
Lengyel János
Szemere Judit

  Kárpátalja
Dr. Virág Ildikó
  egészség

Kapcsolat:

   Elnök - Főszerkesztő:
elnok@fusz.hu
   Elnökség:
fuszelnokseg@gmail.com
   Weboldal működés:
polonkaiattila@fusz.hu

 

Működéssel kapcsolatos dokumentumok bejelentkezés után olvashatók

Nemzeti Újságírásért Kitüntetés

Jelenlegi hely

Petőfiért! – 9 -10. rész - Petőfi gyermek- és diákkora – Hódolat Petőfi Sándornak

 „Három hónapig színészkedtem, társaságunk tönkrejutott s én „annyi balszerencse közt, oly sok viszály után, megfogyva bár, de törve nem” elbúcsúztam a színészettől Mohácson (de ha Isten segít, nem örökre) s per varios casus tot discrimina rerum Mohácsról Pécs, Szigetvár, Kaposvár, Keszthely, Sümeg és Szombathelyen keresztül Sopronba értem. Itt tanulni akartam, de nem volt semmim s „ex nihilo nihil”; onnan Pozsonyba mentem, itt is úgy jártam; végre innen Pápára s itt némileg csillámlani kezdett szerencsecsillagom. Tarczy, a derék Tarczy az, kinek mindent köszönhetek.”

„Színészkedése alatt is írt verseket és eddig szerzett költeményeinek egy részét összeírta egy füzetben, melyet magával hozott Pápára, ahova 1841 ősz elején érkezett. Egyenesen Tarczy Lajos tanárhoz ment. Minthogy szülei elszegényedtek és nem segíthették őt tanulmányai folytatásában, arra kérte a vele rokonszenvező tanárt, hogy eszközölje ki fölvételét a kollégiumba és segítse őt valamely keresethez. A nemesszívű tanár mindkettőt teljesítette és Sándor folytathatta tanulmányait.

Naponta eljárt Horváth István ügyvédhez, akinek Lenke leányát tanította, amiért kosztot és néhány váltóforint havifizetést kapott. Tanulásában régi hajlama itt is mutatkozik, sokat tanul, de csak azt, ami neki tetszik. Némely tantárgy iránt alig érdeklődik. De annál nagyobb mohósággal esik neki kedvelt tárgyainak és kivált a történelmi és költői művekért lelkesedik. A német költők közül Lenau és Heine, a magyarok közt Csokonai, Gvadányi, Vörösmarty és Bajza a kedvencei. Teljes lélekkel csüng a kollégium képzőtársaságán, melyben három irányú működést fejt ki: költeményeket olvas fel, szaval és bírál. Az eddig igénytelennek látszó szegény „baka-diák” egyszerre tekintéllyé növi ki magát s diáktársai tisztelettel néznek rá. Legmeghittebb barátai Orlai Soma és Jókai Mór, akikkel vidám napokat tölt együtt. Ez időben már számos költeménye volt készen, melyeket katonáskodása alatt és az után írt. De ezeket nem igen mutogatta, csak itt-ott avatta be egy-egy meghittebb barátját már ekkor megnyilatkozó nagy szellemének kincseibe. Régi, hő vágya ezidőben teljesült, amikor az Athenaeum, amaz idő első irodalmi közlönye, melynek a szigorú Bajza volt a szerkesztője, a „Borozó” című költeményét közölte. ez volt első, nyomtatásban megjelent költeménye, mely a nagy nyilvánosság előtt is költővé avatta. És mikor az 1841-42-iki iskolai év végén a képző-társulat öröm-ünnepét rendezték, az obsitos bakából lett pápai diák volt az ünneplés központja. Diadalittasan hagyja el a vizsgálatok után Orlai Soma kíséretében Pápát és hazasietett szüleihez Duna-Vecsére. A szülők tárt karokkal fogadják a „jó útra tért” fiút, körülményesen tudakozódnak Pápán töltött életéről és boldog szívvel hallgatják diadalait.

Egy hetet töltött otthon szüleinél. Ez volt diákságának utolsó vakációja. Egy hét mulva azonban nyugtalan vágyainak erős vihara újra elragadja és ismét búcsút vesz a szülői háztól. Pestre indul. Agyában forrongnak a gondolatok jövője felett. Ő maga jellemzi leghívebben ezt a lelkiállapotát, midőn egy barátjának ezeket írja:

– Örökre el kell hagynom az iskolát. Szülőim nem segíthetnek s Pápán nincs semmi alkalmam, mellyel a nyomorú filléreket életem tengésére megszerezhetném… Lássuk, mit ad a végzet. Mondjam-e, hogy nemcsak a mindennapi kenyér keresése a célom, hanem, hogy magasabbra törekszem s a célt szemem elől soha elveszteni nem fogom! Művész és költő! barátom, mint hevülök. De már rég meg van mondva, hogy én középszerű ember nem leszek: aut Caesar, aut nihil!

10. rész

„„Fölszedtem sátorfám és világnak mentem,
Homályos sejtések munkálódtak bennem,
Hogy ha elindulok, találok valamit,
Találok; hanem a sejtés nem mondta: mit?” 

                                                                                   PETŐFI

„Tudok egy kertet, alacsony kis kerítése van. Csábító is, mert ami virág megterem benne, az mind kívül fut a sövényen. Majd minden eltévedt rajongó átlépi. Majd minden romantikus gyermeklélek vágyik bele, mert a dicsőség délibábja lebeg fölötte; de minden érett lélek kikívánkozik belőle, mert annak a kertnek a belsejében nincs egyéb futóhomoknál, melybe zajongó gyermekek, ifjú és öreg gyermekek rajzolgatnak alakokat, miket napról-napra elsöpör a szellő. A szellő széthordja, és ők minden nap újra kezdik. Ez a színészet.

Akiben „sejtések munkálódnak”, akinek a lelke nem találja helyét és keresni indul, hogy találjon „valamit”, az többnyire beletéved a mi csalóka világunkba.

Oly könnyű a belejutás, amily körülírhatlanok a megkívántató kellékei. Hány lángészt csábított Goethétől kezdve! Hány lángésznek volt trambulinja, aki beleszökött, hogy földet fogjon a talpa és fölpattanhasson róla a dicsőség útjára. Mennyivel több célt és pályát tévesztett, „félreismert” lángész és félreismerhetetlen élhetetlenség is meghúzódott már a kerítése mögött! Romantikus egy darab föld, igazi földanyánk ölén a színészet, az bizonyos. Elfér a köpönyege alatt király és koldus, a lángész és az együgyű, és a kibékítő az benne, hogy mindeniknek megtalálja a helyét. Munkát ad a kiválasztottaknak, a jóakaratú hivatottaknak és a kenyérért izzadó ügyefogyottaknak is.

A fejedelmi szellemek hamarosan hátat fordítanak neki Goethével, aki bár csak műkedvelőként, de szinte engedett a varázsának.

Shakespearnek is a színészet volt a legkönnyebben megközelíthető földrész, melyen kiköthetett. Talajába megkapaszkodván, egy egész nemzedékre való lélekkel telt koponyája, pálma módjára, sekély földjébe bocsátott kevés gyökérrel, akkora lombot hajtott, melyet évszázadok multán is csodálva nézünk.

Természetes, hogy őt a színháznál fogták színdarabjai; mert otthona Londontól épen egy heti járóföld, lóháton, ahogy utazni szokott; és ez az utazás is, társak híján, kevéssé volt biztonságos. Ötvenéves korában azonban, élete javában, mégis otthagyta a színházat; pedig mennyivel közelebb volt az még akkor tiszta forrásához, az eredetéhez!

Akkor még Petőfi sem írhatta volna meg a „Szín és való” című költeményét, tudvalévő okok hiányában. Petőfi is elszállt, fölszállt kertünkből, csak egy pár könnycseppje jelzi itt az útját. Hála a sorsnak, nem adott neki a színészethez tehetséget. Mi hasznunk volna ma belőle, ha akkora színész lett volna is, mint amekkora költővé vált?”

(folytatása következik)

Rovatok: 
Történelem
X
Drupal theme by pixeljets.com D7 ver.1.1